A néma is gólt kiált – Ballai Attila publicisztikája

Emlékeznek Pék Jánosra? Gyanítom, nem. Akkor mesélek róla. Már én is majdnem elfeledtem, a minap elhunyt korszakos futballzseniről, Fazekas Lászlóról villant be valamiért a neve, fél évszázad távolából. Meg általánosabb értelemben a gólról mint a csodáról, az örömforrásról. Erről is lesz szó, de kezdem Pék mesterrel. 

A Kaposvár 1975 nyarán jutott fel az NB I-be, és az 1975–1976-os kiírás nyitó fordulójában a Vasast fogadta. A „csekély” 22 ezer néző előtt játszott mérkőzést meglepetésre 2–0-ra az újonc nyerte meg, mindkét gólt az ifjú Burcsa Győző szerezte, a másodikat a Turai László buktatása miatt megítélt büntetőből. A helyi, somogyi értékkel nagy meccset izgatottan hallgatták a rádióban a kaposvári kórház betegei is, köztük a tizenegy évvel korábban egy közúti baleset okozta trauma miatt megnémult Pék János. Amikor Szepesi György közvetítésében a 72. percben odáig ért, hogy Turait felvágták a tizenhatoson belül, Pék úr önkéntelenül felkiáltott: Tizenegyes! Lélegzetelállító fordulat volt, a Népsport külön jegyzetet is szentelt neki, ebből idézek: „…a rádióriporterrel egyazon pillanatban mondott több mint tíz év után értelmes szót Pék János: 11-es. Aztán saját szavának hallatán maga is megdöbbent. Nem akart hinni a fülének. …A következő pillanatban azonban szobatársai is felfigyeltek arra, hogy néma társuk beszél. Augusztus 30-án éjjel egy ember nem merte lehunyni a szemét a kaposvári kórházban. Félt, hogy ha elalszik, s ha majd újra felébred, nem tud megszólalni. A helyszínre érkező szakorvosok azonban megnyugtatták. A felfokozott izgalom teremtett nála újabb megrázkódtatást, de most gyógyítót, ezért tud újra beszélni a 36 éves férfi, aki 25 éves kora óta hallgatag. (…) Németh Lajos, a Kaposvári Rákóczi ügyvezető elnöke kedden a kaposvári kórházban felkereste Pék Jánost, s élethossziglan szóló ingyenes pályabelépővel gratulált szerencsés felgyógyulásához.” 

Megindító történet, ugye? Egészen addig az is maradt, amíg néhány nappal később meg nem jelent „A néma szélhámos” című írás, amely arról számolt be, hogy kiderült, Pék sporttárs roppant csalafinta táppénzcsaló. Ami az én olvasatomban nem gyengíti a csodát, a gól varázsát, hanem már-már erősíti; egy minden hájjal megkent zsivány több mint tíz éven át játszotta sikerrel a szerepét, és nem adódott olyan szélsőséges élethelyzet – öröm, bánat, szeretet, gyűlölet, ijedség, harag, fellelkesülés –, amely hangot csalt volna elő belőle, amely kivetette volna a némaságából. Erre csak egy futballmérkőzés volt képes. Nem világbajnoki döntő, hanem magyar bajnoki.

Egyszerre döbbenetes és életszerű.

Aki rúgott győztes gólt valaha életében, tudja, az maga a földöntúli boldogság. A pillanat, amikor elhagyja a lábadat a labda, és már érzed, mi következik, vetődik a kapus, de hiába, púposodik a háló (ha van), és az emberek – még a „néma” szélhámosok is – fel­üvöltenek, ugyanazzal a szóval és elnyújtott magánhangzóval: góóól! Persze „némi” különbség, hogy ezt öten, tízen, a kis- vagy nagypályás csapattársak kiáltják, esetleg pár tucat, száz vagy ezer néző, a fél város, a fél ország, a fél világ. A gólszerző lelkében azonban a beteljesüléskor ez a differencia nem létezik, hiszen ha a megyei ifiben elért találattól is képes lennél leszaladni a térképről, akkor a vb-döntő győztes gólja, a jelentőségével egyenes arányban emelve az érzelmi megrázkódtatást, azonnali szívinfarktust okozna.

Akkor és ott, születésekor szerintem minden gól nagyjából ugyanannyit ér a közvetlenül érintetteknek, aztán később az idő meghatározza a különféle szinteket. Jelesül az, az évek múlásával hányan, meddig, milyen élesen emlékeznek egy gólra, és az mit jelent nekik. Én is rúgtam jó párat „tömbházbajnokság” szinten, ezért ezek, attól tartok, már csak az én memóriámban élnek. Apám egy gólját bezzeg a fél falu idézte, erre gyerekként roppant büszke is voltam: két szomszédos sváb település, Szigetszentmárton és Szigetújfalu örökrangadóján, a Márton-napi búcsú napján, mint mesélték, a jobb oldalon vitte fel a labdát, látta, hogy a kapus kimozdul a beívelésre, ezért a hosszú felsőbe tekert, így lett 1–0 és népünnepély a vége. Jóval később, egy gyenge pillanatában apu elárulta nekem, hogy valójában be akarta adni, csak lecsúszott, de ez a lényegen nem változtatott. 

A gólt ugyanis szépsége mellett fontossága is minősíti. Ez az egész téma is azért jutott eszembe, mert a héten elhunyt kiváló, korszakos csatár, a 92-szeres válogatott Fazekas László érdemeit, sikereit méltató írások, adások is számos sziporkáját elevenítették fel, a Fradinak a 8–3 alkalmával vágott ötöse mellett nemzeti mezben jegyzett 24 góljáig. Csakhogy volt ezek közül is egy, egyetlenegy, amely – ha Fazekas „Kapa” nevét hallom – életem végéig rögvest beugrik. És érzem a szívtáji bizsergést. Ugyanazt, amit 1981. május 13-án a Népstadionban 60 ezer nézővel együtt, a Románia elleni világbajnoki selejtezőn, amikor a 18. percben, az ellenfél védője által sután elé bökött indítással kilépve, 15 méterről, ballal, az elfekvő kapus mellett a hosszú sarokba helyezett. Gimnazistaként őrjöngtem a lelátón az osztálytársaimmal, hiszen maradt az 1–0, nagy lépést tettünk a vb-részvétel felé, nem is akárki ellen; azt viszont végképp nem sejthettük, hogy mindmáig akkor verjük meg utoljára a románokat.

Kiss László ugyanebben a kvalifikációs sorozatban emelte át Oslóban a norvég kapust, az 1986-os vb-ért zajló selejtezőkből őrzöm Détári két parádéját a hollandok, majd az osztrákok ellen, Esterházy győztes gólját Rotterdamban, Kiprich szólóját Bécsben, szülői, nagyszülői lelkendezésekből, archív felvételekről Bene, Farkas, Albert, Puskás, Kocsis hőstetteit. Klubszintről azt, ahogyan Nyilasi két ütemváltással a komplett győri védelem mögött terem, Törőcsik bohócot csinál a Bilbao világklasszis kapusából, Iribarból, és így tovább. 

Ezek már nem egy ember vagy falu, város, hanem egy, legalábbis fél ország kollektív emlékei. Innen feljebb csak a világ nyilvánossága van, a vb-döntő. Döntetlen állásnál győztes gólt szerezni, a költővel szólva „mezőny fölé egy nemzetet emelni”, összesen nyolc földi halandónak adatott meg. 1934-ben egy olasznak, 1950-ben egy uruguayinak, 1986-ban egy argentinnak, 2010-ben egy spanyolnak – valamint négy németnek. Ez sem véletlen. Miként talán az sem, és hátborzongató fintora a sorsnak, hogy e héroszok, Helmut Rahn (1954), Gerd Müller (1974), Andreas Brehme (1990) mindannyian lecsúszva, nyomorúságban, az alkohol rabjaként végezték, de a 2014-es diadal hősét, Mario Götzét is súlyos testi és lelki kínok gyötörték. Vajon azért, mert ahová eljutottak, ahová fellőtték magukat, az a boldogságnak, a beteljesülésnek már olyan feldolgozhatatlanul magas foka, ahonnan csak lefelé vezethet az út?

A sorsfordító győztes gólnál még nagyobb megpróbáltatás a korszakos vereséget, a visszahozhatatlanul eltékozolt esélyt jelentő. Amiért esetenként nem élni, hanem halni, ölni is „érdemes”. Előbbire példa, hogy 1950-ben, a riói Maracanában a szemtanúk szerint többen is a mélybe vetették magukat az Uruguaytól elszenvedett 1:2 miatt, utóbbira a kolumbiai hátvéd, Andrés Escobar tragédiája, akit az 1994-es vb-n elkövetett vétke, öngólja miatt hazájában egy éjszakai bár előtt tizenkét pisztolylövéssel valósággal kivégeztek.

Persze nem kell a szélsőséges reakciókért az Óperencián túlra menni, mi, magyarok is pontosan tudjuk, mit jelent egy góllal kikapni. Válogatottunk kilenc vb-szereplése során nyolc „egygólos” mérkőzést vívott, és ezek közül csupán egyet nyert meg, 1962-ben Anglia ellen 2:1-re. Ellenben hetet elveszített, köztük az 1954-es döntőt, az 1934-es, az 1962-es és az 1966-os negyeddöntőt, 1958-ban a Wales ellen a továbbjutásról határozó, megismételt csoporttalálkozót. E fiaskók, csalódások mindegyikét nemzeti gyász és/vagy futballforradalmi hangulat követte itthon.

A labdarúgás iránt intaktak fel nem fogják, hogyan jelenthet ennyit egyetlen gól. Amikor, mint fentebb írom, a stadionban tízezrek, a rádió vagy a tévé előtt gubbasztva milliók rikoltják mindenféle előzetes egyeztetés nélkül ugyanazt a szót, „góóól!”, és ismeretlenek ölelkeznek össze, ugranak egymás nyakába.

A baj az, hogy kezdjük ezt az érzést kiváltó ok híján egyre inkább elfelejteni. Pedig nagy szükségünk lenne rá; pályán és azon kívül egyaránt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!