Megbocsátott tatárjárás – Malonyai Péter publicisztikája

Hatalmas blamaként emlegeti mindenki Olaszországban, hogy a válogatott már sorozatban a harmadik világbajnokságot kénytelen kihagyni, rengeteg a vélemény, mi hiányzott hozzá, ám az nem, hogy Gennaro Gattuso szövetségi kapitány „Személyesen is elnézést kérek…” fordulattal igyekezzen menteni a menthetetlent. Nem találta föl a meleg vizet Gattuso, talán bele sem gondolt, mit mond, csak automatikusan sodródott a divattal: kérjünk bocsánatot, abból nem lehet baj. Nem olyan régi módi a pardon a futballban, fokozatosan lett egyre gyakoribb, összefüggően a nyilvánosság (sportcsatornák, közösségi média) egyre szélesebb és szélesebb voltával, s általa azzal, hogy minden megszólalás azonnal közkinccsé válhat. Ne feledjük, a magyar futballban csak 1968-ban kezdett edzői nyilatkozatokat közölni bajnokik után a Népsport. Ebben a környezetben a mestereknek azonnal reagálniuk kellett, s kell azóta is a szurkolói hangulatra. Összefüggésben azzal, hogy a klubok manapság márkaként léteznek, és a PR (nálam egyszerűen: közönségkapcsolat), a hiteles arculat egyre fontosabb lett. 

Azt persze tudni kell, hogy az igazi bocsánatkérés mindig hiteles és őszinte. Precízen megfogalmazott, pontosan megnevezi a hibát, felelősséget vállal a történtekért, de anélkül, hogy a külső körülményeket okolná.

No, itt még nem tartunk. Az edzői mea culpa során már az első szavaknál érződik a kényszer, átjön, hogy hősünk nyomásra, leginkább az elvárások, a szokás miatt hajtja le a fejét, halkítja le a hangját. Arról pedig szó sincs, hogy benne lenne az ígéret a hibák helyrehozására. Megjegyzem, nem is lehet, senki nem garantálhatja, hogy a jövőben csak győz majd a csapata. Így aztán – mielőtt továbbmennék – leszögezem, hogy a bocsánatkérés nem több kommunikációs eszköznél, s mint ilyen, van, amikor bejön, s van, amikor nem. Pontosabban van, akinél bejön, s van, akinél nem. Mert a tekintély és főként a hitelesség a kulcs itt is. 

Persze vannak, akiknek eszükbe sem jut elnézést kérni, történjék akármi a pályán. A téma irodalma szerint ilyen José Mourinho, aki ebben sem bújik ki a bőréből, uralni akarja a történteket, vállalja a szembenállást akárkivel – a bíróval, a játékosaival, a médiával. Azt vallja, hogy nem dolga az udvariaskodás, inkább megmagyarázza, hogy mi történt, és miért. Az argentin válogatott volt szövetségi kapitánya, Marcelo Bielsa sem kér bocsánatot, de önkritikára hajlamos, az Atlético Madrid edzője, Diego Simeone szintén nem hajt fejet a közvélemény előtt, rendre az egységet hangsúlyozza, azt, hogy együtt harcolnak tovább a drukkerekkel karöltve, hogy forduljon a kocka. 

Természetesen egyes országok (futball)kultúrájától is függenek az edzői megnyilvánulások. Angliában még ma is a Liverpool volt trénere, Jürgen Klopp a mérvadó. Ő kifejezetten megszólította a drukkereket, empatikus volt velük, levette a terhet a játékosokról. „Elnézést kérünk a szurkolóktól. Ez nem volt elég jó” – ez alapmondat volt nála, s azóta szinte kötelező elem lett a Premier League-ben. Olaszországban a szakmai magyarázat dominál, nincs dráma, nincs kifejezett bocsánatkérés. Nem véletlen, hogy Gattuso is csak fél mondatban kért elnézést, utána arról beszélt, hogy mekkorát küzdött csapata tíz emberrel is. 

Spanyolországból Pep Guardiolát emlegetik szívesen példaként, ő leginkább megmagyarázni igyekszik a történteket. „Nem találtuk a megfelelő megoldásokat a presszing ellen” – ez egy rá jellemző mondat, aztán kezdjünk vele, amit akarunk. A német futballban Thomas Tuchel lehet a tipikus, ő sem kér elnézést, viszont roppant kemény a csapatával szemben. „Ez nem elfogadható teljesítmény” – ismeri el, ha muszáj, őszinte, nem beszél mellé, neki ez az erénye.Nálunk kisebb a médianyomás, az össznépi figyelem, mint mondjuk a Premier League-ben, a feszültségek leginkább helyiek. Leszámítva persze a válogatottat, ahol Marco Rossi példát mutat. „Nem voltunk elég jók, erről én tehetek” – ez egy tipikus mondat tőle, elismeri, hogy gyenge volt a produkció, s vállalja felelősséget. Ez leginkább az olasz módira hajaz, lévén szakmai önkritika.

Mifelénk talán a DVTK a legerősebb a bocsánatkérésben. Egy éve például, amikor Nyíregyházán kapott ki a csapat (0–1), Valdas Dambrauskas edzőnél halkan szólt az önkritika („Be kell vallani, egy kicsit elkéstem a cserékkel”), ám aztán: „Szeretnék elnézést kérni a szurkolóktól, megértem a frusztrációjukat, de nemcsak ők, senki sem utazik haza úgy Miskolcra, hogy boldog lenne.” Cifrább eset volt Kuznyecov Szergejé, aki 2023-ban a Puskás Akadémia elleni hazai meccs (0–1) után így beszélt: „A srácok nem voltak megelégedve azzal, hogy nem volt telt ház, ha az lett volna, jobbak lennének.” Kapott is érte hideget-meleget, nem győzött magyarázkodni utána. 

A Csehszlovák Olimpiai Bizottság gesztusa különleges volt 1989-ben. Az elnökség rendkívüli ülésén lemondtak tisztségükről azok, akik a korábbi években szolgai módon hajtották végre a felsőbb utasításokat, majd a csehszlovák NOB-tag, Vladimír Cernusak bocsánatot kért az érintett sportolóktól és edzőktől, amiért a csehszlovák küldöttség nem vett részt az 1984. évi Los Angeles-i olimpián. 
Nálunk ez a gesztus elmaradt, nem úgy az 1978-as futball-világbajnokságon az Argentína–Magyarország (2–1) mérkőzés után, amelyen Nyilasi Tibort és Törőcsik Andrást kiállította a hazaiakhoz húzó António Garrido portugál játékvezető. A sajtótájékoztatón – a Népsport szerint – Baróti Lajos szövetségi kapitány leszerelte azokat, akik a pályán előfordult durvaságokról akarták faggatni. „Egész küldöttségünk nevében bocsánatot kérek az ellenféltől, az újságokon keresztül a szurkolóktól is, azért, mert két tehetséges, fiatal labdarúgónk nem tudott az indulatai felett uralkodni, és sportemberhez méltatlanul viselkedett a pályán! Megérdemelték a kiállítást, és a FIFA fegyelmi döntésén túlmenően nem marad el az otthoni büntetésük sem” – mondta. Itt csak pillanatnyi haszna volt a bocsánatkérésnek, többet ért volna, ha kifelé megvédi Nyilasit és Törőcsiket, az esetleges itthoni büntetés más kérdés.

És hogy kicsit hazabeszéljek, 1929-ben lapunktól volt kénytelen elnézést kérni Lénárt Ernő, a BLASZ főtitkára. A Nemzeti Sport ugyanis rágalmazásért beperelte, mert azt állította, hogy a lap „arról ír jót, aki többet fizet”. Lénárt szerint kijelentése más volt („A Nemzeti Sport kritikáját a profi egyletekkel szemben erősen befolyásolja, hogy melyik egylet milyen nagy hirdetést ad fel”), de a tanúk nem támasztották alá állítását, ezért 100 pengő pénzbüntetésre ítélték. Jött a másodfokú tárgyalás, ahol nyilatkozatot olvasott fel, amelyben kijelentette, hogy helytelenül informálták, ezért visszavonja állításait, és a Nemzeti Sport szerkesztőségétől bocsánatot kér miattuk. A Nemzeti Sport Lénárt Ernő szavait elégtételül elfogadta, fellebbezését visszavonta. „A Nemzeti Sport tollának tisztasága tehát nem illethető kétellyel” – zárta le az ügyet lapunk 1929 decemberében. 

A futball-bocsánatkérések komolyságát vitatva nem hagyhatom ki Mihályfi Ernő más témában közölt visszaemlékezését, amely 1951-ben, a magyar újságírók kínai utazásáról írt Tízezer kilométer a béke birodalmában című könyvében jelent meg. Mihályfi elmeséli, hogy a küldöttség megállt Moszkvában, hogy meglátogassa a Lomonoszov Egyetemen tanuló magyar diákokat. Hosszasan elbeszélgettek, Mihályfi pedig megkérdezte, milyen a viszonyuk a baráti országok diákjaival. A válasz igazán megnyugtathatta: „A lehető legjobb. Éppen tegnap jártak nálunk a mongol fiatalok, és elnézést kértek – a tatár­járásért.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!