Élet-halál ütközés – Csinta Samu publicisztikája

ÚJABB FUTBALL-, ILLETVE SZURKOLÓI TRAGÉDIÁT vagyunk kénytelenek emésztgetni. A jegyzőkönyvek közlekedési balesetként kategorizálják a történteket, mint ahogy a tényeket tekintve az is volt. Itt, a szomszédban, a bánsági Lugoshely határában, Budapesttől nem egészen 370 kilométerre ütközött egy szurkolói kisbusz egy kamionnal, a katasztrófában hét 20–25 év közötti fiatalember lelte halálát. Amint a híradásokból több körben értesülhettünk, a PAOK Szaloniki csapatának drukkerei voltak, útban kedvenceik lyoni Európa-liga-mérkőzésére. A hét áldozatot azóta a temesvári reptéren tartott egyházi szertartás után hazavitték Görögországba, végső nyugalomra helyezték őket, a három túlélő közül kettő otthon lábadozik, egy súlyos sérült életéért pedig még mindig küzdenek a temesvári orvosok.

Ennyi lenne a szűken vett a „leltár”, amelynek nyomán azonban máris ágaskodik a kérdés: kezelhetjük-e a dolgot „szokványos” közlekedési balesetként, vagy érdemes mögötteseket keresni? A pusztán kegyeleti szempontok természetesen az előbbi változat felé tolnak azzal a megalapozott felütéssel, hogy a közúti tragédiák sajnos mindennapjaink részei, nem beszélve arról, hogy útinfrastruktúrája nem véletlenül pozicionálja Romániát a gyászos közlekedési statisztikák élvonalába. A fatális ütközésről kiderülő részletek azonban olyan szempontokat is felvetnek, amelyek az emberi felelőtlenségen túl az eseményt a jelenség – nevezzük szurkolói turizmusnak – szintjén is a figyelem középpontjába állítják.

Országhatárokon belüli kiszállásokról személyes emlékeket is felidézhetnék, de mi tagadás, egy idő után lemondtam az élményről, miután többedik alkalommal is bebizonyosodott, hogy sokak számára elsősorban amolyan szeleplazítási alkalmat jelentettek a buszos kirándulások, a rendszerint heveny italozásba fulladó utazások egy idő után elvették a kedvemet a közös szurkolói élmény megélésétől. Nem is lett belőlem igazi drukker, legfeljebb összeszorított fogakkal izguló kisember. Különösebben veszélyes helyzetbe sem keveredtem, hacsak nem tekintjük annak az ellenfél híveinek fenyegető közelségét, mocskolódását, de ezeket a dolgokat már nemigen lehetett megspórolni. Igaz, ahhoz sem szolgáltak alapul, hogy némi empátiával kezeljem azokat a szurkolói kilengéseket, amelyek esetenként „átépítik” egyik-másik város kocsmanegyedét. És bár a huliganizmus kifejezést jócskán használták már haladó szándékú polgári felhorgadások megbélyegzésként is, a hasonló szurkolói „bemelegítések” nálam többnyire ebbe a dobozba kerülnek.A világ kinyílása óta immár nem csak a tehetősek kiváltsága a kedvencek külföldi sporteseményekre elkísérése, pláne, ha a célállomás közúton is megközelíthető. Bár minden egyes emberélet hasonló körülmények közötti elvesztése elfogadhatatlan és feldolgozhatatlan tragédia, a lugoshelyi baleset emlékét is minden bizonnyal elsodorják majd az óhatatlanul bekövetkező újabbak. A futballtörténelem legnagyobb léptékű szurkolói tragédiái amúgy sem a közutakon következtek be, hanem a stadionokban. Leggyakrabban a létesítmények szerkezeti hibái miatt, vagy a tömegek pánikszerű mozgása következtében, amelyet menet közben szinte képtelenség megállítani.

A leghírhedtebb esetek klasszikusan a brit futballhoz köthetők. Az 1902-es glasgow-i Skócia–Anglia válogatott meccsen az Ibrox Park leszakadó lelátója 25 ember halálát okozta. Ez volt az első ilyen eset, amely visszakereshető a sajtóbeszámolókban, mondhatni, a Titanic elsüllyedését követő, tíz évvel későbbi katasztrófabeszámolók előjátékaként. A teljesség igénye nélkül összerakott listáról nem hiányozhat az 1989. április 15-i tragédia, amikor a sheffieldi Hillsborough Stadionban rendezett Liverpool–Nottingham Forest FA-kupa-elődöntőn 96-an meghaltak, 766-an megsebesültek. Az történt, hogy a nagy tömeg nyomására a rendőrség kinyittatta az egyik főkaput, ám a lelátórész képtelen volt befogadni a beözönlő hatalmas tömeget, a benyomulók pedig a pályát védő vasrácsnak préselték a már bent lévőket. Akinek nem sikerült a játéktérre menekülnie, összezúzódott a vaskorláton és a drótkerítésen, halálra taposták őket vagy egyszerűen megfulladtak. E dráma hatására bontották le Angliában a nézőteret a pályától elválasztó kerítéseket.

Nemzetközi szinten a brüsszeli Heysel-tragédia él ma is elevenen az emlékekben, 1985. május 29-én a Liverpool–Juventus BEK-döntőn olasz szurkolók által provokált angol huligánok rárontottak a semlegesnek gondolt Z-szektorban ülő Juve-hívekre, akik megpróbáltak a pályára menekülni. A túlterheltség miatt a lelátórész fala összeomlott, 39 olasz meghalt, négyszáz szurkoló megsebesült. Azt követően az európai szövetség kitiltotta az angol klubokat a nemzetközi porondról, a sokkoló esemény pedig alapvetően megváltoztatta a stadionokban érvényes biztonsági intézkedéseket: megszűntek az állóhelyek, az ülőhelyeket megszámozták, Angliában pedig példátlanul szigorú törvényekkel visszaszorították a veszélyesen terjedő futballhuliganizmust.
Amelyet ma többnyire a külföldi „kiszállások” alatt élnek ki a botrányra utazó hívek, bár talán épp a stadionok körüli események során szoktak a legkevesebbet „kérdezősködni” a rendfenntartó erők.

Többnyire autón történnek az utazások, amelyeket bizonyos mértékig nyomon követnek a rendőrök, de a rizikófaktor így is igen magas. Főleg a saját szervezésű kiruccanások során, amikor az utazási irodák biztonsági előírásait sem kell figyelembe venni. Így fordulhat elő – ilyen volt a görög szurkolók esete –, hogy drogos, italos sofőr vezeti a járművet, többnyire figyelmen kívül hagyva a szükséges pihenési időket is. A végállomás pedig jó eséllyel a halál. 

Mit lehet kezdeni a jelenséggel? – hangozhat fel jogosan a kérdés. Nehéz ügy, hiszen a szabad mozgás alapvető emberi jog, amelynek tiszteletben tartására ma már külön jogvédő iparág épült. Természetesen erős túlzásnak tekinthető, ha azt mondanánk, hogy időzített bombaként száguldoznak szurkolókat szállító járművek szerteszét Európa útjain. De csak ha kis mértékben is igaz, talán lenne jogszerű lehetőség arra, hogy a szurkolók csak a klubok bizonyos mértékű felelősségvállalásával – lásd: belépők birtoklása, illetve szervezett utazások – indulhassanak útnak. Garancia természetesen így sem vállalható a biztonságos célba érésre, de nem lenne fölösleges próbálkozás a folyamat nyomon követésére. És ha valaki felszisszenne az újabb korlátozások ötletére, ne feledjük: a Brüsszel és Hillsborough utáni rendcsinálási kezdeményezéseket is élénk tiltakozás övezte, az eredmények azonban rövidesen elhallgattatták az ellenkezőket, mára pedig az angliai stadionok világszerte a legbiztonságosabbaknak tekinthetők.

Az Olympique Lyon–PAOK El-mérkőzésen zárva maradt a vendégszektor, több száz görög szurkoló Lugoshely környékén, illetve a baleset helyszínén járt. Megrendítő zarándoklatukra rácsodálkozott a román és görög sajtó egyaránt, gyertyák százai égtek, a gyász szívet tépő volt. Igazolásaként annak a szolidaritásnak, amit talán csak a lelátói együttlét képes kialakítani. Ebbe a szolidaritásba – egymás közös biztonsága érdekében – talán az ezer kockázatot hordozó utazások önszabályozása is belefér. Mert az egyik legpokolibb hangulatú görög arénának tartott Toumba – a PAOK otthona – lelátóiról immár örökre hiányozni fog minimum hét ember. És akármilyen ismeretlenül is, de egy kicsit nekünk is, hiszen a futball nem a halált jelenti, épp ellenkezőleg. Még akkor is, ha sokak számára élet-halál kérdése.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!