Lázadó fiatalok – Jakus Barnabás publicisztikája

FOCIKAPU A PARKBAN – állt a postaládák melletti parafatáblára kitűzött A/4-es lap tetején. Félkövér, kapitális betűk hívták fel a lakók és a vendégeik figyelmét arra, hogy itt valami rendkívüli fontosságú hirdetményt lehet olvasni. „Tulajdonosi bejelentés érkezett, hogy a társasház kertjén belül valaki szabálysértő magatartást megvalósítva kihelyezett egy focikaput. A Társasház – igen, így, nagy kezdőbetűvel – területén belül sportpálya funkcióval rendelkező terület nincsen, ezért kérjük a kapu tulajdonosát, hogy vigye el az eszközt a közös területről!” – üzente lentebb a közös képviselő.

Kutyasétáltatás közben meg is találtam a szabálysértő magatartást tanúsító kapufát, lefordítva árválkodott a kiégett gyepen. Pedig húsz éve micsoda csatákat vívtunk itt…

Eleve ez a lakópark egy régi focipálya helyére épült, ahol hajdanán még NB I-es mérkőzést is rendeztek, több ezer nézővel. Ennek ma már semmi nyoma, Csillag Péter kollégám hiába keresné fel a Hátsó füves budapesti túrája keretében, nem lenne mit megörökíteni az utókornak, igaz, a szomszédos bányagépgyár épületei még megvannak. A futball sem tűnt el végképp, amiről mi, frissen odaköltözött gyerekek gondoskodtunk.

A játékterünk mérete semmiféle szabálynak nem felelt meg, az egyik oldalon tujasor védte a sorházi lakók kertjét a berepülő labdáktól – bár meccsenként legalább egyszer előfordult, hogy egy rossz kirúgást követően csöngetni kellett a labdáért; a másik oldalon kanyargós járda jelentette a határvonalat. A kapukat is a környezeti adottságok alapján jelöltük ki, lámpaoszlopok és fák segítségével. Az erőviszonyok kialakításakor figyelembe vettük, hogy az egyik legalább egy fél méterrel kisebb volt a másiknál.

A szabályokat rugalmasan alakítottuk, az választott először játékost, aki a labdát hozta, a közvilágítás felkapcsolásáig tartottak a meccsek, amelyeken bármi is történt, a végén aranygól döntött. Természetesen a videóbíró hiányában hosszasan lehetett vitatkozni azon, hogy éppenséggel teljes terjedelmével áthaladt-e a labda a „gólvonalon” és mettől számít fölének. Szögletek helyett számoltuk, hányadjára és kiről ment ki a labda, „korner háromnál” jöhetett a pontosan hét nagy lépésről elvégzett büntető.

Olykor összeálltunk, és kihívtuk az „első ütemeseket”, akik a lakópark régebben megépült részében laktak. Egy-két ilyen derbin még én is betaláltam, pedig nem futballoztam kifejezetten ügyesen, velem ellentétben a társaságból többen a környékbeli ificsapatokban pallérozódtak, engem viszont a nagypapám készített fel.

Lenyűgözött, amikor passzolgatás közben nemcsak lábbal, hanem fejjel is megjátszotta a labdát. A tehetségem még ennyi gyakorlás után sem jött meg, de ott, ezen a hepehupás pályán dőlt el, hogy a sport, a futball életem szerves része lesz, amely a lelátón, majd napjainkban már inkább a sajtópáholyban folytatódik.
Szóval, amíg az idő és a szülői szigor engedte, én minden délután felvettem a születésnapra kapott, nagy becsben tartott Nike cipőm, kezembe vettem az Adidas 2004-es Európa-bajnokságra készített labdáját, rajtam a „Barni 10” feliratú, római nyaraláson vásárolt mez lötyögött, és csöngettem kaputelefonon a haveroknak.

Kezdődhetett az önfeledt örömfutball.

Aligha egyedülálló jelenség ez, az egyik fővárosi lakótelepen élő ismerősöm mesélte, olykor az ott lakó híres futballista is beállt a fiatalok közé, minden megmozdulása élményszámba ment. A vidéken felnövő apukám az este hatos harangszóig focizhatott, élete első – csehszlovák fröccsöntött műanyag – stoplis cipője talán még meg is van valahol a verőcei ház padlásán.

És mi jut a mai kor gyerekének? 

Augusztusban baráti meghívásra Zalában jártam, a dombok között festői környezetben fekvő kisközségben egy napra újra élet költözött a faluszéli sporttelepre.

A bajnokságban tizenöt éve indult legutóbb (utoljára?) a felnőttcsapat, a kimeszelt öltöző épületében konditerem és tükrös táncterem kap majd helyet egy fejlesztés keretében. Este a régi idők nagy öregjei a közösségi házban tartott beszélgetésen megmondták, ma már nincs olyan közösség, mint negyven-ötven éve, a fiatalokat már jobban leköti a számítógép és a telefon.

Nem vitatom, nekem sem tetszik, amikor az óvodás vagy kisiskolás gyerekek kezében előbb látok okostelefont, mint labdát vagy könyvet. De kérdés: mit tesz a mai kor embere azért, hogy megváltozzon a trend?

Amíg hirdetményben tiltják a sportolást, amíg úgy épülnek a lakónegyedek, hogy a magasházak közötti térkőrengetegben senkinek sem jut eszébe egy kis focipályát építeni, addig nincs min csodálkozni. Hol sportoljanak a mai fiatalok, ha egyszerűen helyük sincs rá? Persze, aki ügyes, az mehet a különféle műhelyekbe, akadémiákra, tényleg pazar körülmények közé… De itt és most a magamfajta lelkes amatőrökre is gondolok, akik a legtöbb edző és testnevelőtanár szemében joggal tűnnek antitalentumnak, ám szeretik a sportot, a játékot.

A régebbi lakótelepeken legalább elfért a pane­lok között egy-egy betonpálya, mellette kosárpalánkkal, pingpongasztalokkal, és bárki kedvére lemehetett focizni, kosarazni, „pinyózni”. Tőlünk nem messze a lábtenisz hódított, én csak az elsuhanó busz ablakából figyelhettem, mekkora élet volt a nyári délutánokon a Mátyás téren. A kispályákról a nagyokra fordulva említhetném a Váci utat, nagypapám emlékei szerint Angyalföldön és Újpesten szinte minden üzemnek megvolt a maga sporttelepe, számos szakosztállyal. Náluk, a Magyar Acélárugyárban a labdarúgócsapat a negyed- és az ötödosztály között ingázott. Manapság a gyár helyén gyorsétterem működik, a sportpályára lakópark épült, a jelenség egyáltalán nem egyedülálló.

Ezek után aligha érdemes csodálkozni azon, hogy elsorvadnak sportegyesületek, hogy Vas megyében tíz csapat is nehezen jött össze az I. osztályban, és csak fanatikus futballmentőknek köszönhetően érinti újra labda az elgazosodott pályát és kerül újra háló a rozsdás kapufák közé.

Nyilván, fentről nézve a szétprivatizált mamutgyárak leromlott állagú létesítményei jelentős értékű befektetési területek (barnamezős beruházások), a falusi csapatok működtetése is jelentős anyagi forrást igényelne, Vasban az osztrák oldallal aligha lehet versenyezni. Csak közben, ha a nagy terek beépülnek lakóparkokkal, irodaházakkal, akkor talán beférhetne ezek közé egy kis sportpálya két kapuval, vonalazással, adott esetben némi világítással. Persze, ha nagyon igazságos akarok lenni, a Váci úton például konditerem működik az egyik irodaház aljában, ahol akár céges pénzből is lehet fitneszelni – csak ez megint más, mint szakadt mezben napestig kergetni a csodával határos módon még le nem eresztett, fekete-fehér mintáját rég elveszítő labdát.

Azért némi reménysugár még akad. Az augusztusi zalai futballünnep egyik legszebb pillanatát jelentette a gyerekfoci a létszám és a hangulat miatt is, míg a nagyok meccsének szünetében tartott tizenegyesrúgó-versenyen korlátozni kellett az indulók számát, annyian jelentkeztek.

A mi lakóparkunkban is javult a helyzet. Örömmel láttam, hogy az egyik délután a tilalomra fittyet hányó srácok és lányok felállították a focikaput és újrajátszották a világbajnokság döntőjét. A szereléseiket elnézve ezúttal Szoboszlai Dominik egy csapatban volt Lionel Messivel, a túloldalon meg Lamine Yamal Cristiano Ronaldóval, de a lényegen ez nem változtat, ezek a vagány fiatalok fellázadtak az értelmetlen re­gula ellen, a telefon nyomkodása helyett azt csinálták, amit egy parkban kell egy nyári délutánon: fociztak. Egy elvétett indítást követő visszapassz erejéig még én is beszállhattam. Jólesett.

A lábamnak és a lelkemnek egyaránt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!