A tehetsége volt az egyetlen ellenfele – 50 éves Ronaldo

Ronaldinho szavait idézve egy térddel futballozott, mégsem lehetett feltartóztatni. Egyébként pedig annyi tehetség szorult belé, hogy a valaha volt legjobb csatárként emlegethetjük. És nemcsak most, hogy ötvenesztendős lesz szeptember 18-án, hanem húsz-harminc-negyven év múlva, vagy hát amíg világ a világ.

Az 1993-as brazil országos bajnokságban 12 találatával harmadik lett a góllövőlistán a Cruzeiro 17 éves süvölvényeként, megelőzve Edmundót és Rivaldót is, a Bahia elleni meccsen szerzett öt góljával már akkor letette névjegyét. És még mindig nem töltötte be a 18-at, amikor világbajnoknak vallhatta magát, jóllehet az 1994-es vb-n egyetlen percre sem küldte pályára Carlos Alberto Parreira szövetségi kapitány. Érdekesség, hogy ekkor még Ronaldinho néven szerepelt, akárcsak két évvel később a Brazíliának bronzérmet hozó atlantai olimpián.

Klubszinten Hollandiából, a PSV-től indult európai hódító útjára, első idényében (1994–1995) 33 bajnokin harminc gólt szerzett, a másodikban 13 fellépésén 12-t (e két évadban hét UEFA-kupa-meccsén összesen kilencet), de csak azért ilyen „keveset”, mert térdsérülése miatt kihagyásra kényszerült.

Született: 1976. szeptember 18., Itaguaí (Brazília) Nemzetisége: brazil Posztja: középcsatár Válogatottság/gól: 98/62 (1994–2011) Klubjai profi játékosként: Cruzeiro (1993–1994), PSV (1994–1996), Barcelona (1996–1997), Internazionale (1997–2002), Real Madrid (2002–2007), Milan (2007–2008), Corinthians (2009–2011) Kiemelkedő eredményei: 2x világbajnok (1994, 2002), vb-2. (1998); 2x Copa América-győztes (1997, 1999), Copa América-2. (1995); Konföderációs-kupa-győztes (1997); KEK-győztes (1997); UEFA-kupa-győztes (1998); Interkontinentális-kupa-győztes (2002); Minas Gerais állam bajnoka (1994); 2x spanyol bajnok (2003, 2007); Sao Paulo állam bajnoka (2009); Holland Kupa-győztes (1996); Spanyol Kupa-győztes (1997); Brazil Kupa-győztes (2009); 2x spanyol Szuperkupa-győztes (1996, 2003); 2x aranylabdás (1997, 2002)

Ki gondolta volna ekkor, hogy lesz ez még rosszabb? Méghozzá sokkal rosszabb.

Eindhovenből Barcelonába vezetett az útja, 1996–1997-ben 37 bajnokin 34-szer talált be, akárcsak Hollandiában, a La Ligában is gólkirály lett, a Compostela elleni mutatványa (szédületes szólógól a felezővonaltól indulva) megmarad az örökkévalóságnak.

Még nem volt huszonegy, amikor 1997 nyarán szerződtette az Inter, barcelonai teljesítményét, meg persze kivételes tehetségét látva valami egészen különlegesre számítottak Milánóban, meg úgy általában a futball világában.

És tessék: szenzációs cselsorozatokkal szórakoztatta a közönséget az akkoriban a földkerekség egyik, ha nem a legerősebb bajnokságának számító Serie A-ban (a kilencvenes években hét idényben szerepelt olasz csapat a BEK/BL-döntőben), a megállítását tervező hátvédek időnként azt sem tudták, melyik lábbal merre lépjenek, volt, hogy egymást döntötték fel nagy igyekezetükben, első interes edzője, a néhai Luigi Simoni szerint „a tréningeken még annál is jobb volt, egyik ámulatból a másikba estem.”

Túl az 1998-as fájdalmán (csak ezüstérmes lett Brazíliával a világbajnokságon, hét meccsen négy gól, máig rejtély, milyen egészségügyi problémája lehetett a házigazda franciákkal szemben 3–0-ra elveszített döntőben, illetve az azt megelőző napon…), 1999-ben aztán újabb csapást szenvedett el, 2000-ben pedig a legnagyobbat.

A Lecce elleni bajnokin, 1999 novemberében részlegesen elszaladt a szalag a jobb térdében, 2000 áprilisában, a Lazio elleni Olasz Kupa-mérkőzésen tért vissza. Korai volt… Hat perccel a becserélését követően, kapura törés közben a tizenhatos vonala előtt az átlépős cselénél hirtelen összeesett, a jobb térdéhez kapott, a Lazio játékosai egyből integettek, jöjjön azonnal segítség, mert nagy a baj. Szanaszét szakadt a szalagja, „mintha szétrobbant volna a térdem.”

Huszonnégy évesen itt a vége? Eddig tartott egy sohasem látott csodával kecsegtető labdarúgó-pályafutás?

„A legnagyobb kihívás előtt álltunk, ő is, én is, mert ez a legrosszabb futballsérülés, ilyen súlyos eset után nincs visszaút – emlékezett vissza a gyötrelmes időszakra a BBC-nek nyilatkozva Nilton Petroni, a kiváló brazil fizioterapeuta, aki két évig, tehát még a 2001 őszi visszatérését követően is dolgozott vele a sérült testrész rendbetételén, volt, hogy napi nyolc-kilenc órát. – A térdkalácsa gyakorlatilag felcsúszott a combjába, életemben nem láttam még ilyet.”

Tökéletes sportolói adottság, kivételes fizikum – egyetlen ellenfele, a tehetsége azonban majdnem térdre kényszerítette. A nagy sebességnél tett hirtelen irányváltoztatás, esetében a cselezés művészi szintre emelése, kikezdi ugyanis a térdszalagot, évek múltán pedig tönkre is teheti.

„Iszonyatosan sokat szenvedett, de elképzelhetetlen akaraterő dolgozott benne, mert nem akarta abbahagyni a futballt. Főnix az én szememben, mert amikor már jószerével mindenki azt hitte, vége van, visszatért, majd ismét világbajnok lett” – fogalmazott Nilton Petroni.

Luiz Felipe Scolari szövetségi kapitány a jelentős meccshiánya dacára kivitte a 2002-es vb-re, hét mérkőzésen nyolc gólt szerzett a többek között Cafut, Roberto Carlost, Ronaldinhót és Rivaldót is felvonultató csapatban, az elődöntőben (Törökország, 1–0) és a döntőben (Németország, 2–0) csak ő talált be a pályán lévők közül. Huszonöt esztendősen kétszeres világbajnok és egyszeres világbajnoki ezüstérmes!

Hogy mire vihette volna a súlyos sérülései nélkül, a jó ég tudja, de az is fenomenális volt tőle, hogy „rozogán” meddig jutott.

A vb után a galaktikus Real Madridban folytatta, 177 tétmeccsén 104 gólt szerzett, 2003-ban felállva tapsolta meg mesterhármasát a manchesteri Old Trafford közönsége a Bajnokok Ligája-negyeddöntő visszavágóján (4–3-ra nyert az MU, de összesítésben 6–5-tel a Madrid ment tovább), 2003–2004-ben ismét La Liga-gólkirály (25) lett, szívfájdalom, hogy BL-trófea nélkül kellett befejeznie pályafutását.

A mezén és a mozgásán is egyre inkább megmutatkozott a vereséget sejtető harca a kilókkal – közben 2006-ban a franciák ellen 1–0-ra elveszített negyeddöntő volt az utolsó vb-fellépése, Zinédine Zidane örökké emlékezetes teljesítménnyel rukkolt ki –, a Real után a Milan, majd odahaza a hattyúdal, a Corinthians következett fellángolásokkal, mígnem 2011-ben a brazil válogatott történetének akkor második legeredményesebb játékosaként bejelentette visszavonulását. Saját bevallása szerint fizikai fájdalommal járt karrierje lezárása, depresszióban szenvedett, ami – mondjuk így – kedvezőtlen hatással volt testalkata megváltozására.

Maradjon is meg inkább bennük a felejthetetlen emlék: a labda átvétele a felezővonalnál nála már gólhelyzet.

ZICO, 71-szeres brazil válogatott (1976–1986) középpályás, 48 góljával a selecao történetének ötödik legeredményesebb játékosa Ahogyan vezette és mozgatta a labdát… Ilyet nem látunk többé. Ragyogóan helyezkedett, élmény lehetett vele együtt futballozni, sajnálom, hogy nekem nem adatott meg. Amúgy meg ő is sajnálhatja, mert vagy kétezer gólt szerezhetett volna a passzaimból.

CAFU, kétszeres világbajnok jobbhátvéd, a legtöbbszörös, 142-szeres brazil válogatott (1990–2006) labdarúgó A Cruzeiróban játszott, amikor először láttam futballozni, még gyerek volt. De amit művelt… Öt gólt szerzett azon a mérkőzésen. Innen indult el hódító útjára, s az egész világnak megmutatta, hogy ő valóban fenomén.

ZLATAN IBRAHIMOVIC, a svéd válogatott történetének legeredményesebb játékosa (62 gól 122 meccsen), az Ajaxszal, az Interrel, a Barcelonával, a Milannal és a PSG-vel is bajnok csatár Senki sem volt akkora hatással a labdarúgásra és magukra a labdarúgókra, mint ő, az én szememben legalább akkora játékos, mint a háromszoros világbajnok Pelé. Szerintem nem születik már nála jobb futballista.

LIONEL MESSI, nyolcszoros aranylabdás, világbajnok és kétszeres vb-ezüstérmes argentin csatár Ő az én hősöm, a legjobb csatár, akit valaha láttam. Követhetetlenül gyors volt a pályán, a semmiből is helyzetet teremtett, utánozhatatlan, ahogyan el tudta lőni a labdát.

MARCELLO LIPPI, a 2006-ban világbajnok olasz válogatott szövetségi kapitánya, a Juventusszal BL-győztes és háromszoros BL-döntős edző Annak idején edzői berkekben megegyeztünk abban, hogy az ellene játszó csapatokban szükségszerű dupla védővonalat kialakítani. Egy ugyanis kevés volt, akár emberfogással próbálkoztunk, akár máshogy.