Fiatalon úszott, vízilabdázott, az öttusával Pécsen a Zrínyi Miklós Hadapródiskolában (az intézmény Sopronból költözött a Mecsekaljára) ismerkedett meg. Első ifiversenyén 1943-ban Benedek Ferenc mögött második lett. Ám közbeszólt a háború, a sportolás másodlagossá vált, ráadásul a hadapródiskolát kitelepítették Németországba. A háború után amerikai hadifogságba került, ahol találkozott az ökölvívó olimpiai bajnok Harangi Imrével.
Szondy csak kalandos úton térhetett vissza Magyarországra 1946. január elsején. Akkoriban kevesen öttusáztak, a régi rendszerben főleg katonatisztek űzték, ezért a sportágat Rákosi Mátyás és köre a Horthy-éra maradványaként kezelte. Nem mellékesen a Benedek testvérek (Ferenc és Gábor) is az elmúlt rezsimben végezték el a hadapródiskolát, sőt az 1948-as londoni együttesből Hegedűs Frigyes Ludovikát végzett, Karácson hadnagyként, Szondy hadapródként került ki a katonai iskola padjaiból. A kibontakozó sportágnak olyan mesterei voltak, mint a sportlövő Takács Károly, Kisgyörgy Lajos vagy a legendás lovasedző, Tóth Béla. Ugyanakkor nem növelte a sportág elismertségét, hogy a londoni olimpián a magyarok nem szerepeltek jól: Hegedűs 12., Szondy 18. lett, Karácson sérülés miatt feladta. Ahogyan Szondy fogalmazott a 90. születésnapjára a Nemzeti Sportban készült interjúban: „De csináltuk tovább, legalább megtűrtek voltunk.” Szó szerint: a játékokat követő három világbajnokságra nem engedték ki őket – elsősorban azért, mert politikailag megbízhatatlanok voltak…
Szerencsére kiderült, a Szovjetunióban nem ellenzik az öttusát, sőt! Igor Novikov személyében legendás versenyzőjük lett, az itthoni elvtársak is megszerették a sportágat. Olyannyira, hogy a mindenható sportvezető, Kutas István kijelentette, ha az 1952-es helsinki olimpián a csapat nem kerül az első hat közé, akkor az öttusának annyi. Még az edzőtáborban sem hitték el, hogy ott lehetnek Helsinkiben. Szondy István így emlékezett Helsinkire: „Az előző három vébén nem lehettünk ott, ezért nem ismertük a mezőnyt. Tudtuk, hogy az északiak, főleg a svédek és a finnek jók, és egy-két amerikai is. Aztán amikor a lovaglásban mindhárman az első tízben végeztünk, megbeszéltük, azért hajtunk, hogy a csapat érmes legyen. Az egyéni senkit sem érdekelt. A lövészetben mindenkit megelőztünk, a vívást megnyertük, az úszás után már biztos volt a dobogó. Rangidősként én voltam a csapatkapitány, azt mondtam: ha mindenki megver egy svédet, nyerhetünk. Én, a leggyengébb futó kettőt is megvertem. Szóval, simán nyertünk. Benedek Gábor ezüstérme és az én harmadik helyem csak ráadás volt.” Szondy Pista szerény volt, mert az első tusát a harmadik helyen fejezte be, a lövészetet követően másodikként folytathatta. A sportági vezető, Lendvai Pál óvatosan fogalmazott: „Az eddig elért eredmények biztatók, de túlzott derűlátásra semmi ok sincs, mert legnagyobb ellenfeleink, a svédek a két utolsó számban igen erősek.” Igaza volt, ám éppen Szondy úszásban elért ötödik helyének köszönhetően együttesünk az élről, Szondy a második, Benedek a harmadik helyről várta az utolsó tusát. Aztán már fogalmazhatták is a táviratot Rákosi Mátyásnak: „Boldog örömmel jelentjük, hogy az öttusa olimpiai csapatbajnokságot megnyertük, az egyéni bajnokságban pedig a második és a harmadik helyet szereztük meg (…): Benedek Gábor, Kovácsi Aladár, Szondy István.”
Szondy 1954-ben fölényesen nyerte meg a magyar bajnokságot, az októberi budapesti vb-n a lovaglásban ő bizonyult a legjobbnak – ki más? –, utána büszkén nézett körbe: „Ugye, elég jól osztottam be az időmet?” A páston már nem remekelt, igaz, a pisztolylövés olyannyira sikerült, hogy összetettben visszakapaszkodott a második helyre, amelyet az úszást követően is megtartott. Terepfutásban – ez általában nem az ő száma volt – 23. helye ellenére egyéniben a vb-dobogóra állhatott, a csapattal (Benedek, Szondy, Tasnádi) nyert is. Ezt nyilatkozta: „Ha betegségem miatt nem esem ki az edzésből, akkor Vetterlit sikerült volna megelőznöm. A futópálya nehéz volt, de nem emiatt vesztettem. Nekem a három első technikai számban kellett volna a megfelelő előnyt biztosítanom. Ha a vívás jobban megy és három csörtével többet nyerek, akkor, azt hiszem, megnyertem volna a világbajnokságot.”
Egy évvel később a svájci Magglingenben Ferdinandy Géza, Kovácsi és Szondy alkotta a csapatot, Szondy „igen magabiztosan, okosan lovagolt, kitűnően osztotta be lova erejét”, elsőként zárt. Vívásban „a verseny első részében nyugodtan, jól vívott, majd a verseny közepén néhány balszerencsésen kapott találat idegessé tette. A végső fordulókra aztán ismét magára talált.” Kiválóan lőtt, az úszás és a futás előtt ő és a csapat is vezetett, akárcsak az utolsó tusa előtt. A csapatarany nem volt veszélyben, viszont a szovjet Konsztantyin Szalnyikov mindenkit megelőzött, Szondy csupán ötödik lett, egyéniben Kovácsi kapaszkodott fel a dobogóra.
Aztán szó szerint átnyergelt, mert az 1956-os olimpián nem öttusázóként, hanem lovasként vett részt. Az ausztráliai lóbeviteli tilalom miatt nem Melbourne-ben, hanem Stockholmban rendezték a versenyt, amelyen nem szerepelt jól, kizárták, mert lova, Higany megmakacsolta magát. Ha valakinek ismerős lenne a paci neve: ezt a lovat kapta a chilei vb-győzelemért Benedek Gábor, de később nem volt rá pénze, visszavásárolta tőle az állam. Érdemes megtudni, Szondy mit kapott. „Egy babakocsit a második helyért, de ez a lányom születése után jókor jött.”
Szondy 1956 októberében maradt külföldön, de nem disszidensként, hanem érvényes útlevéllel. Második feleségével, Urbán Ellával friss házasként szerettek volna elutazni Bécsbe, a sportoló azzal adta be a kérelmet, hogy az osztrák–magyarra mennének ki – meg seftelni, de ezt nem mondta a hivatalban… Október 20-án utaztak ki, 25-én jöttek volna haza, a Kärtner strassén tudták meg, hogy kitört a forradalom. „Ott álltunk Bécsben kétszáz pár nejlonharisnyával, pénzem viszont már nem volt. Nem tudtuk, mihez kezdjünk. Végül az döntött, hogy bevonultak az oroszok, és azt mondtam, én a büdös életben nem megyek többet Budapestre, amíg ott vannak.” Segített a sportbarátság, egy német lovasnak, Rolf Bartelsnek köszönhetően Németországba kerülhettek, Szondy Braunschweigben pincérként dolgozott egy éjjeli lokálban. Ám egy alkalommal szóváltásba keveredett egy ittas társasággal, késsel többször is megszúrták, ’56 karácsonyát a kórházban töltötte. Felépülése után sikerült elhelyezkednie testnevelő tanárként egy wolfsburgi gimnáziumban, és elkezdhetett edzősködni. Amikor megpályázta a frankfurti Goethe Egyetem tanári állását, a bemutatkozó beszélgetésen tett megjegyzése, hogy utálja a szovjeteket, legalább annyit nyomott a latban, mint a diplomája.
Több évtizedes eredményes NSZK-beli szakvezetői tevékenysége után 2000-ben hazatelepült. Fogadalmát nem kellett megszegnie, a szovjetek már kilenc éve elhagyták az országot…
Szondy István élete végén egy budai idősek otthonában élt, 2017. május 31-én hunyt el.
| NÉVJEGY |
 SZONDY ISTVÁN |
Népsport: a franciák voltak a magyarok
Népsport: Goldoványi Béla volt a legmérgesebb
Népsport: Platthy József szőrén is megülte a lovat
