Lakkcipős futball – Csillag Péter jegyzete

Amíg az Aranylabda (vagy a FIFA Év játékosa-díj) célja, hogy elismerje a mögöttünk hagyott tizenkét hónap legkiemelkedőbbnek ítélt futballistáját, és lehetőséget teremtsen szakmai vitákra, érvek ütköztetésére, az 1956-ban (illetve 1991-ben) életre hívott kezdeményezés betölti eredeti szerepét.

Helyes, hogy a választásnak erős a tétje – elvégre a kérdés nem kisebb horderejű, mint hogy ki volt az aktuális évben a világ legjobb labdarúgója.

Egészséges, hogy a jelöltek között versengés zajlik a megdicsőülésért – ha egy serdülő Mikulás-kupán elfogadható a vetélkedés a torna játékosa címért, miért ne lenne az a földkerekség első számú futballistája rangért?

Nem baj, hogy a végeredmény megosztja a közvéleményt – a futball nem matematika, a 2x2-t itt egyesek 3-nak, mások 5-nek látják, és mindkét tábornak igaza lehet.

Mégis van valami bűnös aránytalanság, szemforgató hamisság, gerjesztett mesterkéltség a nagy díjőrület mögött. Amikor a Barcelona-csatár pincéres csokornyakkendője, a Real Madrid-szélső festett aranytincse vagy az átadási ceremónia műsorvezetőnőjének kiskosztümje adja a témát, érezzük, nagyon messze távolodtunk a kitüntetés alapötletétől. Például 1967-től, Albert Flórián – a maiakénál semmivel sem értéktelenebb – Aranylabdájától, amelyet csak fél évvel az eredményhirdetés után, csendesen, visszafogottan, a Gundel-étteremben nyújtott át neki a France Football főszerkesztője.

A zürichi pazar díszlet, lakkcipős elegancia, csillogó show nem más, mint a FIFA öncélú magamutogatása, világraszóló televíziós produkciója, távol áll a labdarúgás egyszerű világától. Mondjuk ki: nem a bársonyszőnyeg a futball természetes talaja.

Hivatkozhatnék a sportág klasszikusaira. José Mourinhóra, akinek hétfői számunkban idéztük józan, lényegre tapintó nyilatkozatát: „Őszintén szólva nem vagyok oda az egyéni elismerésekért. A labdarúgás csapatsport, csapatok nyerik meg a mérkőzéseket, az egyes játékosok nem annyira fontosak.”

Arsene Wengerre, aki nem csupán feleslegesnek, de egyenesen károsnak tartja a folyamatot: „Az Aranylabda? Ellene vagyok! Néhány játékos a megszállottjává válik, csak magára figyel, és nem érdekli többé a csapat.” Esetleg az Arsenal francia menedzserének korábbi világbajnok tanítványára, Emmanuel Petit-re, aki a Nemzeti Sportnak mondta néhány napja: „Vicc az Aranylabda, egyszerű marketingteszt.”

Ilyenkor eszembe jut Philipp Lahm tavalyi éles kritikája, amelynek különös súlyt ad, hogy megfogalmazója a német válogatott csapatkapitányaként korábban maga is öt éven át voksolt. (Önkritikus mellékfelvetés: ha az Aranylabda-hisztéria zaja elnyomja a meccsek hangját, a szavazók is vétkes gerjesztői a tébolyult cirkusznak?) Hivatkozott eszmefuttatásában a Bayern München játékosa ironikusan felvetette, nem kellene-e Facebook-szavazással dönteni az aranylabdás személyéről, hiszen a végeredményt nem veszélyeztetné, a népszerűség minden más szempontot agyonnyom.

A 2016-os évben kiváltképp szembetűnő a kettősség. Nem egyértelmű megítélni, hogy Cristiano Ronaldót népszerűsége a teljesítménye miatt, netán annak dacára emelte a futballvilág trónjára.