Népsport: Arvydas Sabonisnál elszakadt a húr

Csúcstalálkozóval zárult a férfi kosárlabda Bajnokcsapatok Európa-kupája 1986-ban, a hatos döntő első két helyezettje, a Cibona Zagreb és a Zalgiris Kaunas találkozott egymással. A Zalgiris még nem litván, hanem szovjet, a Cibona pedig nem horvát, hanem jugoszláv bajnokként. A Kaunas azzal jutott el Budapestre, hogy Madridban nyert a Real ellen (98–95). Ezen a meccsen (is) Arvydas Sabonis (218 cm) volt a vezér, még úgy is, hogy az első félidő befejezése előtt egy perccel már négy személyi hibánál járt. Aztán csak a vége előtti percben szedte össze az ötödiket, de ekkor már 22 pontnál járt.
A másik oldalon a szintén 21 esztendős, a kosárlabda Mozartjának felmagasztalt Drazsen Petrovics (196) vitte a prímet, de a legfontosabb, hogy a Real Madridot mindkét csapat oda-vissza megverte, tényleg a legjobbakat láthatta a zsúfolt ház a Budapest Sportcsarnokban.

Köszönhetően a szövetség sikeres pályázatának. Vilmos Endre elnök szerint három oka volt, hogy kérték a rendezést. A sportpolitikai, hogy szocialista országban még sohasem volt BEK-döntő, a népgazdasági, hogy a meccsre érkező drukkerek egymillió márka bevételt hoznak az országnak, a harmadik pedig, hogy a szövetség is szép bevételre tesz szert a jegyeladásból. 

Az érdeklődés óriási volt, a biztonság is. Nem véletlen, hogy előbb közzétették a csapatok budapesti edzésbeosztását, majd közölték, hogy „a korábbi tervekkel ellentétben, nem lehet végignézni a jugoszláv és a szovjet bajnokcsapat gyakorlásait”.     

A mérkőzést Sabonis és Petrovics külön meccsének igyekeztek beállítani, ami azért túlzás volt. Még úgy is, hogy mindketten világklasszisok voltak a saját (összehasonlíthatatlan) posztjukon. A center Sabonis különleges magassága ellenére mozgékony volt, technikás, tökéletesen illett a Zalgiris gyors játékához. Petrovics hátvéd volt, fantasztikus tempóban, ritmusváltással egy-egyezett, erre épült a Cibona játéka. Egyébként egymásról csak annyit mondtak, hogy szívesen játszanának egyszer együtt.

Az edzők optimisták voltak. „Korábban úgy vélekedtem, hogy ha megnyerjük a szovjet bajnokságot, megnyerjük a BEK-et is – így Vladas Garastas Kaunasból. – Nos, a CSZKA Moszkva sem rosszabb, mint a Cibona, mégis a miénk lett az aranyérem. A jugoszlávok taktikája egyértelmű: Petrovics egy-egyezik, ha ez nem jön be, leadja a jobb helyzetben levő társának a labdát. Őt kell kikapcsolnunk. Ez a feladat várhatóan Valdemaras Chomiciusra hárul.”      

„Kész cirkusz, amit Petrovics a pályán művel – ezt már Chomicius mondta. – Egyénieskedik, mindent maga akar megoldani. Ráadásul eközben különféle megjegyezésekkel, csípésekkel, lökdösődéssel idegesíti ellenfelét, aki végül kijön a sodrából és kipontozódik. Ha neki nem megy jól, a csapat sem remekel.”      

A Cibona edzője, Zseljko Pavlicsevics szerényebben nyilatkozott: „Ők Petrovics, mi Sabonis kikapcsolására törekszünk, ha ez mindkettőnknek sikerül, akkor mi vagyunk előnyben, mert nekünk van több jó képességű kosarasunk.” Petrovicson kívül például Mihovil Nakics és Branko Vukicsevics, mindhárman ott voltak az 1984-es Los Angeles-i olimpián bronzérmes jugoszláv válogatottban (Nakics már az 1980-as aranyérmesben is).

A mérkőzés Sabonis uralmával kezdődött (11–7), Petrovics az első nyolc percben nem dobott pontot. Nem véletlenül, Pavlicsevics edző egyszerűn visszafogta, ez a taktika része volt. Aztán már elengedhette a gyeplőt, dobott is hat perc alatt 13 pontot, csapata pedig 41–32-re fordított. Látszott, hogy Sabonis nem túl nyugodt, egyszer, miközben földre esett, a könyökével keményen eltaszította Danko Cvjeticsanint. A zágrábiak készek voltak az elégtételre, Pavlicsevics edző „azonnal odarohant a rendbontók elé, és szó szerint így rimánkodott: »Könyörgök, ne!«”       

Aztán a 31. percben elszakadt a húr. A Cibona 63–61-es vezetésekor „Min­daugas Lekarauskast a szovjet csapat kosara előtt Mihovil Nakics meglökte. Ezt nem szabad. Sabonis elégtételt vett. Ez tilos. Megengedhetetlen! Nakics – bár erős, nagy fiú, elvágódott. Több jugoszláv is Sabonisnak rontott…” – így a Népsport. Értő kollégám, Ch. Gáll András emlékei szerint: „Gintaras Krapikas, a szovjetek játékosa rádobta, de a dobást blokkolták, az indítást Nakics kapta a másik gyűrű alatt, Krapikas durván faultolta, Nakics felháborodottan meglökte a szovjetet, de Sabonis akkor már rohanva érkezett, és egy jobbossal leütötte Nakicsot.”     

A lényeg az ütés és persze a vele járó végleges kiállítás. Sohasem tudjuk meg, hogy Sabonisszal mi lett volna a vége, így 94–82-re nyert a Cibona.

Sabonis roppant dühösen vonult le, edzője, Garastas a nevében is elnézést kért, a másik mester, Pavlicsevics megértő volt: „Sajnálom, hogy nem pusztán a játék döntött. Sabonis kitűnő játékos, nagyszerű sportoló. Idegileg most nem bírta a harcot. Hatalmas teher nehezedett rá.” Azért azt is megemlítette, bejött a taktikai húzása, hogy az elején Danko Cvjeticsanin volt előtérben, s csak később jött Petrovics. 

Sabonis úgy vélte, „az volt a legrosszabb az egészben, hogy a többiek semmit sem mondtak. Jovaisát nagyon sajnálom, ő 35 éves. Ki tudja, lesz-e még ilyen lehetősége?” Tudja – mondta –, hogy bolond volt, felelőtlen, hirtelen. Felbőszülve, eszetlenül rohant oda elégtételért. „Tény, hogy most nem színpadias kijelentésekre van szükség, de világgá kürtölöm: soha többet nem teszek ilyet. Higgyék el, nem vagyok galád ember.”     

Ezt elfogadhatjuk, azt pedig hozzá kell tenni, hogy 1988-ban Szöulban a Szovjetunióval olimpiát nyert, 1992-ben Bacelonában és 1996-ban Atlantában Litvániával bronzot, profiként játszott a Real Madridban (1992–1995), az NBA-ben pedig a Portland Trail Blazerst (1995–2001, 2002–2003) erősítette. Ami Petrovicsot illeti, ő a szöuli olimpián ezüstérmes lett Jugoszláviával, majd 1992-ben Barcelonában Horvátországgal is, játszott a Real Madridban (1988–1989), az NBA-ben a Portland Trail Blazersben (1989–1991) és a New Jersey Netsben (1991–1993). 

Nem szorosan a budapesti BEK-döntő témája, de ha szóba kerül, mindig szó esik Drazsen Petrovics tragikus haláláról. Már csak azért is, mert a történet első fele – Európa-bajnoki selejtező 1993 nyarán – jellemző volt rá. Horvátország nélküle is simán továbbjutott volna, a bokája sem volt tökéletes, kérték is, hogy pihenjen, de elutazott Varsóba. Kificamodott bokával vállalta a szereplést. „Nem mondhatom le, ott lesz az összes barátom.”     

A hat mérkőzésen 33.6 pontot átlagolt, a torna MVP-címe is az övé lett, a horvátok megerőltetés nélkül kvalifikálták magukat a németországi Eb-re. 

A csapat Frankfurton keresztül, repülőgéppel indult haza Zágrábba. A reptéren aztán Petrovics meggondolta magát, és inkább a barátnőjével tartott, aki kocsival ment Horvátországba. A lányt Klara Szalantzynak hívták (édesapja magyar volt), és a kosarazás mellett modellként dolgozott. Volt még egy utasa a VW Golfnak, Hilal Ebedal, Klara barátnője. München felett nagy vihar tombolt, amikor éppen ott jártak, a nem túl tapasztalt barátnő vezetett, Petrovics az anyósülésen aludt. A szemközti sávban egy kamionsofőr megpróbált elkerülni egy ütközést, de elveszítette az irányítást a jármű felett, áttörte az autópálya két oldalát elválasztó falat. A kamion mind a három szemközti sávot eltorlaszolta, a Volkswagen pedig belerohant. A két hölgy túlélte a balesetet, Petrovics nem volt bekötve, a helyszínen életét vesztette. 28 éves volt.

Azóta is gyászolják, visszatérően emlékeznek rá. 

Természetesen.