Volt egy csapat, most nincs csapat

Advent első vasárnapján, december 2-án kezdődött a vb, ezért a csapat és a szurkolók hangulatát is az ünnephez, a fényhez, a karácsonyi csodaváráshoz hasonlítottuk. A fényes reményekből és várakozásokból aztán advent harmadik vasárnapjára, a vb-helyosztókra semmi sem valósult meg: Németh András szövetségi kapitány csapata az utolsó napon a gyertyafénnyi reményt is kioltotta. Lélektelen, rossz, korábbi önmagához méltatlan vergődéssel sorozatban negyedszer is kikapott, s az Angolától elszenvedett kínos, még szégyenletesnek is nevezhető fiaskóval a nyolcadik helyen zárt, vagyis a minimális célját, a 7. helyet sem érte el. Igaz, azért ezt jelölte meg a magyar szövetség, mert akkor még úgy tetszett, ez jelenti azt, hogy olimpiai kvalifikációs tornára jut az együttes. Közben az eredmények úgy alakultak, hogy a kilencedik helyezett Horvátország is bekerült az egyik négycsapatos olimpiai selejtezőcsoportba.

A minimumot tehát mégis teljesítette a csapat, ám játéka, játékfelfogása, taktikai fegyelme, lelki tartása meg sem közelítette a kapitány és a szurkolók – nem csupán adventi – várakozását.

„A világbajnokságra csupán rövid ideig készülhettek együtt a keret tagjai, mert a nemzetközi és a hazai versenynaptár az ősszel elképesztően sűrű volt – mondta a kapitány, aki erről már a vb előtt is beszélt, de hozzátette, hasonló helyzetben volt a mieink legtöbb erős európai vetélytársa is. – Emiatt a gyakorlásainkat és a tesztmérkőzéseinket úgy időzítettük, hogy a világbajnokság csoportküzdelmei idején lendüljünk bele, s majd a legfontosabb találkozón, a negyeddöntőn lehessünk a csúcson. Szakmai szemszögből nézve ezt az elképzelést sikerült is megvalósítanunk, s az már másik kérdés, hogy a volt és a címét megőrző világbajnokkal vívtunk hatalmas csatát, amelyben nem játszottunk alárendelt szerepet, sőt a győzelemre is volt esélyünk. Mégis kikaptunk, mert az oroszok kihasználták elképesztően nagy erőnléti és súlyfölényüket, amelylyel szemben a végjátékra nem maradt ellenszerünk, egyszerűen felőrlődtünk.”

A magyar válogatott épülő, majd fokozatosan széthulló játékát az eredmények hűen tükrözték. A csapat összteljesítménye ötvenszázalékos volt: tíz mecscséből négyet megnyert, négyet elveszített, kettő döntetlen lett. Csakhogy a négy győzelmet (Japán, Kongó, Lengyelország, Románia) és a két döntetlent (Spanyolország, Németország) az első hat találkozóján érte el, majd megkezdődött gyötrelmes zuhanórepülése (Dél-Korea, Oroszország, Franciaország, Angola). Meccsről meccsre dermedten érzékeltük, hogy a még véletlenül sem teljesülő fogadkozások után már csak álmokat kergettek a mieink, akiknek az 5–8. helyért rendezett csatákban a veszett fejsze nyelét sem sikerült megragadniuk.

Poklot járt Párizsban a kapitány és a csapat. Az ígéretek, a remények ugyanis azt sugallták (tegyük hozzá, a hazai és a nemzetközi szaksajtóval együtt), hogy Pálinger Katalin és társai semmivel sem rosszabbak, mint legerősebb vetélytársaik, s az orosz, a román, a norvég, a francia és a magyar csapat osztozik majd az érmeken. A tipp majdnem tökéletes volt, csak bejött a képbe a fantasztikusan küzdő, káprázatosan felkészített Németország,