Észkombájn

Ronaldinho bejelentkezett. Ez már önmagában is döbbenetes, hiszen józan ésszel azt hihetnénk, az ő ajtaján dörömbölnek nap mint nap a klubok vezetői, nem pedig ő kopogtat, esetünkben a Chelsea tulajdonosánál, Roman Abramovicsnál. Egy ekkora klasszis alkalmasint csak kiejti a nevét a telefonban, és minden épeszű vezető azonnal szerződési formulát, tollat keres, jöjjön azonnal aláírni, csodálkozni csak azon lehet, ha a Barcelona elengedi, persze, ha elengedi egyáltalán.

Pedig nincs ebben semmi érthetetlen. Ronaldinhónak nemigen megy a játék, a sajtó kikezdte, italozással vádolta meg, amit persze a brazil tagadott, ám a pletyka a lehető legjobb ütemben kezdte el mérgezni a levegőt: remek ok a sértődésre. A játékos öccse, aki egyben a menedzsere is, már nagyszabású összeesküvésről beszél, szerinte oktalanul bántják szegény Ronie-t, és itt lenne az ideje tovább állni.

A Chelsea-nél amúgy is áll a bál Jose Mourinho lemondása miatt, biztosan elkel ott most valamilyen pozitív töltésű szenzáció, ám ennél is fontosabb, hogy a tulajdonos zsebe szinte feneketlenül mély, egy ilyen üzlettel most rengeteget lehetne kaszálni. A lehetőséget vélhetően nem a labdarúgó, hanem a testvére vette észre, Ronaldinho amennyire kiismerhetetlenül cselez, annyira kiszámítható a gondolkodása – egy ismerőse úgy fogalmazott, nem egy észkombájn –, magyarán nem a brazil lelkéről, hanem az ő és persze környezete bankszámlájáról szól a történet.

Amúgy nincs is ezzel semmi gond: ilyen világban élünk.

A baj az, hogy ha a pénz a futball érdekei elé tolakodik, akkor ez a világ akár el is veszíthet egy ekkora klasszist – gondoljunk csak Andrij Sevcsenko példájára. Az ukrán is legalább ekkora ásznak számított, elment a Chelsea-be, és mondjon valaki azóta egyetlen olyan momentumát, amilyenekkel addig a Milanban a földkerekség egyik legjobbjává vált!

A mi fejünkkel nincs különbség mondjuk tíz- és tizenegymilliárd között, nekünk sohasem lesz ennyink.
De Ronaldinhónk van, és nem lenne jó elveszíteni.

PAJOR-GYULAI LÁSZLÓ