Túl kell lépni a vereségeken

- Nem először jár Magyarországon, de sajnos ezúttal nem ünnepelni, de még csak nem is a Benfica játékosainak kísérőjeként, hanem szomorú apropóból érkezett, hiszen Fehér Miklós tragikus halálakor mutatott példaértékű magatartása miatt vehetett át egy elismerést. Milyen érzésekkel érkezett hozzánk?
- Boldog vagyok, hogy itt lehetek újra Magyarországon, Budapesten - mondta tagoltan a 62 esztendős sportember. - Szép emlélek fűznek ehhez az országhoz és a magyarokhoz is. Már nagyon fiatalon megtanultam tisztelni a magyarokat, hiszen az Aranycsapat akkoriban élte fénykorát, amikor én a szárnyaimat bontogattam. Az egyik legnagyobb sportélményem pedig az volt, amikor 1962-ban a Real Madrid ellen játszhattam a BEK döntőjében. Emlékszem, meg voltam szeppenve, ugyanis a túloldalon ott volt Puskás, aki akkoriban már a legnagyobb legendának számított, én pedig még csak tejfölösszájú gyerek voltam. Mégis mi győztünk, felemelő érzés volt. Ami a mostani programot illeti, nem lepett meg a magyarok nagylelkűsége, de nem csak engem illett az elismerés, hanem az egész Benfica-családot, sőt, leginkább a portugálokat.

Folyton visszatérnek a térdfájdalmak

- Az ön személye viszont szimbolikus, elvégre sokat letett az asztalra, és a mai napig hatalmas aktivitással törődik a Benficával, illetve a portugál labdarúgással. Ráadásul most sem egyszerű a helyzete, hiszen térdfájdalmai miatt az interjú is késett, igaz, legalább nem maradt el. Mi ez, ha nem példaértékű hozzállás? Meddig bírja még a gyűrődést?
- Lehet, hogy nem mindig látszik rajtam, de jól érzem magam a bőrömben. Az pedig, hogy sajog a térdem, nem újkeletű, már aktív labdarúgóként is többször megsérült. Ne vegye zokon, de itt, önöknél túl hideg van az én szervezetemnek, és ilyenkor erősebben előtörnek a fájdalmak. Éppen ezért mentem vissza a hotelbe, hogy forró fürdővel segítsek magamon. Most már sokkal jobban érzem magam, de a sajtótájékoztatón még az is nehezemre esett volna, hogy felálljak. Ugyanakkor tartok tőle, hogy ismét kés alá kell feküdnöm, annak ellenére, hogy korábban többször műtötték meg a bal térdemet. Lehet, hogy már nem szaladok úgy, mint régen, de azért járnom még kell, másrészt senki sem szereti, ha egyik pillanatról a másikra rátör a fájdalom.
- Ne haragudjon, hogy állandóan a fájdalmakkal kapcsolatban faggatom, de önről itt Magyarországon a legutolsó kép talán az lehet az emberekben, hogy megkönnyezi, amint hazája válogatottja helyett Görögország játékosai emelgetik a magasba a saját rendezésű Európa-bajnokság döntőjét követően a győztesnek járó serleget.
- Miért haragudnék? Mindez már a múlté, és aki a sportban él, tudja pontosan, hogy az ilyen élményeken nem szabad rágódni, hanem a megfelelő tanulságok levonását követően el kell felejteni az egészet. Természetesen, mint mindenki, én sem szeretek veszíteni, viszont én lennék a legboldogtalanabb ember a földön, ha a vereség érzését nem tudnám feldolgozni. Sajog a szívem, amiért a fiúk egyetlen lépéssel a nagy álom beteljesülése előtt elbuktak, és szomorú vagyok, amiért a portugál nép nem ünnepelhetett önfeledten, de nem dőlt össze a világ, nagy tornák voltak és ezután is lesznek. Portugália pedig nagyon erős válogatottal rendelkezik, amelynek elsődleges célja, hogy kvalifikálja magát a németországi világbajnokságra. És ha már ott vagyunk, akkor végigjárhatnánk ugyanazokat a lépcsőfokokat, mint a nyáron, és akár eggyel magasabbra is léphetnénk.
- A csoportállást figyelembe véve, feltételezem, hogy Portugáliának nem okoz túl sok nehézséget a kvalifikáció. Szintén sejtem, hogy ön, mint a válogatott utazó nagykövete, elkíséri a nemzeti csapatot, sőt, azt is gyanítom, hogy önnél lesz az a fehér törölköző, amelyet legutóbb az Európa-bajnokságon láthattak a szurkolók. Mesélne erről a kabalájáról?
- Nos, ez a törölköző nem a kontinenstornán volt először nálam. Azóta hordom, amikor elkezdtem edzeni a fiatalokat, ha emlékezetem nem csal, 1982-ben. Önkéntelenül elkezdtem ragaszkodni hozzá, és bár nem vagyok babonás, a törölköző lett a kabalám. Mindig magamnál tartom, mind a Benfica, mind a portugál válogatott mérkőzésein, mert hiszem, hogy szerencsét hoz. Természetesen így is volt már részem vesztes ütközetekben - az Európa-bajnokság döntőjében például, hogy ne menjünk távolabbra -, de nagyságrendekkel kevesebben, mint győztes párharcokban. Itt újfent megemlíthetem, a sportban el kell fogadni, hogy nem minden rózsaszín. ---- - Mikor fogadta el ezt a tényt? Hiszen karrierje során leginkább hatalmas sikerekben volt része, és csak néha kapott kiábrándító pofont a sorstól. Fel tudná idézni, melyek voltak pályafutása legmagasabb és legmélyebb pontjai?
- A legrosszabb pillanatok nem azok voltak, amikor alulmaradtunk egy-egy fontosabb mérkőzésen, hiszen nekem a labdarúgás az életem volt, és még ma is az. A kezdetektől fogva úgy neveltek, hogy nem szabad belebetegedni egy vereségbe, legyen bármilyen fontos is a mérkőzés. Természetesen nehezen viseltem a kudarcot, sírtam például, amikor 1966-ban kikaptunk az angliai világbajnokság elődöntőjében, de haza már fülig érő szájjal utaztam. Tudtam, hogy nagy eredményt értünk el, és azzal is tisztában voltam, hogy ha a továbbiakban is hasonló sikereket szeretnék elérni, felszabadult lélekkel kell fociznom. Ugyanakkor voltak olyan pillanatok, amelyeket senkinek sem kívánok. A sérüléseimre gondolok. Hatszor kellett megoperálni a bal térdemet, amelyről éppen most beszéltünk. Olyan volt, mintha a levegőt szívták volna el előlem. Ami a legszebb pillanatokat illeti, itt sem emelnék ki egy konkrét sikert, hiszen az egész életem egy nagy győzelem. Csodálatosan tölthettem el pályafutásom minden évét, mert szerettem, és szeretem a mai napig azt az egyesületet, amelyben játszhattam, azt a válogatottat, amelynek a címeres mezét magamra ölthettem. Boldog családot kaptam a sorstól, és rengeteg igaz barátot, többségét a labdarúgás világából. Ma pedig elmondhatom magamról, hogy a FIFA minden idők tíz legjobb futballistája között tart számon, és akármennyire igyekszem félretenni a hiúságomat, azért ez büszkeséggel tölt el.

Aki portugálként érez, segíthet a csapaton

- Említette, hogy szerette a válogatottat, amelyben játszhatott. Ugyanakkor ön mozambiki születésű, és elsősorban az akkori politikai helyzet miatt került az anyaország, Portugália nemzeti csapatába. Az idők persze változnak, de a nemzeti hovatartozás kérdése a mai napig kardinális kérdés az emberek életében. Nálunk nemrég tartottak ezügyben népszavazást, Portugáliában pedig például Deco honosítása váltott ki vitákat. Csak és kizárólag sportszakmai szempontokat figyelembe véve, mi a véleménye a nemzeti hovatartozásról?
- Deco esetében szerintem egy szabad ember döntéséről van szó, ami az állampolgárság kérdését illeti. Ehhez voltaképpen senkinek semmi köze. Deco kiváló játékos, elvégre befér a válogatottunkba, az Aranylabda-szavazáson pedig a második helyen végzett. Portugálként azt mondom, hogy isten hozta őt, és mindenkit, aki úgy érzi, hogy portugálként tehet a nemzet boldogulásáért. Az én esetemben nem történt honosítás, mert a kolónia egyik állampolgáraként egyértelmű volt, hogy portugál vagyok, és ezt a mai napig helyesnek érzem. ---- Szerdán a Budapest Kongresszusi Központban rendezték meg a Sportcsillagok Gálaestjét. Az esemény keretében adták át Eusébiónak, a Magyar Sportújságírók Szövetsége által alapított, "Emberség, Sportbarátság" elnevezésű díjat. A portugál labdarúgócsillagot az eseményre elkísérte Luis Filipe Vieira, a Benfica elnöke.
Nos, a két kiváló sportember a magyarországi vendégszereplést felhasználta arra, hogy villámlátogatást tegyen Győrött. A díjátadás után a késő esti órákban érkeztek a városba, ahol felkeresték a lassan egy éve, mérkőzés közben, tragikusan elhunyt Fehér Miklós családját. Az éjszakai órákban kilátogattak a Szabadi úti temetőbe, ahol koszorút helyeztek el a síron, és egy piros Benfica-mezt húztak a fejfára. A tiszteletadás, a néma főhajtás után megtekintették a Fehér Miklós-emlékmúzeumot, és bizony már csaknem hajnalodott, amikor Eusébio és Luis Filipe Vieira visszatért Budapestre.