A France Football 1967 karácsonyának másnapján megjelenő számában a szerző, Robert Vergne az aranylabdást méltatva többek között ezt írta cikkében: „Az Aranylabda elismerés, de elégtétel is: ezzel tartoztunk neki, mert már korábban kiérdemelte...”
| Barátok és játékostársak emlékeznek a 80 éve született Albert Flóriánra |
| Góldömping a csatárok csatárától – Albert Flórián parádés találatai |
| A Császár – Malonyai Péter publicisztikája |
Hogy ki érdemelte ki az elismerést? Albert Flórián, a Ferencváros akkor 26 éves csatára.
Amikor futballozni kezdett, Aranylabdáról nem volt szó, sőt! Noha 1957-ben ifiválogatott lett, a korábbi szövetségi kapitány, Bukovi Márton szó szerint ezt a kérdést tette fel: „Mit akarnak ezzel a péklapátlábú gyerekkel?” Pedig Bukovi nem volt akárki, játékosként és edzőként szép karriert futott be.
A már 1952 óta Ferencváros-játékos azért került a felnőttkeretbe, mert az 1958–1959-es idényben gyengén kezdett a csapat. Tátrai Sándor 1958. november 2-án a Diósgyőr ellen állította be az együttesbe, s Flóri rögtön két gólt szerzett a 3:1-re megnyert mérkőzésen. Ezt követően kettesével, hármasával szerezte a gólokat, mi több, 1960-ban a Debrecen elleni 7:0-s győzelem során hat gól fűződött a nevéhez.
Ekkor már válogatott volt, Baróti Lajos 1959. június 29-én a svédek ellen beállította a nemzeti együttesbe. Korábban azt mondta a középcsatárnak: „Flóri, ha leérettségizel, játszol a válogatottban.” A 3:2-es győzelemmel végződő mérkőzésen nemcsak Albert mutatkozott be a legjobbak között, hanem összeállt a Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi csatársor. Novemberben három védőt is kicselezve parádés gólt lőtt az NSZK-nak (4:3). Az 1962-es chilei vb-re készülő együttes egyik alapembere lett, Rancaguában – ahogyan a korabeli dokumentumok említik, tipikusan „gógyis” gólt lőtt – Ron Springett kapust elfektetve, beadást imitálva a rövid sarokba küldte a labdát – az Anglia ellen 2:1-re megnyert találkozón, a torna társgólkirálya lett.
Gólérzékeny volt, minden idegszálával érezte a kaput, ha kellett, pörgetett, ha a szükség úgy hozta, a kapus lába mellett gurított a kapuba, remekül fejelt, egy tempóval rendre a védők előtt járt. A fejelésben gyerekkori példaképét, Kocsis Sándort követte. Jellegzetesen felhúzott váll- és kartartással kígyózott a védők között, mondhatni, ez volt a védjegye. A szlalomozásra talán a legjobb példa az 1966-os vb-n 3:1-es magyar sikert hozó brazilok elleni találkozó. Vergne cikkében Farkas János góljával kapcsolatban meg is említi: „Albert volt az elindítója, akinek szlalomozását az elé kerülő védőjátékosok közül egy szikrányit sem volt képes megzavarni senki. Gyönyörűséges jelenet volt és a brazilok dermedten, lehajtott fővel álltak fel a középkezdéshez. Megértették, ezen a napon semmi és senki sem állhatott ellen Albertnek.”
Nem járunk messze az igazságtól, teljesítménye nagyban közrejátszott az 1967-es Aranylabda-szavazáson. Más kérdés, hogy a díj átadása méltatlan volt az esemény rangjához. Ám legalább már a futball Császáraként utazhatott Brazíliába 1967 januárjában, a Flamengo elnöke azt szerette volna, ha Flóri egy évet marad, aztán két hét és két meccs lett belőle…
Szeretett klubjában Varga Zoltánnal került konfliktusba, igaz, ez a játékukon nem látszott meg, más kérdés, hogy a szőke jobbösszekötő utóbb azt mondta, Albert miatt disszidált, de nem Albertre haragszik. A középcsatár 1969-ben a kritikák kereszttüzébe került, sokak szerint ez is szerepet játszott abban, hogy a dánok ellen 3:2-re elveszített júniusi vb-selejtezőn súlyosan megsérült.
Az aranylabdás ugyan még visszatért a pályára – újra bekerült a válogatottba is –, de régi formájához már nem ért fel. A négyszeres bajnok, háromszoros gólkirály, 75-szörös válogatott klasszis utolsó bajnoki gólját a ZTE ellen szerezte 1974. március 17-én a Népstadionban. Összesen 351 bajnoki mérkőzésen 256 gól fűződött Albert Flórián nevéhez, aki immár csaknem tíz éve, 2011. október 31. óta nincs közöttünk.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. szeptember 11-i lapszámában jelent meg.)
