A beatzene szerelmese – Hosszú Kávé Horváth Attilával

– A családom a megmondhatója, hogy bár a szívem nem lila, egy-egy Újpest-meccs előtt szinte ráncigálom őket, mondván, menjünk már be a Szusza Ferenc Stadionba, nehogy lemaradjunk az Újpest-indulóról. A dalról, amelynek szintén ön írta a szövegét. Hogyan kapta a felkérést?     
– Balázs Fecó barátom volt és fradista. A fradisták törzshelye akkortájt az újpesti Külvárosi Kávéház volt, leginkább Lisztes Krisztián miatt, aki Újpesten lakott. Fecó gyakran megfordult ott, ő vitt el magával engem is. Ott találkoztam Szabó Bencével, az Újpest akkori elnökével, kettőnk beszélgetéséből pedig neki is kiderült, hogy nem vagyok fradista, én bizony újpesti vagyok, amióta az eszemet tudom. A következő találkozón Bence már VIP-bérlettel fogadott, onnantól kezdve ott voltam szinte minden meccsen. Jó barátom, Genzwein Feri sporttanácsadó volt a klubnál, mellette Szabó Bence és Gyulay Zsolt kért fel egy újpesti dal megírására – van, aki ezt indulónak nevezi, más himnusznak. Ennél megtisztelőbb felkérésem még sosem volt, persze hogy igent mondtam: Vámos Zsoltot kértem fel zeneszerzőnek, a dal eléneklésére pedig Szolnoki Pétert és Tunyogi Pétert, utóbbi azt mondta, bár fradista, szeret annyira, hogy a kérésemre nem mondhat nemet. Huszonhat éve minden egyes mérkőzés előtt felcsendül ez a dal a Megyeri úton, csak azt sajnálom, hogy a második verziót, a bajnokit még egyszer sem kellett lejátszani…

– Azt mondja, amióta az eszét tudja, újpesti – honnan a kötődés?     
– Sem földrajzilag, sem a családom miatt nincs kötődésem, nem tudom, mi hozta, hogy újpesti vagyok, de az vagyok.

– Szinte látom magam előtt a kisfiút, aki elsírja magát, mert nem a szívéhez közel álló csapatot kapta meg gombfociban karácsonyra. Még a családja sem tudta, hogy újpesti érzelmű?     
– A családomnak nemigen volt kapcsolata a sporttal, de valóban kaptam egyszer karácsonyra egy gombfocicsapatot: először hihetetlenül örültem, csak akkor sírtam el magam, amikor kibontottam a csomagot, mert a Ferencváros együttesét rejtette. Ott, akkor mondtam ki először, hogy én Újpest-drukker vagyok, ott, akkor csapott belém a villám. Talán a lila szín miatt alakult ki a szimpátia, talán más miatt, nem tudom, de újpesti voltam és vagyok.

–  Pedig ha jól tudom, még kézilabdázott is a Fradiban.     
– Igen, meg fociztam a Postásban, de azt már nem vettem annyira komolyan, sokkal jobban érdekelt a zene.

– Mi, zenét szeretők pedig nyertünk egy csodálatos dalszövegírót. Hogyan ír, hogyan születnek a szövegek?     
– Erre a kérdésre sohasem fogok tudni válaszolni. Van, hogy napokig, hetekig is gondolkozom egy-egy szövegen, soron: lassan és nehezen dolgozom. Maximalista vagyok saját magammal – és mindenkivel szemben. A dalszerzésben, a zenében kőkemény és szigorú vagyok, pedig máskülönben a világ legszelídebb embere. Soha senkivel semmilyen konfliktusom nem volt, szakmailag viszont beleállok minden vitába, Karinthyt idézve: „Humorban nem ismerek tréfát.”

–  Mit jelent, hogy a zenében kőkemény és szigorú?     
– Például, hogy hiába írtam zseniális dalszöveget zseniális sorokkal, ha rájövök, hogy van benne két sor, amelyik tényleg szenzációs, de nem illik a szövegbe, könyörtelenül kidobom a kukába.

– S ha valaki azt mondja, Attila, ott az a sor nekem nem tetszik a szövegben?     
– Akkor megmagyarázom neki, miért jó az a sor abban a szövegben. Baromi egyszerű: én annyiszor hallom a dalt, a zenét, miközben írom a szöveget, annyiszor rágom át mindenféle nézőpontból a sorokat, hogy pontosan tudom, mit miért írok, így azt is, melyik sorra mondják majd, nem biztos, hogy úgy kellene.

– A zene adja a témáját egy-egy dalnak, vagy mindaz, ami éppen akkor önben van?     
– A kettő együtt, hiszen nyilván csak azt írhatom meg, ami bennem van, de a hangulatban, a megközelítési módban segít a zene. Meg utóbbi segít abban is, hogy a gondolataimat kordában tudjam tartani. A zene nagy fegyelmet követel meg, s erre nekem szükségem is van, mert különben csak csaponganék.

– Fiatalként állt a színpadon zenészként is. Sohasem vágyott a reflektorfénybe?     
– Zenészként nem éreztem kiugróan tehetségesnek magam, s azt sem, ha abbahagyom a zenélést, akkor a szakma olyan nagyon sokat veszítene.

– Érezte egyből, hogy a dalszövegírás az útja?     
– Tudtam, hogy a helyemen vagyok. Már középiskolásként sem az érdekelt, amit ott tanultunk, sokkal inkább a zene, az irodalom, a diákszínpad.

– Ha már irodalom, netán azt is mondhatjuk, hogy Horváth Attila költő?     
– Nem, én dalszövegíró vagyok.

– Az életművének egy részét kötetbe is rendezték.     
– Azok akkor is dalszövegek, ha egyébként zene nélkül is megállják a helyüket.

– Sohasem akart verseket írni?     
– Költő akartam lenni, nagy reményekkel neki is indultam a pályának, csak hát jött a szerelem a hatvanas években: a beatzene annyira eltalált, hogy azt mondtam, eldobok a kezemből mindent, mert ez az, ami engem érdekel. Aztán rájöttem, a kettő nem zárja ki egymást. Amikor hozzájutottam bármilyen angol dalszöveghez, azonnal azt néztem, miről szól. Sok-sok szöveget fordítottam le pusztán azért, mert kíváncsi voltam, milyen témát érintenek, milyen kifejezésmódokat használnak.

– Rengeteg dalszöveget írt, de valamiért az az érzésem, hogy a legnagyobb kedvencei nem azok, amelyekből slágerek lettek.     
– Ez így van.

– Azért a slágerek között is akad szívéhez közel álló?     
– Van ilyen is, de mégis többet szeretek azok közül, amelyekből nem lett nagy sláger. A nagylemezek korszakában a zenészek kaptak egy nagy lehetőséget: kellett ugyan egy-két sláger a lemezre, hogy megvegyék az emberek, de mellette volt még nagyjából negyvenpercnyi lehetőség a kísérletezésre. Lehetett hosszabb lélegzetvételű dalokat írni például, vagy valami olyat kipróbálni, amilyet előtte még nem. Mindenki szereti feszegetni a határait, szeret ismeretlen területre kalandozni, s az igazi gyöngyszemek itt találhatók. Ezek jobban kötődnek hozzám, és én is jobban kötődöm hozzájuk, mint azokhoz, amelyekről eleve tudtuk, hogy azokból sláger lesz.

– Ezt tudja az ember előre?     
– A hatvanas-hetvenes, sőt, talán még a nyolcvanas évek elején kristálytisztán tudtam, melyik nóta lesz közönségsiker. Ma már nem tudnám megmondani, változott a zenei ízlés, a célközönség, változott az előadásmód. Nem bánom, hogy így van, régen sem az foglalkoztatott, hogy megfeleljek a közönség elvárásainak. Voltak is vitáim zenekarokkal egy-egy szöveg miatt, mert azt mondták, a közönségük nem fogja megérteni. Kérték, írjak olyat, amilyet a közönségük hallani akar. A jó muzsikus, a jó alkotó az, akit hallgatva a közönség tudja, mi fog következni, s ha így történik, boldog. A zseniális alkotó és muzsikus viszont az, aki valami mást csinál, mint amit a közönség vár – ez akkor igazi csoda, ha a közönség azt mondja, nem ezt vártam, de egye meg a fene, ez sokkal jobb, mint amit reméltem!

– A zseniális alkotók közé tartozik Horváth Attila? 
– Ezt hadd ne ítéljem meg én…

–  Amikor bárhol meghallja bármelyik dalszövegét, mi fut át önön?     
– Egyfelől teljesen közömbös vagyok, mert nincs olyan hely, ahol zene szól, hogy előbb-utóbb ne jönne velem szembe a saját szövegem, hozzászoktam már, másfelől viszont mégiscsak mellbevágó, s ilyenkor nem azért érzek büszkeséget, mert el vagyok telve magammal, hanem azért, mert ha körbenézek, általában azt látom, az emberek elmosolyodnak, megállnak egy pillanatra, odafigyelnek a dalra, s ez hihetetlenül jó érzés.

– Boldog ember?     
– Nem, de nem is akarok az lenni, sohasem akartam az lenni, a boldog embernek ugyanis már nincs életcélja, a boldog ember már csak konzerválni akar, attól fél, mi történik, ha elveszíti azt az állapotot, amelyikben van.

– Kérdezem másként: jól érzi magát a bőrében?     
– Igen, de ez nem egyenlő a boldogsággal. Amióta létezem, azt csinálom, amit szeretek. Nem tudtam, meg tudok-e majd ebből élni, ez nem volt cél. Akkor is ezt csináltam volna, ha fizetnem kellett volna azért, hogy csinálhassam – több mint fél évszázada ez az életem, ebből élek, hogy a fenébe ne érezném jól magam a bőrömben?!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. május 16-i lapszámában jelent meg.)