Újrakezdés – koalíciós káoszban

A koalíciós idők nem feltétlenül kedveztek a szakértelemnek 1945 őszén, hiszen a különféle intézményeknél a (néha torz) pártarány fontosabb volt, mint a feladatok. Legyen elég csupán a Népsportként újjászülető Nemzeti Sportra utalnunk, szerkesztőbizottságát három kommunista (MKP) és egy kisgazda (FKgP) párti delegált alkotta. A főszerkesztő a kisgazdapárti Gallowich Tibor volt (egyben a futballválogatott szövetségi kapitánya), mellette három kommunista párti, a felelős kiadó Solti Lajos, Hidas Ferenc és Barcs Sándor alkotta a testületet.

Esetükben a pártrészvételnek nem volt különösebb jelentősége, hiszen valamennyien tudták, mi a sport, mi a sajtó. Ez nem volt elmondható a vallás- és közoktatási minisztériumról, amit megsínylett a sport, hiszen a IX., a népművelésre szerződött ügyosztálya felette állt a sport nevesített szervezeteinek. Teleki Géza miniszter pártonkívüli volt, ám hozzáértés híján rábízta az irányítást Mező Ferencre. Az 1928-as amszterdami olimpia szellemi bajnokát megilleti a legnagyobb tisztelet, ám nem véletlen, hogy történeti munkával (Az olimpiai eszme története és fejlődése) győzött, az élő sportban kevéssé (sokak szerint egyáltalán nem) volt jártas.

Ezért írhatta 1945 novemberében a Népsport, hogy „olyan rendeletek láttak napvilágot, amelyek súlyosan érintik a magyar sportot s melyek mellett nem mehetünk el szó nélkül”. Ráadásul Mező és munkatársai elfelejtették kikérni a Legfelső Sporttanács (LST) és a Nemzeti Sportbizottság (NSB) véleményét, noha ez a két szervezet adta a nevét a sportélethez. Az LST (hívták ötös sporttanácsnak is, lévén öt tagja) politikai testület volt a kormánynak alárendelve, az NSB-é volt a szakmai irányítás a kultuszminisztérium felügyelete mellett.

A Jámbor Alajos (MKP) vezette ötös tanácsnak kormánydelegáltként Ries István (SZDP, azaz szocdempárt) igazságügy-miniszter, az NSB képviselőjeként Misángyi Ottó (pártonkívüli), valamint Bechtler Péter (SZDP) és Papp József (FKgP) volt tagja. Egyértelműen politikai testület volt, még úgy is, hogy Ries az MLSZ elnöke is volt. 

A Legfelső (ötös) Sporttanács nem volt a nyilvánosság előtt megjelenő társaság, a közvélemény számára a Nemzeti Sportbizottság volt „a” sport, legalábbis ami a hivatalos megközelítést illeti. Vezetője, Misángyi Ottó a két világháború között előbb a Testnevelési Főiskolát (TF), majd a kultuszminisztériumot szolgálta, akkor sem kötelezte el magát egyik párt mellett sem, szakember volt, a legjobbak közül. Az NSB-ben már ott volt mellette a kommunista Hegyi Gyula, aki szép csendben átvette a hatalmat, az 1948-ban megalakuló Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) elnöke már ő lett. Misángyit tisztelték, de funkciója nem lehetett, mert továbbra sem volt párttag.

Ezt az oldalt nem kérdezte meg a Mező Ferenc intézkedései során. Például semmit sem tett a külkapcsolatok érdekében, ezért aztán az LST kezébe vette az ügyek intézését, felvette a kapcsolatot Fischer Mórral, az MLSZ háború előtti „külügyminiszterével”. Neki volt köszönhető, hogy az évben már három válogatott mérkőzést jegyzett a futballválogatott (Ausztria 2:0 és 5:2; Románia 7:2). 
A minisztérium kijelentette, hogy a „szabadjegyek” elosztásáról ő gondoskodik, miközben az NSB a kérdést saját hatáskörében már rég elintézte. A minisztériumra az tartozott volna, hogy kötelezően elrendelje, minden sporteseményen legyen diák­jegy, ám ezt elmulasztotta.

Mindez semmi sem volt az úgynevezett ifjúsági rendelethez képest. A minisztériumi jogszabály ugyanis kimondta, hogy „12–20 éves magyar állampolgár versenyszerűen sportegyesületnek csak ifjúsági szakosztályában sportolhat” és „minden sportegyesület köteles 12–20 éves tagjaiból az 1945. évi december hó 31. napjáig ifjúsági szakosztályt alakítani”. 

A Népsport kommentárja határozott: „Az ember csak elképedve olvashatja ezt a megkötő rendelkezést és azonnal rájön, hogy azok, akik ezt a rendeletet tervezték, semmiféle kapcsolatban nincsenek az élsporttal. Mással nem lehet magyarázni azt a feje tetejére állított helyzetet, amit ez a rendelet teremt. Mit jelent ugyanis mindez a gyakorlatban? Azt jelenti, hogy a válogatott Puskás és Kubala csak ifjúsági csapatban szerepelhet, nem játszhat tehát egyik sem a Kispest és a Ferencváros első osztályú csapatában, de jelenti ezen túlmenőleg még egy egész sereg alsóbb osztályú egyesület halálát, hiszen vannak olyan II. és III. osztályú klubok, amelyekben az első csapat tagjai túlnyomó többségben még nem töltötték be huszadik életévüket. Minden épkézláb sportember előtt nyilvánvaló, hogy ezt a rendeletet keresztülvinni nem lehet.”

A lap diktatórikus rezsimet emleget, joggal, hiszen az ötös tanácsot és a sportbizottságot nem tájékoztatták a szabályozásról. Solti Lajos keményen fogalmaz: „Az illetékes ügyosztályban nem azok ülnek, akik méltóak arra, hogy a demokratikus magyar sportot képviseljek. Mert amikor komoly sportról van szó, akkor ezek az urak struccmódra homokba dugják a fejüket. Itt vannak az orosz futballcsapatok. Nemcsak Angliába, hanem a közeli Bulgáriába, Jugoszláviába és Romániába is meccselnek. Miért nem jönnek hozzánk? Hol történt a mulasztás, és ki felelős ezért?! Ezek az urak megállítják a magyar sportot!”

Azt javasolja, hogy tiltakozásul két-három vasárnap egyáltalán ne legyenek futballmeccsek. Kenyeres Árpád, az MLSZ főtitkára enyhébb megoldást kezdeményezett, egyperces néma tiltakozást minden mérkőzésen.

Mező Ferenc igyekezett megvédeni a mundér becsületét. „Sajnálatos félreértések keletkeztek az értelmezés körül” – mondta. A Népsport nem fogadta el a kárenyhítést: „Véleményünk szerint félreértések nincsenek, hanem az sajnálatos, ami a kultuszminisztériumban már hosszú idő óta történik a sport körül.”

November végétől nincsenek hírek a rendeletről, valószínű, hogy csendben elhalt az esztelen kezdeményezés, mindenesetre a végrehajtási utasítás már nem jelent meg a közlönyben, ami bizonyító erő.
Ha már Puskás Ferenccel és Kubala Lászlóval példálózott a Népsport, érdemes megnézni, milyen esztendeje volt 1945-ben a két, egyaránt 18 esztendős futballistának.

Novemberben Puskás már kétszeres válogatott, az osztrákok ellen (2:0) egy gólt szerzett, a románoknak (7:2) kettőt lőtt. A bajnoki meccsek bírálatában visszatérő mondat a csatársorról szólva, hogy „Puskás volt ennek a sornak a legjobbja”. Rendre kiemelik, hogy helycseréjük Bozsik Józseffel nagyot lendít a Kispest játékán, ő pedig összekötőben és a szélen is nagyon él, válogatott szinten.
Nem véletlen, hogy amikor az év végén az a hír, hogy „néhány nappal ezelőtt játékosügynökök lepték el Budapestet és igyekeztek megkörnyékezni néhány élvonalbeli futballistánkat”, természetesen ő is a kiszemeltek között van. Mellette Deák Ferencet, Hidegkuti Nándort, Szilágyi I Gyulát és Lóránt Gyulát említi még a Népsport – ha bejön a tervük, talán nem is lett volna később Aranycsapat Sebes Gusztáv válogatottja.

Kubalának nehezebb éve volt. Májusban igazolt át a Ganzból a Ferencvárosba, némi huzavona után. Az első osztályú klubok ugyanis megegyeztek abban, „hogy ha valamelyikük a másiktól annak engedélye nélkül leigazol játékost, úgy 50 000 pengő pönálét kell fizetnie a játékos egyesületének”. Az átigazolási időpont lezárta előtt egy órával még úgy látszott, hogy a büntetés miatt a Ferencváros nem tudja átigazolni Kubalát, de végül is sikerült rávennie a Ganz két illetékesét, hogy ingyen beleegyezzenek a játékos távozásába.

A Ferencvárosban megérkezése után azonnal ott volt a kezdőcsapatban, s maradt is, noha mindig megemlítik, idő kell ahhoz, hogy igazán formába lendüljön. Igaz, a kritikus általában szigorú volt, hiszen amikor éppen a Ganz ellen (11:0) öt gólt lőtt, így értékelt: „Kubalának volt néhány remek mozzanata.”

Az MTK elleni örökrangadón (4:0) „pompás építő volt”, pedig: „Külön meg kell dicsérni Kubalát, aki a klubhűség megható példáját adta. A mérkőzés előtt egy órával halt meg az édesapja. A vezetők között senki sem volt, aki játékra kérte volna őt, de Kubala önként állt Szabó Pál edző elé: »Palcsi bácsi, játszom…«”.

A korhoz adalék, hogy júniusban fülig érő szájjal érkezett a társak közé. „»Képzeljétek, ma remek ebédet ettem.«  »Mit?« – kérdezik tőle. A kis ferencvárosi játékos áhítattal nyel egyet: »Szalámis zsemlyét…«”

Mondta a profi futballista 1945-ben.