Chicagói világklasszis a kiegészítő személyzetből
Nagyon bízott benne, hogy a nagy dérrel-dúrral beharangozott The Last Dance című dokumentumfilm, amely a Chicago Bulls aranycsapatának utolsó, 1997–1998-as idényéről szól, helyre teszi a dolgokat. Igazságot szolgáltat neki és a többi egykori csapattársának. Végtelenül bántotta, hogy hat bajnoki aranygyűrűje ellenére úgy könyvelték el, mint másodhegedűst.
A The Last Dance azonban – így érezte – ráerősített mindazon sablonokra, amelyek a chicagói „kosarasdinasztiával” kapcsolatban a fejekben él, mivel Michael Jordan szemüvegén át mesélt a közös évekről. Aki ráadásul – a szereplők közül egyedüliként – zsebre vághatott 10 millió dollárt a közreműködéséért.
Scottie Pippennek ez már sok volt.
Nem véletlenül nyomatékosította Unguarded című (magyarul Az én igaz történetem címmel megjelent) önéletrajzi könyvének előszavában, hogy „tizenhét esztendővel az utolsó mérkőzésemet követően ismét azt kell látnom, ahogy megaláznak és lealacsonyítanak bennünket. Pedig bőven elég sértő volt ezt már elsőre is megélni.” Jordan rendkívüli képességeit nem vitatva írja, sosem lett volna Michaelből a sportág bálványozott ikonja a „kiegészítő személyzet” nélkül.
Nem kétséges: a szeptember 25-én 60. életévét betöltő Pippen emlékei legalább annyi fájdalmat hordoznak, mint jogos büszkeséget. Elégedetlenségének középpontjában két személy áll: Michael Jordan és Phil Jackson. Míg „Air” Jordan máig fürdik a dicsőségben, Jackson pedig kifaragta önmaga mitikus edzői szobrát, Pippenre ráragadt a „második legjobb” bélyege, miközben az NBA történetének egyik legsokoldalúbb játékosa volt – sokkal több, mint szimpla fogaskerék a Bulls gépezetében.
Arkansasból indult, a mindössze 3000 lelkes Hamburgból, a Pippen család 12 gyermekéből a legifjabbként. Az élet már kissrácként megcibálta: tíz évvel idősebb fivérét, Ronnie-t az iskolában olyan súlyosan bántalmazták, hogy nyaktól lefelé megbénult, és évekkel később is csak két botra támaszkodva tudott járni. Újabb tíz év elteltével a családfő, Preston kapott agyvérzést, és szorult állandó pesztrálásra. A két mozgásképtelen családtag ágyból ki, ágyba be emelgetésének jó eséllyel szerepe lehetett az akkor még csenevész Pippen – profi kosarasként a karrierjét jelentősen hátráltató – hátfájdalmainak kialakulásában.
Merthogy profi kosaras akart lenni, erről ábrándozott a házuktól saroknyira lévő Pine Street-i betonos kosárpályán pattogtatva. Itt gyakorolta a védjegyévé váló palánkos dobást, s a philadelphiai ikon, Julius Erving karrierjéhez hasonló pályafutást álmodott magának. Ehhez kiutat kellett találnia Hamburgból, de a Közép-arkansas-i Egyetemre is csak a dolgozó-tanuló program keretében juthatott be: mivel a kosárcsapat keretét feltöltötték, eleinte csupán edzhetett a többiekkel, pályára nem léphetett. Szerencséjére két hallgató kiszállt a programból, ezzel bekerülhetett az ösztöndíjasok közé, de nyaranta így is egy irodabútorokat gyártó hegesztőüzemben dolgozott, olykor 50 fokos hőségben, heti 750 dollárért.
A conway-i egyetemi csapat a National Association of Intercollegiate Athletics (NAIA) bajnokságban szerepelt – ez nem az a liga, ahonnan egyenes út vezet az NBA-be. Pippen mégis rákerült a Chicago radarjára; Jerry Krause általános igazgató remek szimattal megérezte a nagy fogást. Noha az 1987-es drafton a Seattle választotta ki az ötödik helyen, a Bulls a nyolcas számú draftcetliért és jövőbeni választási jogok fejében megszerezte a SuperSonicstól. Igaz, a rózsaszín köd gyorsan szertefoszlott, amikor kiderült, Krause annyiért szerződtetné, amennyi egy nyolcas számú draftcédulával megkaparintott kosarast megillet, s nem annyiért, amennyi egy ötödikként kiválasztott újoncnak jár. Végül 6 évre 5 millió dollárért írt alá, de ebből csak 4 millió volt a garantált. Pippen a chicagói évei alatt végig pufogott a szerinte a csapat szakmai rangsorában elfoglalt helyéhez képest méltánytalanul alacsony fizetése miatt; hat bajnoki cím után Houstonba kellett igazolnia ahhoz, hogy először pályafutása során azt érezhesse, anyagilag is megbecsülik (a Rocketstől 5 évre 67 millió dollárt kapott).
Doug Collins edzősködése nem hozta meg a várt eredményeket, így 1989 júliusában menesztették, helyére addigi segítőjét, Phil Jacksont nevezték ki, aki éppúgy 1987-ben érkezett Chicagóba, mint Pippen (s aki egyébként szeptember 17-én volt 80 éves). Az új vezetőedző kosarasként nem számított sztárjátékosnak, noha 1967 és 1980 között 807 alapszakasz-meccsen játszott a ligában, ám javarészt csereemberként. Az 1970-es és az 1973-as bajnoki címért persze neki is járt a gyűrű. Edzőként a CBA-ben lett bajnok az Albany Patroonsszal, s a Doug Collins mellett eltöltött két év alatt pontosan feltérképezte, min kell változtatnia ahhoz, hogy a Bulls bajnokesélyessé lépjen elő.
A feladat csöppet sem tűnt egyszerűnek. Rá kellett vennie a liga szupersztárját, Michael Jordant, hogy bízzon a többiekben – amit addig nemigen tett meg –, s a csapat sikere érdekében érje be kevesebb ponttal. Mert meccseket nyerhet egyedül is, de a bajnoki címet nem. Jackson tapasztalt segítője, Tex Winter háromszög-stratégiájára alapozta a Bulls játékát, amihez a játékosoknak meg kellett osztozniuk a labdán. Bonyolult szisztéma volt, másfél évbe telt az elsajátítása, noha a „Zen mester” Jackson a mentális felkészítéshez zsályaégetést és csukott szemes meditációt is bevetett, s évről évre könyvekkel ajándékozta meg játékosait. Pippen egyikbe sem olvasott bele, de elfogadta alapvetésként, hogy a kosárcsapat egy falka, s nem különálló egyéniségek gyűjtőhelye. Boldoggá tette, hogy a védekezésben ő lehetett a főnök (az 1991-es döntőben, miután Jordanre ráfújtak két faultot, neki kellett Magic Johnsont féken tartania), ám támadásban ez elképzelhetetlen lett volna. Ezt támasztja alá karrierjének „1.8 másodperces” mélypontja is. Történt, hogy az 1994-es rájátszásban, a New York elleni harmadik meccsen 1.8 másodperccel a végső dudaszó előtt Phil Jackson az utolsó dobást Toni Kukocra bízta. Ez Pippent annyira szíven ütötte, hogy nem vállalta az oldalbedobás elvégzését, inkább leült a kispadra. Michael Jordan ekkortájt baseballkarrierjét építgette, s Pippennek meg lett volna a lehetősége, hogy az ősi rivális Knicks ellen támadásban is hőssé váljon, de nem kapta meg az esélyt. Ez, saját bevallása szerint, örökre megváltoztatta a kapcsolatát Jacksonnal.
Pippen viszonya a Bulls két főnökével, Jerry Krause-szal és a tulajdonos Jerry Reinsdorffal a hat bajnoki cím (plusz a két olimpiai aranyérem) ellenére fagyos volt. Az általános igazgatónak egyszer a csapatbuszon csúnyán be is szólt, mindezek ellenére rendre nemet mondtak azon kérésére, hogy cseréljék el, hadd mehessen másik klubba. Az 1997–1998-as idény volt – ahogy Jackson elnevezte – az „utolsó tánc” a Bulls álomcsapata számára. A hatodik gyűrű után a két Jerry szétzavarta a társaságot, s menesztette Phil Jacksont is. Pippen szívesen ment volna a Lakershez, s ha sikerül Los Angelesbe szerződnie, később újra Jacksonnal dolgozhatott volna, de profi karrierje Houston és Portland érintésével végül Chicagóban, az akkor már harmatgyenge Bullsnál zárult le.
| NÉVJEGY |
 SCOTTIE MAURICE PIPPEN |
Felcsillant a remény a vb-részvételre
