Tiszta őrültekháza! – Pucz Péter publicisztikája

A teadélután szót úgy utálom, mint Moldova György író egyik örökbecsű hőse, aki hasonlóan volt a tejellenőrökkel. Róla, H. Kovácsról nem igazán derült ki, mi baja támadt a finom tejecske revizoraival. Nekem azonban indokom van a diszkrét gyűlöletre. Bár régen történt, örökre az elmémbe égett a história. A PMSC a bajnok Újpesti Dózsát verte meg 4–2-re 1975-ben a labdarúgó NB I-ben Pécsett, a februári nyitó fordulóban, de nekünk aznapra szervezték meg az általam talán joggal rühellt összejövetelt. Ezért nem mentem ki a Verseny utcai stadionba, minek következtében le is maradtam életem egyik legnagyobb élményéről. A másik egy pompás nő képében jelent meg évekkel utána, akit mozi után hazakísértem. Csak az volt a baj, hogy szemben lakott egy pécsi filmszínházzal. Szóval rövid, ám emlékezetes kaland maradt számomra! 

Mégis, vissza inkább a fősodorba! Az egyik osztálytársam, Attila nem volt olyan nyúlszívű, mint szerénységem, tehát ott állt a lelátón. Ő mesélte el, hogy Dárdai Pál (persze az idősebb, a későbbi szövetségi kapitány apja) négyet vágott a lila-fehéreknek. Eleinte nem akartam elhinni, de nem füllentett a haver. Akkor döntöttem el, én is beállok „vagánynak”, nekem holmi dilettáns tanárok ne szervezzenek szombat délutánra programot, mert abból csak bajok lehetnek. Nincs mese, Teri néni osztályfőnökkel nem akadt azonos témánk. Ő ragaszkodott volna hozzá mint énektanár, hogy próbáljam meg elszolmizálni a Hej, te bunkócska! című szovjet dalocskát. Én meg az NB II futballtáblázatát böngészgettem a Népsportban határozott áltudományossággal. Ezeknek egyszerűen nem létezett közös nevezőjük!

Már előtte is akadtak aggasztó jelek, ám azokkal nem foglalkoztam. Még alsós kisiskolásként, az 1974-es focivébé előtt tört rám a gonosz szelleme. Úri (na jó, akkor még kisdobos) barátommal, Gézával közösen beláttuk, valamit tennünk kell az ügyben. Egyszerűen unatkoztunk az iskolában. A számtani szöveges feladatok megoldása nem kötötte le a „szabad vegyértékeinket”, hát léptünk egy bátrat. Egy jó kis világbajnokság, kisipari, régi szóval élve maszek alapon, azért az lenne valami! Nem maradt sok vesztegetnivaló időnk, cetliket írtunk, elkészítettük a sorsolást az első nagy nyugatnémet futballtorna mintájára. Majd le is játszottuk a teljes sorozatot. De a gombfoci szóba sem jöhetett óra alatt. Szerencsére még olyan padban ültünk, amelynek a közepén ott sötétlett egy lyuk felül, ami a tintatartó helye. Oda kellett bepöccinteni egy 10 fillérest, felváltva próbálva szerencsét, egymástól örökölve a kezdeményezés lehetőségét. Simán ment a dolog, igaz, egyikünknek (az előző meccs vesztesének) kissé előredőlve, a pad alatt fogni kellett marokkal a kör alakú kaput, mert háló ilyen helyen nem akadt. 

Néhány évvel később, egyszer a pécsi munkások a Csepel együttesét fogadták focimeccsen, nekem meg műhelygyakorlatra kellett mennem, délutános műszakba, szombaton. Az oktató azonban nem adott felmentést, pedig csupán negyvenöt perc halasztást kértem tőle. Nem számított futballrajongónak, vagy úgy lehetett vele, ha ő a tanműhelyben szenved, akkor én se érezzem jól magamat a lelátón. Mivel azonban a zsiványképzőben még kicsinyke inasnak számítottam, az első félidő végeztével futva mentem a pályától legalább három kilométerre lévő iskolába. Igaz, elkéstem, de azt a tizenöt percet ráfogtam a helyi közlekedési vállalatra. Nem győztem meg az „oktató elvtársat”, de nem is volt igazán célom. Úgy hittem, ha ennyit mulasztok az esztergályos iparágból, attól a magyar fémmegmunkálás nem fog romokban heverni. Főleg, mert kezdő pályaelhagyóként autószerelőnek készülgettem. (Itt a gyakorítóképző nagyon indokolt!)

Némi idő után azonban kezdett komolyabbra fordulni a bennem elnyomva ott szunnyadó sportbolondéria. Katonaként – szégyen, nem szégyen – éppen gyomorfekélyt szimuláltam a pécsi honvédkórházban. Ekkor a magyar jégkorong-válogatott a C-csoportos budapesti világbajnokságon a feljutásért „gurított” a kínai csapattal, 1983 elején. De az abban az időben működő kettes televíziós csatorna adását az egész egészségügyi intézményben csupán egy helyen lehetett megtekinteni. Az idegosztály elmerészlegén futott a találkozó a képernyőn. Nem akadt más megoldás, hát beszöktem a félig-meddig, slendrián módon zárt osztályra. Egészen jól alakult a pillanatnyi sorom a terheltek között, ezek szerint ki sem lógtam közülük. De a jég is csúszós, én is „elestem”. Mert 18 órakor elérkezett a gyógyszerosztás ideje. A szolgálatos ápoló, kezében egy nagy tálcával, megkérdezte, nekem mi a járandóságom. Nyugtatót szedek, netán valami serkentő jár nekem eltompulás ellen? Köszöntem szépen, én a belgyógyászati osztályon megkaptam a magam gyomorporait, amelyek mindenre jók voltak, ám a képzelt panaszokat nem gyógyították. A személyzet zord tagja viszont nem érezte át sorsom kiszolgáltatott mivoltát. Egyszerűen kidobott a felségterületéről, miközben a csata még ott zajlott a palánkokon belül. Jaroslav Hasek zseniális főhőse, Svejk igencsak csóválta volna a fejét, pedig őt tényleg gyengeelméjűnek minősítették a regényben.

Végleg abban a pillanatban mondtam le magamról, amikor a magyar női kézilabda-válogatott 2003-ban bejutott a világbajnoki döntőbe, a franciákkal találkozva ott. Valami hatalmas szerencse folytán egy országos cimborám, „Hajas” (zöld-fehér a vére, nála elfogultabb ferencvárosi drukkert még mesterséges intelligenciával is nehéz lenne megszerkeszteni) tudott szerezni jegyeket a vasárnapi zágrábi döntőre, szombat estére. Azt monda, az egyik az enyém lehet, de tudta jól, lejárt az útlevelem érvényességi ideje. Szóltam neki, sebaj, reggel indulásnál találkozunk a kocsinál. Ezt, mondjuk, nem értette, ám úgy vélte, bolonddal kár vitatkozni.

Innentől kezdve vettem magamhoz a kezdeményezést, másokat kizárva életem alakításából. Az akkori főnökömet, Feri bácsit hívtam fel telefonon. Ő nem volt bácsi, Feri meg különösen nem, de magam egyszer poénból elneveztem annak, mert kiváló kapcsolatot alakított ki egy kocsmai elmebeteggel, bizonyos Ferenccel. Hiába, szociológusi oklevelet szerzett ez a remek ember. Igaz, másoddiplomásként, oda meg azért iratkozott be Budapestre, hogy legálisan járhasson a fővárosba, a Fradi mindenkori focimeccseire. Úgy, hogy a családja se szólhassa meg a végtelen tudásszomját. Tehát a nem Feri bácsi (vagyis egy igazi Bandi!) beleegyezett abba, hogy elvigyem az útlevelét az irodából, csak ő ne tudjon róla. Nem egy olyan nagyon aggódós ipse, tudta, ha lebuknék másnap reggel Barcsnál, nem vallanék rá. „Nagyon” hasonlítottunk egymásra, mert mindketten szakállat viseltünk. Semmi más nem stimmelt, sem a kor, sem a magasság. Az anyja nevét megtanultam, mint egy mindenre elszánt gazember. Egy sildes sapka sokat takart a fejemből, egy deci pálinka meg a lelki görcsöket oldotta fel. Könnyen kijutottam Horvátországba (akkor még nem lehetett személyivel kalandozni Európában). Elveszítettük a fináléban a hosszabbítást, éjjel hazatértem, mégis boldognak éreztem magam. Ekkor azonban már tudtam, függőségben létezem.

Utálok tartozni, az életben a hiteleket illik megadni. Sokat kaptam a sporteseményektől, szakmám a dolog immár évtizedek óta. Ha most varázsütésre annyi zsebpénzem lenne, mint amennyit meccs­jegyeken megspóroltam, egészen nagy bulit lehetne belőle csapni. Mégis úgy érzem, a számlát is kiegyenlítettem. Nekem felróni ilyen tekintetben semmit sem érdemes!

Számot vetek a múltammal, miközben a jövőre készülök. Nekem már a B-oldal forog, ezt kár lenne tagadni. Fiatalon, évtizedekkel korábban kezdtem elmélyedni a nemzetközi zenei életben, amikor hatalmas ajándékként belebotlottam a Whitesnake együttes egyik lemezébe, nem a lágyabb fajtából. A Wine, Women and Song (Bor, asszony és ének) című nóta megfogott a rockbandától. Belém mart, mintha nekem írták volna. Minden rendben, fiúk, csak a sport szó kimaradt a felsorolásból!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!