Népsport: Csak nézett maga elé a királynő

A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) 1960-ban Angliának ítélte az 1966-os vb rendezési jogát, nem utolsósorban azért, mert a sportág szabályai ebben az évben voltak százévesek. A torna odaítélésével a FIFA mintegy elismerte az angoloknak a sportágban betöltött szerepét – elvégre ők voltak a játék tanítómesterei.

Az angol szövetséget 1863-ban alakították, az első nemzetek közötti mérkőzést 1872-ben játszotta Anglia és Skócia. Ezekben az években a Brit-szigeteken kívül még azt sem tudták, mi az a futball. A szigetország példáját csak a 20. század elején kezdte követni Európa, majd Dél-Amerika. Más kérdés, hogy leszámítva a Nagy-Britannia által az 1900-as évek elején nyert olimpiai bajnokságokat, a nagy nemzetközi tornákon nemigen bizonyították, hogy tanítómesterek lennének…

Az első három vb-re el sem utaztak, 1950-ben végre rászánták magukat, annál nagyobb lett a kudarcuk: egy győzelem és két vereség – köztük az Egyesült Államoktól elszenvedett megalázó 0:1 – után nem jutottak tovább a csoportjukból. Amikor a tengerentúlról érkezett a hír az amerikaiaktól elszenvedett vereség után, az angolok azt hitték, 10:1 lett a javukra az eredmény, csak elírták… Az 1954-es vb-n a négy közé jutásért kaptak ki Uruguay-tól 4:2-re, míg 1958-ban már a csoportmérkőzések után kiestek. Az 1962-es tornán Chilében vesztettek 2:1-re Magyarország ellen, legyőzték Argentínát, és döntetlent játszottak Bulgáriával, így a második helyen mentek tovább a negyeddöntőbe, hol a vb-t később megnyerő brazilok állították meg őket.

Ez volt az utolsó olyan futball-vb, amelyen az üzleti és politikai szempontokat még felülírták a sportszakmai megfontolások: a cél az volt, hogy valóban a világ legjobb 16 csapata vegyen részt a tornán. Ezért a tíz európai és négy dél-amerikai ország válogatottja mellett egy közép- és észak-amerikai, valamint egy, az ázsiai és afrikai selejtezőkből kikerülő csapat juthatott ki a világbajnokságra. A nevező 15 afrikai ország sérelmezte, hogy nincs külön helye az afrikai selejtező győztesének, ezért bojkottálták a rendezvényt, így kerülhetett a 16 közé a kommunista Koreai NDK csapata.

A másik botrányos előzmény, hogy március 19-én a londoni Westminster Central Hallból ellopták a kiállított világbajnoki trófeát, a Jules Rimet-kupát. A tolvajt nem érdekelte a mintegy hárommillió fontot érő bélyeggyűjtemény, csak az alig háromezer fontot érő kupa. A BBC adását megszakítva közölte a megdöbbentő hírt, a négykilónyi aranykupa felkutatására a Scotland Yard legjobb nyomozóit mozgósították, a nyomravezetőnek 6000 fontot ajánlottak fel. Végül nem a nyomozók munkája vezetett eredményre… Március 26-án egy dokkmunkás, Edward Bletchey állt a Bow Street-i bíróság elé vádlottként, majd alig 24 órával később ugyancsak egy dokkmunkás, David Corbett jelentkezett a kupával: elmondása alapján Pickles nevű foltos keverék kutyájával sétált a parkban, a négylábú hirtelen szimatolni kezdett, majd egy bokor alól előásta a trófeát – ezzel megmentve a helyzetet és gazdaggá téve gazdáját, aki megkapta a nyomravezetői díjat. A megtalált kupát William Little főfelügyelő mutatta be a közönségnek. Ennek ellenére a derék londoniak azt vallották, a Scotland Yard munkája kutyát sem ér… A tolvaj kilétére sohasem derült fény, a kutyus viszont annyira megdicsőült, hogy később részt vehetett a világbajnok angolok győzelmi bankettjén, és kinyalhatta a tányérokat.

Tény, az angolok úgy érezték, hogy számos kudarc után eljött az ő idejük. A fő favorit mégsem Anglia, hanem az előző két torna győztese, Brazília volt, de erős csapattal érkezett az NSZK, a Szovjetunió és Magyarország is. A trófea eltűnésekor az angol válogatott szövetségi kapitánya, Alf Ramsey már az utolsó simításokat végezte a csapaton. A korábbi 32-szeres válogatott játékosként a pályán volt az angol nemzeti csapat két csúfos veresége alkalmával, az 1950-es vb-n az Egyesült Államoktól kapott ki a brit oroszlán 1:0-ra, 1953-ban pedig a magyarok előtt kapitulált. Az Évszázad mérkőzésének tanulságát a hátvéd egy mondatban megfogalmazta. „A taktika terén többet tanultam a magyarok elleni mérkőzésből, mint az azt megelőző évek alatt összesen.”

Alf Ramsey 1963-ban úgy vállalta a kapitányi megbízatást, hogy a teljes felelősség az övé, ezt megelőzően ugyanis válogató bizottság állította össze a csapatot, a menedzser nem építő munkát végzett, hanem tulajdonképpen végrehajtó szerepkört töltött be. A szakvezető magabiztosan kijelentette. „Megnyerjük a világbajnokságot!” Továbbá a csapatkapitányi posztra minden idők addigi legfiatalabb angol játékosaként 22 évesen kinevezte Bobby Moore-t. Ramsey nyugodtan építkezhetett, mert rendezőként az angoloknak nem kellett selejtezőt játszaniuk. Az 1964-es spanyolországi Eb-re azonban még nem jutott ki a vb házigazdája, már a nyolc közé jutásért kiesett a franciákkal szemben (1:1, 2:5). A brazil szövetség fennállásának 50. évfordulójára (1964) rendezett mini vb-n pedig Brazília 5:1-re, Argentína 1:0-ra győzte le Angliát. Még a vb-t megelőző esztendőben is rapszodikusan szerepelt az együttes. Anglia 1965 októberében a Wembley-ben 3:2-re kikapott Ausztriától, ráadásul egyik kulcsembere, Jimmy Greaves megsérült, csak ’66 májusára épült fel. Ramsey ezután a 4–3–3-as formációval kísérletezett, a csapat decemberben Madridban 2:0-ra legyőzte a regnáló Európa-bajnok spanyolokat, igaz, Liverpoolban csak 1:1-re futotta Lengyelország ellen. A vb évében februárban Londonban a nyugatnémeteket 1:0-ra legyőzte, ekkor mutatkozott be Geoff Hurst a válogatottban, s áprilisban már első válogatottbeli góljának is köszönhetően 4:3-as angol győzelem született a Hampden Parkban a skótok ellen.

A vb-t megelőzően a csapat Lilleshallban készült, Ramsey katonás fegyelmet tartott. Jóllehet a szaklapok 4–3–3-as felállást tüntettek fel, az elemzések szerint a hadrend 4–1–3–2-re módosult, a Cohen, J. Charlton, B. Moore, Wilson összetételű védelem előtt Nobby Stiles tüsténkedett, előtte Ball, B. Charlton és Peters játszott, elöl pedig Hurst és Hunt támadott. Az sem véletlen, hogy olykor 4–2–4-re módosult a felállás, mert Ramsey célja éppen az volt, hogy együttese rugalmasan alkalmazza a különböző játékrendszereket. A válogatott a „wingless wonders” – szárny nélküli csodának lehetne fordítani – néven vonult be az angol futballtörténelembe, a név arra utalt, hogy a kapitány nem játszatott klasszikus értelemben vett szélsőket (Gordon Banksszel a kapuban a fenti kezdő tizenegy állt ki az NSZK elleni döntőre). A vb előtt 15 nappal négy mérkőzésből álló sorozat várt Bobby Charltonékra, és a kilenc nap alatt lejátszott valamennyi találkozójukat megnyerték. Ám a vb fináléjában pályára lépő együttesre csupán nyomaiban emlékeztetett a dánok ellen július elején 2:0-s győzelmet arató csapat. Bonetti védett, a kialakult védelem és Stiles mellett, előtt Eastham, Connelly, Graeves, Hurst és Ball játszott, J. Charlton és Graeves szerezte a gólokat.

Hogy milyen volt az Anglia–Uruguay (0:0) nyitó mérkőzés színvonala? Peterdi Pál a Sportvilág 66 képes sportmagazinban ezt írta: „»Ugye, Anglia és Uruguay a csoport két legjobb csapata?« Ezt a kérdést II. Erzsébet tette fel Sir Stanley Rousnak néhány perccel a megnyitóünnepség befejezése előtt. Sir Stanley nyilvánvalóan igennel válaszolt. Teljesen jóhiszeműen… Aztán a meccs végén Erzsébet már nem kérdezett… Csak meredten nézett maga elé…”

Túlzás nélkül állíthatjuk, a találkozó legjobbja Zsolt István játékvezető volt.

Vezette: Zsolt István

Borbély Pál a Népsport tudósítója ezt írta a nyitó mérkőzésen bíráskodó Zsolt Istvánról: „Az első pillanattól kezdve kitűnően kézben tartotta a mérkőzést. Határozott volt, megtorolta a szabálysértéseket. Jól követte a támadásokat, méltán érdemelte ki mindkét együttes és a közönség elismerését.”

Zsolt István (1921–1991) 16 évesen tett játékvezetői vizsgát, karrierje felfelé ívelésében közrejátszott, hogy jó barátságot ápolt Kutas Istvánnal. Tény, jól beszélt angolul, ennek is köszönhetően került jó viszonyba a FIFA későbbi elnökével, Sir Stanley Rousszal. Az NB I-ben először a Bőripari DSE–Bp. Dózsa 1:5 mérkőzést vezette 1950-ben, nyelvtudása nagyban segítette, hogy a helsinki olimpián (1952) is meccset kapott (Szovjetunió–Bulgária). 

Fújta a sípot három olimpián (1960, 1964, 1968), négy vb-n (1954, 1958, 1962, 1966), két Eb-n (1968, 1972), KEK-döntőben (1965) és VVK-döntő első meccsén (1966). Civilben a Nemzeti Színház ügyelőjeként dolgozott.