Sasok és legyek – Malonyai Péter publicisztikája

Menni akar Barcelonából Hansi Flick – az ABC értesülése szerint. A német edzőnek 2027 nyaráig érvényes a szerződése, egyes források biztosra veszik a hosszabbítást, ehhez képest finoman szólva is érdekes az ABC híre. Már csak azért is, mert Joan Laporta klubelnök és a vezérkar elégedett vele, igaz, a spanyol lap sem cáfolja, a helyzet a fordítottja: Flicknek van elege. 

Alapvetően a profi szellem hiányát és a csapategységet hiányolja, s azt, hogy nem tehet semmit a szilárd(abb) fegyelemért, éppen a vezetők miatt. Akik leginkább a játékosok pártján vannak, őket viszont – Flick szerint – leginkább a hírnevük érdekli. A legnagyobb gondot állítólag Lamine Yamal jelenti, a 18 éves klasszis az elöljárók támogatásával azt csinál, ami akar. Flicket pedig arra kérik, hogy legyen megértőbb és rugalmasabb az esetében. 

Idetartozik, hogy az edző nem beszélt minderről, úgymond „sajtóértesülésről” van szó, mi több, többször is védelmébe vette Yamalt a médiával szemben (megértés, rugalmasság…), igaz viszont, hogy korábban kijelentette: „Az egók megölik a sikert.” Flickről a hozzáértők egyébként azt vallják, hogy akkor képes a legtöbbre, ha a klasszisok hajlandók beállni a rendszerbe, akkor viszont nem, ha ők akarják irányítani a szisztémát. Magyarán a sztárokkal túlterhelt öltöző nem az ő terepe. 

Túllépve Flicken, a gond állandó: mit kezdjen az edző, ha konfliktusa támad a nyilvánosságban tobzódó klasszisokkal? Alapvetően három eset lehetséges. Az első, hogy a vezetőség kiáll a mester mellett, így ő nyer, a második, hogy a klasszis akkora marketing- és reklámközpont a klubnál, hogy az edző nem játszik, a harmadik pedig, amikor mindketten veszítenek, mert az ellentét nyilvánosságra kerül, az öltöző pedig megosztott lesz.

A tapasztalatok szerint régebben leginkább az edző nyert, mostanság viszont többnyire a sztárok. Talán a legemlékezetesebb eset Sir Alex Ferguson és David Beckham konfliktusa 2003-ból. A Manchester United az FA-kupában az Old Traffordban kapott ki az Arsenaltól (0–2), az öltözőben Ferguson üvöltözött, ­Beckham visszaszólt, az edző dühében nagyot rúgott egy futballcipőbe, amely a játékos arcát találta el. ­Beckham szemöldöke felrepedt, ellátták, de a média látta a sérülést, megtudta a hátteret, és máris állt a bál. A vége az lett, hogy a futballista ment, a Real Madridé lett, Ferguson maradt, tehát mindketten nyertek, ám külön utakon járva. Ferguson később elmondta, hogy nem Beckhamet célozta meg a cipővel, baleset volt, ám abban az időben a játékos már elvesztette a fókuszt, túl nagy sztár lett. Az incidens nem egyszerűen ok volt a szakításra, hanem a csúcspontja egy, a mélyben hosszabb ideje lappangó hatalmi konfliktusnak. A történet ikonikus. Egyrészt szimbóluma az egyeduralkodó edzők és a feltörekvő sztárok, tehát a régi és az új iskola ütközésének, másrészt a médiauralom (celebfutballista) kezdete, amelyben mindig napirenden van a kérdés: ki irányítja a klubot? 
Ferguson nem veszíthetett sem akkor, sem előtte, sem később, mert világos szabályok mentén volt következetes, és sohasem félt vállalni a konfliktusokat. Örök példaképe lehet az edzőknek, csak hát örökébe csupán az léphet jó eséllyel, aki hasonlóan erős, karakteres személyiség, mint ő. 

A szakirodalom szerint sztárcsapatnál az az edző bukik meg törvényszerűen, akinek a tekintélye a legfontosabb (elveszíti az öltözőt), aki gyengekezű (a sztárok irányítanak), s nem utolsósorban túlbonyolítja a taktikát vagy rosszul kommunikál. A legnagyobbakkal foglalkozó tréner munkájában 60 százalék az úgynevezett emberkezelés és húsz–húsz százalék a taktikai felkészültség és a tekintély. Leginkább Carlo Ancelottit, Zinédine Zidane-t és Pep Guardiolát emlegetik az első sorban, a határon pedig Jürgen Kloppot, aki nagyon ért ahhoz, hogy maga mellé állítsa az öltözőt. Túl a tudományoskodáson, én azt vallom, hogy az a jó edző, akiről évtizedek múltán is tisztelettel, szeretettel beszél az egykori klasszis. Mint például az olimpiai (1968, 1972) és világbajnok párbajtőröző, Fenyvesi Csaba. „Korán elvesztettem apámat. De apám helyett Bay Béla lett az apám, aki mesterként és emberként is mellettem állt. Sokat szenvedtem azoktól a villongásoktól, amelyek közte és mások között voltak” – mesélte később. Bay Bélára pedig jellemző, hogy a magyar kardvívás atyjaként emlegetett Italo Santellit említette mestereként. Akitől egyszer megkérdezték, mi a magyarázata annak, hogy a magyarok jobb vívók, mint az olaszok. A válasz: „Kérem, az olaszok lenni fagylaltos és liftboy, magyarok lenni orvos, ügyvéd és katonatiszt…” Tehát a tanulás. Fenyvesi Csaba nem mellesleg sebészként, rákkutatóként is nevet szerzett.

De az Aranycsapat középcsatárának, Hidegkuti Nándornak is voltak maradandó emlékei. Neki a Gázgyárnál Jakab Béla, a 33 FC korábbi játékosa volt a mestere, apja helyett apja – ahogy emlegette. Aki nem csupán a pályán tanította a gyereket, hanem az életben is. Mert a 18 éves srácnak már az első nap kezébe nyomtak egy táskát és egy csomó gázszámlát. Szedje be… A legenda szerint az első bevetés rosszul végződött, Hidegkuti 20 pengőt ráfizetett. Ő ezt tanulópénznek nevezte. Jakab Bélára pedig jellemző, hogy még 1957-ben is edzője volt a Gázgyárnak.

Persze vannak edzők, akik azt hiszik, hogy urai a szakmának, pedig dehogy… A válogatott egykori szövetségi kapitánya (1968–1969), Sós Károly szerint az igazi edző olyan, hogy a játékosok minden pillanatban érzik, közöttük van, tudja, hogy minden játékos egyéni bánásmódot igényel, hiszen ahány ember, annyiféle. Az okos edző mindegyikkel tud bánni. Ehhez képest ő összekeverte Mészöly Kálmánt Solymosi Ernővel, s Mészölyt visszatérően Solymosi becenevén „Pixinek” szólította. Aligha véletlen az 1969-es marseille-i vereség Csehszlovákiától (1:4), amivel odalett a mexikói világbajnokság (1970). Vagy Palicskó Tibor. Ha azt vesszük, hogy az MTK futballistái közül kilencen sztrájkba léptek a módszerei miatt (1971), érdekes olvasni tőle később, hogy a jó edző befolyásolni tudja a játékosokat, négyszemközt és a taktikájával egyaránt.

Akkoriban játékosuralomnak hívták, ha egy-egy csapat legjobbjainak különös tekintélyük volt a klubvezetőségnél. Mint például a Fradiban, ahol Albert Flórián volt az első az egyenlők között. Még úgy is, hogy a feltörekvő Varga Zoltán visszatérően trónfosztásra törekedett. Flóri jól tűrte, persze miért ne tűrte volna jól, hiszen uralmát nem veszélyeztette az egyébként szintén zseniális Varga. Az viszont érdekes, hogy a hátvédklasszis Mátrai Sándor később arról beszélt, hogy nekik, a többieknek nem volt merszük támadni a kialakult állapotot. Meg talán tudták, hogy a sas nem kapkod legyek után (aquila non captat muscas).

És ha már Fradi, érdemes emlékezni Dalnoki Jenő távozására a csapat éléről 1978-ban. Akivel nyolc év után lett újra bajnok az együttes 1976-ban. Fiatalokkal (Nyilasi Tibor, Ebedli Zoltán, Martos Győző, Magyar István, Rab Tibor és a többiek), akik – mondták – közben felnőttek, s nem bírták elviselni az edző kemény módszereit. Harót János klubelnök cáfolta, hogy a játékosok álltak az edzőmenesztés mögött, mindenesetre azzal nem volt mit kezdeni, hogy a csapat kilencedik lett. Hargitay Károly elnökhelyettes ugyanakkor finoman, diplomatikusan, de megfogalmazta a lényeget a játékosokról: „Eddig is ők futballoztak – győztek és kikaptak –, és ezután is ők írják tovább az egyesület történelmét…” Ez pedig vitathatatlan, az volt előtte is, s ma sincs másképpen. Mert ugyan ki lenne kíváncsi a közvetítésre, ha a játékosok helyett az edzőket mutatná a kép 90 percen keresztül, esetleg a vezetőket, ahogy napi ügyeket intéznek. A többi pedig ízlés dolga, de leginkább a jólneveltségé.

És itt kezdődnek a bajok.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!