Generációs magány – Csillag Péter publicisztikája

„PÉTERKÉM, ÉN ANNYIRA EGYEDÜL MARADTAM” – visszhangzik fülemben Imre bácsi meleg hangja. Nem kesergősen, panaszkodva, inkább nyílt és őszinte szomorúsággal mondogatta. Aztán rendre hozzátette, minden nap hálát ad a Jóistennek, hogy hosszú élettel ajándékozta meg, a futballbarátok figyelme, az MTK-stadionban hétről hétre megtapasztalt tisztelet és családtagjai gondoskodása jólesik szívének. „És Editkéé, az ő nevét mindenképpen vedd bele a cikkbe, Brückner Editnek hívják, ü-vel és ck-val írja” – kötötte ilyenkor a lelkemre, kilencven fölött sem feledkezve meg az utolsó éveit végigkísérő, kései párja iránti lovagias kötelességéről. Móré Imre, Cece híres szülöttje, az egykori MTK-játékos, a svéd labdarúgás elismert edzője április 23-án, két és fél hónappal a 95. születésnapja előtt elhunyt. 

Az utolsó néhány évben megtisztelt bizalmával és – talán nem tiltakozna a szó miatt – barátságával. Szeretett beszélgetni, sőt, mondhatom, nagyon szeretett beszélgetni, minél erősebben érezte a körülötte tátongó nemzedéki űrt, annál inkább. Jó volt a társaságában lenni, hallgatni az emlékezetében dédelgetett anekdotákat, figyelni a szemében ragyogó múltat. Az ő egyedülléte nem valamiféle kitaszítottság, társadalmi magára hagyottság, pláne nem tüskés jellem következménye volt, egyszerűen a kegyetlen időé: túlélte korosztályát, kihaltak mellőle a hajdani társak, a diadalmas emlékeket őrző futballisták, a régmúlt titkainak tudói, nem volt már kivel nevetni az évtizedes tréfákon. Generációs magány volt az övé, amelyet nem tudott enyhíteni a fiatalabbak kedvessége, szeretete, odafordulása sem. „Tudod, az azért hiányzik néha, hogy a korosztályomból felemlegethessem valakivel a régi időket, a közös kalandokat a Margitszigeten, a Városligetben vagy az MTK Bajza utcai székházában, ahol olyan családias hangulatban teltek a hétköznapok.” Értettem, miről beszél, és azt is tudtam, hogy miért ragaszkodik szinte sürgetőleg újabb és újabb találkozásunkhoz. 

Általában Pillangó utcai lakótelepi otthonához közel, az Árkád bevásárlóközpontban futottunk össze, noha a lélektelenül kommersz és giccses pláza közege a legélesebb ellentétben állt régimódi eleganciát, igazi stílust sugárzó karakterével. Nem érdekelték a körülmények, valódi gavallér volt, viselkedésében ott maradt valami a huszadik századon keresztülcipelt úri szellemből és bohém könnyedségből. Kacéran évődött a Szamos Cukrászda eladónőivel, lazán csevegésbe elegyedett a szomszéd asztalnál krémesező negyvenes asszonyokkal, máskor fénylő tekintettel tréfálkozott a Burger Kingben a pult mögött álló, szemöldökpiercinges, kék hajú, unott lánykának, aki persze fagyos közönnyel vette semmibe az idős vevő ártalmatlan és szelíd előzékenységét. Ahogyan az illem szabályait betartva csapta a szelet, valahogy eszembe juttatta Kolozsvár utolsó gentlemanje, a 2019-ben, 93 évesen elhunyt egykori kapus, Szoboszlay Miklós időskori kedveskedéseit. Sohasem felejtem például azt az incselkedő gyengédséget, amellyel az újságárus hölgyet szólította meg az erdélyi nagyvárosban a Sora bevásárlóközpontnál. Az nem csajozás, nem flörtölés, nem nyomulás volt, hanem régi vágású, tét nélküli udvarlás, annak a viselkedéskultúrának a maradványa, amely ma már szinte skanzenbe való jelenség lett, és nem csupán a futballcsapatok környékén. Szóval Móré Imre szerette a nőket, de talán a nők őt még inkább. Tolakodástól mentes, figyelmes és tapintatos, ám sohasem nyájaskodó modora megnyerőnek bizonyult, sármos vonásai, daliás termete pedig fiatalkorában legendás hódításokra adtak alapot. 

Például a repülőgép fedélzetén. Az 1950-es évek Magyarországán hivatásos férfi modellként dolgozó fiatalember, az Odol fogkrém és szájvíz reklámarca („Kislány, hogyha malackodol, legyen nálad palack Odol!”), az 1956 után nyugatra dobbantó futballista a vele készített tavalyi interjúmban beszélte el német feleségével, Christa Böttcherrel kötött ismeretsége kalandos történetét: „Volt egy nagyon jó barátnőm, Ulla Britt Nilsson, stewardessként dolgozott. Eljött velem Bremerhavenbe, a német hajókikötőbe, úgy volt, hogy majd utánam utazik Ausztráliába. A kikötői étteremben egy asztalhoz sodródtunk Christával és a szüleivel, így ismerkedtünk meg velük. Miután Ulla Britt látta, hogy szemezek Christával, meg is jegyezte: »Na, nem fogsz unatkozni az úton!« Igaza lett. A Jóisten melegszívű, kedves és szép társsal ajándékozott meg, a melbourne-i magyar református templomban még azon az őszön összeházasodtunk. Két fiunk született, Imre és Niclas Péter, Svédországban élnek a családjukkal. Christát 2009-ben veszítettem el, nagyon megsirattam.”

Móré Imre Kisfalumból a nagyvilágba című, 2006-os visszaemlékezése egy regényes életút hiteles lenyomata, a huszadik századi történelem sajátos metszete, a magyar futballistasors izgalmas tanúvallomása és nem utolsósorban az életigenlés evangéliuma. Az életigenlés pedig két területen mutatkozik meg nála a legszebben, legtisztábban, kendőzetlen őszinteséggel: a labdarúgásban és a szerelemben. Íme, egy jellemző naplóbejegyzés a forradalom utáni emigráció és nyugati bolyongás első időszakából, a svédországi Järna városából, főszerepben egy új nőismerőssel. 

„1957. március 4, hétfő. A március elseje jól kezdődött számomra. Nemcsak azért, mert fizetést meg három levelet is kaptam, hanem azért is, mert a järnai Maj ekkor látogatott meg először szentélyemben. Hét órakor jött és tizenegy óráig sok szép érdekes dolgot csináltunk. A szerelemben nagyon vad és szenvedélyes a kicsike, de hát ez így is van rendjén. Én megértem őt, még csak 17 éves, és a szerelem gyönyörpoharát fenékig akarja üríteni minden esetben, fiatalos hévvel és tűzzel. Még szerencse, hogy elveink megegyeznek e tekintetben.”

Tavaly májusban, a Zalai mezbirodalom című hévízi Hátsó füves-dresszkiállítás megnyitója után Imre bácsi újfent megvillantott valamit fékezhetetlen jó kedélyéből, csillogó szemű, a generációs magánnyal fenekedő ősvidámságából. Fröccsöt kért, koccintott, mesélt, anekdotázott, egy önkormányzati alkalmazott hölgy társaságában előbújt belőle a húszévesek vagánysága, alig lehetett indulásra bírni. Én vittem haza autóval Budapestre, az anyósülésen szülőfaluja, Cece rég elfeledett futballnótáit énekelte, a záró sorban szereplő trágár szót finoman „hajrá”-ra cenzúrázva. „Huszonegy, huszonkettő, huszonhárom, futballista a legelső a világon / Ha kimegy, ha bejön a pályára, repül a gól az ellenség hálójába / Semmiféle csapattól mi nem félünk, ha gólt lövünk, bocsánatot nem kérünk / Egy-két gólt ha be is kapunk, kétszer annyit visszaadunk / Mert ilyenek a cecei… hajrá, gyerekek!”

A cecei emlékek, a cecei kötődés, a szatócsboltos édesapa által alapított cecei futballcsapat, a hajdani mezítlábas bajnokságban szereplő cecei játékostársak és a cecei régmúlt kitörölhetetlen falusi képei alapvetően meghatározták Móré Imre képzeletvilágát. A Hévíztől Budapest felé vezető autóúton utastársam megismertetett egy másik hajdani futballnótával is, az átköltött népdallal, amelyben a ceceiek lelkülete legalább annyira benne volt, mint az ő csodálatra méltó életszeretete. „Ennek a kislánynak van babája, futballista jár az udvarába / »Futballista, jöjjön be, rúgjon egy gólt idebe’, a szobába’, a meleg ágyba« / »Nem megyek én hozzád, te kis csalfa, nincsen a te ágyad biztosítva, egyet lövök, beszakad, Móré Imre bennszakad, a szobába’, a meleg ágyba’«, Hajrá, Cece!”

Hajrá!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!