Vissza az örömöt! – Moncz Attila publicisztikája

HA VÁLASZTANI LEHET egy Ferencváros–Real Madrid felkészülési mérkőzés és a Veszprém Vármegyei Kupa 1. fordulójába kiírt Révfülöp–Felsőörs találkozó között, a döntő többség számára eléggé egyértelmű a kimenetel. Irány a Groupama Aréna, aztán jöhet a legnépszerűbb magyar és spanyol csapat gálafellépése Dibusz Dénessel, Lenny Josephfel, José Mourinhóval, Viníciusszal és a többiekkel. Helyettük választottam Gergőt, Bozsót, a vezérszurkoló Sanyit és Magyarország egyik legszebb fekvésű futballpályáját.

Nyugalom, nem szeretnék Csillag Péter nyomdokaiba lépni, nem készül egy „Hátsó füves újratöltve”, elég, ha abban egyvalakinek sikerül megtalálnia a küldetését. Nekem más a célom. Szeretném visszaszerezni az örömömet a labdarúgásban, a labdarúgó-mérkőzésekben. A fociban – mint számomra játékban – egészségügyi okokból ez már lehetetlen, de abban talán még nem, hogy újra örömmel kövessem nyomon a tévében a sportágat. Nem pedig úgy, ahogy manapság teszem, a Bayern München (Bajnokok Ligája-)meccseit leszámítva háttértelevíziós jelleggel, a góloknál felpillantva.

Pedig ezt gyerekkoromban teljességgel elképzelhetetlennek tartottam. A nyolcvanas években gyakorlatilag vadásztam a Dolgozók Lapja televíziós mellékletét, amiből kiderült, két hét múlva lesz-e NB I-es meccs képernyőn. Akkoriban még ez sem volt természetes, nemhogy az, hogy a nemzetközileg jegyzett hat-nyolc legnagyobb bajnokság és kupasorozat, valamint a nemzetközi kupaküzdelmek összes fontos találkozója eljusson az otthonokba. Hat–tíz magyar bajnoki, nemzetközi kupadöntők meg pár ajándék. Nagyjából ennyiben merült ki a kínálat. Manapság nincs olyan hétköznap, amikor ne találnánk valamelyik magyar csatornán élőben futballmeccset, hétvégére ez annyiban változik, hogy déltől éjfélig talán olyan perc sincs nagyon, amelyikben ne csaphatnánk le élő focira. Az öt legnagyobb bajnokságban, valamint az NB I-ben egy idényben összesen 1950 mérkőzést vívnak, ehhez jönnek hozzá a kupasorozatok meccsei, a kisebb országok bajnokságai, valamint a Bajnokok Ligája és az Európa-liga találkozói. Így simán eljuthatunk 3000 televíziós összecsapásig. Ha csak sima átlagot veszünk, az naponta több mint nyolc mérkőzés – magyar nyelven.

Lehet ettől telítődni? A saját példámból mondom: eléggé. Eleinte igyekeztem minden elém kerülő meccset megnézni. Aztán beértem a fontosakkal. Majd a szívemnek kedves csapatok fellépéseivel. Most pedig ott tartok, hogy a második félidőben tartósan már több mint 300 ezer embert lekötő Fradi–Real helyett a 100 nézőt vonzó Révfülöp–Felsőörsön igyekszem visszaszerezni, ami valahol útközben elveszett. Hogy pontosan hol, képtelen vagyok megmondani. A pontosan miértet sem. Utóbbinak vélhetően több összetevője is van. Szóba kerülhet a csapatokhoz fűződő kötelékek fellazulása (most éppen az ETO FC engedett kicsit a gyeplőn a Víkingur és a Riga FC elleni buktával), de talán a játék változó mivolta is. A képzési és felkészülési módszerek átalakulása, a lehetőségek tárházának bővülése miatt a labdarúgás egyre nagyobb szelete lett (és lesz) tanulható, az ösztönös zsenik és az imádott-átkozott individuumok száma, jelentősége visszaszorulóban van. A gazdasági érdekek megjelenése, majd elhatalmasodása miatt pedig egyre inkább az az érzésem, sokak szemében örömforrás helyett munka lett kedvenc sportágamból. A színvonal és az intenzitás nőtt, de a hozzáadott érték csökkent és csökkent, majd, muszáj volt bevallani magamnak, elérte a nullát.

Akadtak olyan részsikerek, mint az ETO – szememben okvetlenül – szenzációszámba menő bajnoki címe, esetleg szülőfalum, Ács U17-es csapatának klubtörténeti negyedik helye a regionális bajnokságban (egyetlen korosztályban sem végeztünk az NB III-nak megfelelő sorozatban ennyire jó helyen, sőt, általában csak hírből ismertük ezt az osztályt), de a nyárra eljutottam odáig, hogy a labdarúgó-világbajnokság alatt egyetlenegy olyan mérkőzést sem néztem meg élőben, amely magyar idő szerint éjfélkor vagy annál később kezdődött. Én, aki egy benidormi spanyol–magyarért hajlandó voltam szülői alku tárgyát képező módon délután aludni (pedig akkor még gyűlöltem), az 1994-es, szintén amerikai vb-n pedig az összes meccset annak a tudatában néztem végig, hogy reggel kilenctől jelenésem van nagybátyám mezőgazdasági vállalkozásában…

Most az akkori ösztönzőket próbálom valahogy visszaszerezni és visszacsempészni az életembe. Természetesen lassan ötvenévesen vannak ennél könnyebb dolgok is a világon, de nekirugaszkodom, mert a sportággal együtt mindketten megérdemlünk egy második esélyt. És nincs mese, visszamentem a kályhához. Oké, nem Ácsra, nem az idegenben olykor a patakban fürdő barátaimhoz (velük egyelőre csak a nyári nosztalgiázás jött össze, ám hogy azt egy 12 éves focistapalánta, Dani tátott szájjal és csendben hallgatta, már megérte!), de legalább Révfülöpre. Egy nappal később pedig Balatonakaliba. Abba a közegbe, amely még nagy részben megtartotta azt a gyermeki báját, amiért hajdan beleszerettem. Oké, most nem a nagypapa tolt ki oda babakocsiban, hanem vonattal és a barátaimmal, illetve bicajjal és egyedül mentem, de elképesztően jó döntés volt.

Akik a pályán voltak, a játék szeretete miatt voltak ott. Bár azok a mendemondák (településsel, csapatnévvel) hozzám is eljutottak, hogy már a „megye háromban” is létezik pályára lépési pénz, a mögöttünk hagyott hétvégén ez egyik mérkőzésen sem érződött. Helyette jöttek az urbánus legendák a műszakból érkezők feltámadásáról, a ­centerhalfként Ádám Martin-i fizimiskájú Gergő rettenthetetlenségéről, meg a liberalizált szerencsejáték-piacról. Merthogy az is megvolt, hiszen a 0–0-nál kapott hazai tizenegyesnél az egyik felsőörsi „ultra” fogadott keresztlányom anyukájával egy sörben a lövés sorsáról. Bukta, és fogalmam sincs, hogyan, de a következő pillanatban már elő is varázsolt egy jéghideg dobozost. Negyven fokban, bolt nélkül, 20 méterre a Balatontól maga volt a csoda. Ahogyan a lefújás után a korlát mentén mindenkivel pacsizó csapat játékosai is. Talán a pálya körül rohangáló kis Cristiano Ronaldo és német válogatott futballista „valódi énje” nem élt át akkora örömöt, mint kortól függetlenül ezek a srácok.

De a futball iránt érzett szent őrületre Akaliban is akadt példa. Csillag Petinek átküldtem a kollégájáról és barátjáról, Törő Balázsról a meccs közben lőtt „lesifotómat”. Mire jött az sms, „…ezek szerint még nincs a szülőszobán… Mindenórás a felesége.” Innen is a legjobbakat a párnak és a babának! Sajnos Balázs nem tudta győzelemmel köszönteni az újszülöttet, a Taliándörögd 2–1-es sikerrel jutott tovább, ultrái nagy örömére. Mert ilyesmi még a legalacsonyabb szinten is létezik. Egyenpóló, amolyan Borussia Dortmund-os beütéssel, és még ha csak páran is voltak, legalább hangosan tették a dolgukat. Erről az előttük működő partjelző mesélhetné a legtöbbet, mert ő kapott meg mindent a játékvezető és a túloldali kolléga két szarvashibája miatt. De a hajkoronában, illetve annak hiányában velem abszolút versenyképes taccsbíró állta a sarat, ahogyan a Révfülöpön dolgozó társai is. Ők még a drukkerek közé is bemerészkedtek, hiszen ugyanúgy a Móló büfében fogyasztottak, ahogy mindenki más. Sőt, ennek a stábnak még arra is volt ereje, hogy lecsessze a másik meccsről érkező ifjú kollégát a vármegyei egyenpóló teljes hiánya miatt. Pár kör sört nyertek vele. Meg egy „rakat” szimpátiát tőlünk. Őket aligha kergetik majd bárhol is a falu határáig, mint hajdan egy másik megye leghírhedtebb pályáján. Ahonnan indultam, és ahova, remélem, még sokszor visszatérhetek.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!