Baranyában két megszűnt csapat, a 2006-ban feloszlott Nagynyárád és a 2017-ben kifulladt Ivándárda mérkőzött meg egymással a Hátsó füves futballmentő túra keretében – kalandozások elcsendesedett dél-magyarországi falvakban.
„A magyarországi svájci falu” – valahogy így jellemezte a National Geographic folyóirat egy 2007 környékén megjelent cikkében Nagynyárádot, legalábbis Bakk Levente így emlékszik. A mozzanat nemcsak a mohácsi járásban fekvő település imázsépítése szempontjából, de az említett fiatalember sorsát nézve is sarkalatos pontnak bizonyult: a Székelyudvarhelyen született, később több magyarországi városban élő, egy máriabesnyői szál miatt kispályás csapatában a „Besnyői vasfüggöny” becenéven ismert hátvéd-projektmenedzser figyelmét az említett újságírói fordulat irányította Nagynyárád felé. A szavak erejét mutatja, hogy feleségével nem sokkal később úgy döntöttek, a rendezett, békés baranyai faluban telepszenek le, két kisgyermeküknek itt látják biztosítva a nyugodt jövőt. Könnyítette beilleszkedésüket a feleség német családneve és származása, az erős sváb hagyományok máig meghatározzák a nagynyárádi viszonyokat.
Nem vagyunk a National Georgaphic munkatársai, de azt a magunk tapasztalatából is elmondhatjuk, hogy Nagynyárád megfogja az embert: kakaskukorékolásra ébredni, a templom hajnali kondulására útnak indulni, körbekocogni a friss napfényben fürdő falut, csodálni az ódon házak portáit, az évszázados pincéket, a szépen gondozott, fákkal övezett utcácskákat, a kedves Szent Vendel-kápolnát és nem utolsósorban a település szerkezetébe természetesen beletagozódó futballpályát – lélekemelő élmény.
A Hátsó füves futballmentő túra itteni programján megismert kárpát-medencei vándor példájára gondolva úgy is mondhatnánk, jó lehet itt élni. Másoknak is eszébe jutott már az ötlet, a környék nyugalmas falvaiban az elmúlt években egyre több a németországi vagy hollandiai beköltöző, jellemzően nyugdíjasok, akik a társadalmi viharoktól viszonylag elzárt szegletben, természetes elszigeteltségben képzelik magukat biztonságban. Más kérdés, hogy ez a fajta elszigeteltség a helyi kapcsolatépítést is akadályozhatja, általános kihívás a messziről jött, magányra vágyó „idegenek” bekapcsolása a közösségi életbe. Könnyebb a helyzet a gyermekekkel, családdal érkezők esetében, náluk értelemszerűen a jövő kilátásai jobban összefonódnak az őslakosokéval.
A falu olyan, mint egy cég – a hasonlatot a nagynyárádi NatGeo-olvasótól hallottuk, aki a belső társadalmi struktúrákat elemezve arról is beszélt, hogy ebben a zárt rendszerben előbb-utóbb mindenkinek meg kell találnia a helyét. Megtalálta Staub Attila és Staub-Szalai Kata is, a dolgos fiatal házaspár vezetésével néhány éve újra megmozdult a nagynyárádi sportélet, a 2006-ban feloszlott felnőtt férfi futballcsapat hátrahagyott környezetében gyermekek kezdtek el újra játszani. Otthonában, egy évek kemény munkájával felújított régi parasztházban fogadott minket a Staub család, és amíg a kislány és a kisfiú mezpróbát tartott a délutáni kölyökmeccsre, a szülőkkel beszélgettünk.
„Nem elsősorban a foci, hanem a mozgás, a közösségépítés a cél. A lényeg, hogy az iskolás vagy ovis gyerekeknek van hová tartozniuk, van mit várjanak. A társaikkal nemcsak az edzéseken, hanem szabadidejükben is találkozni tudnak – mondta a Harkányban gyógytornászként dolgozó klubelnök, Staub-Szalai Kata. – Munkahelyemen mozgásszervi rehabilitációval is foglalkozom, így azt is látom, mennyire fontos, hogy a gyerekek mozgással vannak lefoglalva. Sokan küzdenek koordinációs vagy egyensúly-problémákkal, a labdaérzék is gyakran hiányzik, ezt mind segíti a gyerekeknél a heti két alkalom, amikor összejárnak a pályához.”
Férje, a magasépítő technikusként végzett Staub Attila családi hagyományként is viszi tovább a futballszervezést; nagyapja, Staub Vencel és édesapja, Staub Tibor egyaránt meghatározó edzőegyénisége volt a nagynyárádi csapatnak.
Az 1986-ban született sportember a Hátsó füves futballmentő túra programjára összeverődött népes szurkolósereg előtt fontos és szép beszéddel vezette fel az Ivándárda elleni újjászületési meccset, gondolatmenetét így zárta: „Egy csapat nemcsak azokból áll, akik a pályán játszanak, hanem azokból is, akik szívükben őrzik a múltat.”
Ha a csipesszel kifüggesztett régi csapatképeket, a nyárfák törzsére szögezett Nősök és Nőtlenek feliratú zászlócskákat, az előkerült „százéves” igazolásokat néztük, nem volt kérdés, hogy Nagynyárádon van mire emlékezni. És ha az előbukkant kincseket türelmetlen kíváncsisággal, néha kissé fátyolos szemmel fürkésző öregeket lestük, az is kiderült, hogy van kiknek emlékezniük.
Az alkalmi futballtörténeti tárlat darabjai előtt találtuk meg az említett Staub Tibort is, Attila 1961-es születésű édesapját, aki saját mesteréről, az 1936-os Staub Vencelről is jó szívvel beszélt: „Tizennyolc évig volt Nagynyárád edzője. Egy pillanatig sem éreztem, hogy kivételezett volna velem csak azért, mert a fia vagyok. Sőt talán még nagyobb elvárásokat támasztott velem szemben.” Szóba kerültek a feledésbe merült, hajdan élet-halál küzdelemnek tűnő futballcsaták Bóllyal, Kásáddal, Hidassal, Abaligettel, Versenddel, Somberekkel, és persze a 2006-os megszűnés fájdalmas körülményei: „A pénz- és a játékoshiány miatt nem lehetett folytatni, a végén már szinte nem is játszott nagynyárádi a csapatban. Abból már nekem is elég volt. A faluban szomorúan kérdezgették: »Miért? Miért? Miért?« Nehéz volt elfogadni.”
A felnőttek meccsét a nagynyárádi gyerekek egymás közti focija vezette fel, ezalatt volt alkalmunk beszélgetni a 72 éves Berkes Gézával, aki előzőleg írásos összefoglalót készített a település futballmúltjáról. Ebben olvastuk egyebek mellett: „Az 1960-as, 1970-es években a nagynyárádi csapat csak helyi játékosokból állt. Ekkoriban a komfort sem volt ugyanaz, mint manapság. A játékosok a kezdetekkor a volt »pásztorházban« öltöztek, lavórba öntött hideg vízzel tisztálkodtak. A mai öltöző épülete az 1970-es évek özepén épült, itt már fatüzelésű kazánnal biztosították a meleget és a meleg vizet.”
Ivándárda 3–0-ra megnyerte a nagynyárádi barátságos mérkőzést, de az eredménynél a vendégcsapat esetében is jóval fontosabbnak tűnt a játék ténye. Az előző délutánt volt alkalmunk a húsz kilométerre eső faluban tölteni, a rendezett, tiszta utcákon, a szépen gondozott házak előtt kevés embert lehetett látni, igazi „alvó település” benyomását keltette a 185 lelkes helység.
Lőrincz Tamás polgármestertől (nem mellesleg régi futballistától) alapos idegenvezetést kaptunk, megnéztük a két templomot, a világháborús elesettek emlékszobrát, a közeli horvát-magyar határt, az egykori határőrlaktanyát, szó esett a régi „mozgó moziról”, Hegedűs bácsi telt házas vetítéseiről az azóta bezárt italboltban. Megnéztük a nemrég felújított öltözőépületet, ahol mostanság a sportegyesület keretében az íjász és a darts szaosztály működik, és kisétáltunk az elhagyott futballpályához is, amelyet egy érdekes téglakapun keresztül lehet megközelíteni.
Ha a kövek erről maguktól nem is mesélnek, az építény emlékeztet a svábok szomorú történetére: a régesrégen kitelepített Schumacher család egykori házának elbontott tégláiból emelték a torzónak ható átjárót.
Van egy érdekes emlékmű is Ivándárdán egy parkszerű kiszögellésnél. Valamikor a szovjet felszabadítók 1944-1945-ös dicsőségét hirdette. A helybeli tiltakozók hiába kapargatták a rendszerváltás után az ötágú csillag nyomát, nem sikerült eltüntetniük, így végül ráraktak egy márványlapot, és új funkciót találtak neki. Az ezredforduló óta Ivándárda újszülötteinek nevét vésik a kőbe, a szokás azonban tíz-egynéhány éve megszakadt, nem mintha gyereksírástól lenne hangos az 1974 óta iskola nélkül maradt falu.
A demográfiai folyamatok pontos fokmérője a futball: a helyi csapat 2017-ben feloszlott. Toronicza János pedig lelkileg és fizikailag összeomlott, kórházba került, szervezetét súlyosan megviselte, hogy nincs többé meccs a pályán. Az ivándárdai labdarúgás történetében arany betűkkel kell írni az egykori játékos, edző, szervező, mindenes nevét, aki szó szerint szívén viselte az együttes sorsát. Négyzetrácsos spirálfüzeteibe jegyezte a helyi labdarúgás minden mozzanatát, elemezte a meccseket, számon tartotta a feladatokat, írta a költségeket.
A Hátsó füves futballmentő túra alkalmából ismét elővette a kockás jegyzetlapokat, előre összeírta a kezdőt, nem mellesleg kimerítő klubtörténeti visszaemlékezést is papírra vetett. Íme, egy jellemző részlet: „A rendszerváltás után az úgynevezett Ratkó-gyerekek gyerekei nagyon sokan voltak. Ezért felmerült az ötlet, hogy újra kéne szervezni a labdarúgó-csapatot és egyesületet alakítani. Szervezőbizottság alakult, amely gyalogosan körbejárta a települést és mindenki véleményét kikérte az újraalakulással kapcsolatban. A falu többsége támogatásáról biztosította a szervezőket, így 1994 elején alakuló ülés került megrendezésre a település italboltjában. A helyiség teljes egészében megtelt és jó volt látni és érezni a lakosok támogatását, így az a döntés született, hogy megalakítjuk újra a sportegyesületünket. 1994 tavaszán hivatalosan is megalakult az Ivándárda Sportegyesület. Elnöknek Lőrincz László helyi lakos került megválasztásra, aki korábban egyik erőssége volt a régi csapatunknak. Mivel pályánk évtizedekig elhanyagolt állapotban volt, elkezdődtek a helyreállítási munkálatok. Az újonnan megalakult csapat, pálya híján, a falu végén elhelyezkedő bányagödörben kezdte meg a felkészülést. Ebből a gödörből épültek régen a település házai is. A nagy lelkesedésnek köszönhetően 35-40 fő is látogatta az edzéseket. A csapatedző feladatokat jómagam, Toronicza János láttam el.”
Zárásként szerény javaslattal élnénk: ha egy napon újraindul Ivándárdán a labdarúgóélet, szép lenne egyúttal pályanévadó ünnepséget is tartani. Hogy kinek a nevét viselje az ivándárdai aréna, arról alighanem népszavazás nélkül is adná magát a döntés.
A nagynyárádi volt a négy éve indult Hátsó füves futballmentő túra 56. állomása, egyúttal a civil közösségépítő kezdeményezés harmadik baranyai helyszíne: az MLSZ Baranya Vármegyei Igazgatóságával kialakított gyümölcsöző együttműködés eredményeként 2023-ban Felsőszentmártonban, 2024-ben Drávaszabolcson költözött élet az elhagyott pályára. Friss hír, hogy Drávaszabolcs újra rajthoz áll a vámegyei III. osztályú bajnokságban.
Bogyay Zoltán igazgató és segítője, Maml Zoltán kollégáikkal együtt régóta szívükön viselik a megszűnt csapatok sorsát, az aprófalvas baranyai vidéken a probléma különösen szembetűnő. A közösség megtartásának ösztönzője az itt igen aktív KALAP-program, amelynek keretében kispályán játszhatnak tovább a létszámhiányos együttesek. Baranyában a 2024–2025-ös idényben a különböző korosztályokban 54 csapat 603 játékosa nevezett a küzdelmekbe.
Megyeri Károly, a Pécsi MSC korábbi NB I-es középpályása személyében országosan ismert labdarúgó is emelte a nagynyárádi esemény fényét. A mohácsi alközpont-vezető elmondta: „Őszintén örülök, hogy újra van élet a nagynyárádi pályán, ahol 2006 óta nem volt futball. A nagymeccs előtt gyerekek játszottak, ami azt mutatja, hogy vannak fiatalok a faluban és a környéken, akikre lehet alapozni. Hiszek abban, hogy ha velük foglalkozunk, bevonjuk őket a Bozsik-programba, idővel újra kinőheti magát egy felnőtt csapat.”
Nagynyárád nevét országszerte sokan azonosítják a családi kékfestő műhelyével, amelyet a 2017-ben elhunyt Sárdi János után a mester fia, ifjabb Sárdi János visz tovább. Benéztünk hozzá a meccs előtt, és miután ismerkedhettünk a vászonkezelés, az indigós festés, a dúckészítés, a mintázás és a szárítás kulisszatitkaival, kitértünk a labdarúgásra is.
„Vasárnap délutánonként hajdan lejártunk édesapámmal a nagynyárádi meccsre, a pályánál ő a maga baráti körével volt, én is az enyémmel – elevenítette fel emlékeit a régi mesterség egyik utolsó képviselője. – Mindig sokan voltak a pályánál, felnőttek, gyerekek, férfiak, nők. Lehetett cigarettázni, sörözni, nevetgélni. Hét közben libákat legeltettek a pályán, úgyhogy a meccsen jobban mentek a becsúszások. Jártam édesapámmal Pécsen is mérkőzésen, ott láttam vele az Albert Flórián-féle Fradit és a Mészöly Kálmán-féle Vasast is. Ő már tizennégy éves koromban szeretett volna kitanítani kékfestőnek, aztán máshogy alakult az életem, Veszprémbe kerültem, vegyiipari technikumba. Akkor kezdtem igazán foglalkozni a szakmával, amikor már olyan idős volt, hogy nem tudott dolgozni. »Olyan szépet, mint ő, nem tudok csinálni, vacakot meg nem akarok« – gondoltam magamban, aztán csak elvállaltam egy munkát. Édesapám már ágyban fekvő beteg volt, megmutattam neki, mire kedvesen ennyit mondott: »Szebb, mint az enyém.« Örülök annak, hogy még láthatta, amit csinálok, talán így békében tudott elmenni.”
A nagynyárádi futballünnep gazdag kulturális programokat is kínált: a kékfestő műhely mellett megcsodálhattuk a falu jelképének számító katolikus templomot, Marton György hadtörténeti makettgyűjteményét és a falu helytörténeti kiállítását is.
Itt berendezett iskolaterem idézi meg a rég bezárt falusi iskola hőskorának hangulatát, de megtaláltuk a tárgyak között a Gyöngyvirág örs kisdobos-naplóját 1982-ből, egy fronton szolgáló honvéd kézzel írott, 1916-os katonadal-szövegkönyvét és egy aktfotókkal, pajzán versekkel és kokainfogyasztási tanácsokkal teli 1936-os illegális kiadványt is.
A kiállítás nagyját a sváb vonatkozású néprajzi gyűjtemény és a nagynyárádi paraszti világ emlékeit bemutató darabok teszik ki, ezek között mutatta be nekünk a települést Kerekes Norbert polgármester is: „Nagynyárád 717 lelkes falu, nő a lakosságszám, az elmúlt öt évben húsz-harminc fővel bővült. Összetartó közösség él itt, civil szervezetekkel, nemzetiségi önkormányzattal. Gyönyörű a környezet, figyelünk is arra, hogy rendezett legyen. Ami a futballt illeti, az a generáció, amely felnőtt csapatot működtethetne, nincsen Nagynyárádon. Elköltöztek a fiatalok, akik aktívan részt vehettek volna. Jó hír, hogy néhány éve a helyi gyermekek bevonásával újraindult a nagynyárádi sport, újraszerveződött a sportegyesület.”
„A sport győzni és veszíteni tanít” – olvassuk a Borjádi SE öltözőjének falán, az igazság azonban az, hogy az utóbbi időben a borjádiakat inkább csak győzni tanította a sport: a 370 lakosú baranyai település csapata fölényesen nyerte meg a vármegyei III. osztály Dárdai Ferenc-csoportját. Feljutni mégsem akart, a döntéshozók úgy ítélték meg, ha a szakmai sikerek reménykeltőek is, a futballközösség természetes közege – egyelőre – a legalacsonyabb amatőr szint. Itt biztosíthatják a gyerekeknek a szervezeti kötöttségek nélküli utánpótlásfutballt (a fiúkból-lányokból álló vegyes U7 és U9-es együttes alkalmi tornákon találkozik Lánycsók, Lippó, Nagynyárád, Somberek korosztályos csapataival). Ritkaságszámba menő alapelvükhöz is ragaszkodnak: náluk nincsen játékosfizetés. A Hátsó füves futballmentő túra nagynyárádi napja előtt elkanyarodtunk Borjádra, hogy megnézzük, miként működik egy megyehármas „sikercsapat”.
„Amikor tavaly nyáron visszaigazoltam Borjádra, volt két kritériumom. Azt mondtam, akkor jövök, ha nem lesz a csapatnál meccspénz vagy aláíráspénz, viszont van kitűzött cél – rögzítette a pálya mellett Pauk Viktor, a csapat egyik vezéralakja, a korábban több megyei I. osztályú csapatban megforduló középhátvéd, Villányban dolgozó borász. – Kötődöm a faluhoz, itt születtem, itt nőttem fel, szerettem volna én is segíteni a játékommal. Vonzó volt a miliő, amely a csapat körül kialakult, az pedig még inkább kedvet hozott, hogy a nővérem az elnök.”
Schmalzbauer Bianka nem kívülállóként csöppent a futballközegbe és lépett a borjádi egyesület élére három évvel ezelőtt. Előéletéről elárulta: „Viktor öcsém kilencévesen kezdett el futballozni az öt kilométerre fekvő Bólyon, biciklivel járt át az edzésekre, gyakran elkísértem. Ültem a domboldalon, néztem az edzést, és néha én is beszálltam. Idővel Bólyon alakult női csapat is, itt kezdtem el én is futballozni. Hosszabb kihagyás után – felnőtt fejjel, családanyaként – Harkány női csapatába igazoltam.”
A borjádi klubmodellről szólva az elnök a közösségi összefogást és a lépcsőzetes fejlődést hangsúlyozta: a zavartalan működtetéshez a falu és a környék vállalkozói lehetőségükhöz mérten hozzáteszik a magukét. A Borjádi SE öltözőjének rezsiköltségeit az önkormányzat állja az évi egymillió forintos segítségen felül, a további körülbelül 500 000 forintos anyagi támogatást és minden egyéb tárgyi szponzorációt – például a pályavonalazó kocsi, az eredményjelző tábla, a mez- és melegítőszett költségét – pedig mezőgazdasági, építőipari, fuvarozási, informatikai, borászati, kereskedelmi, egyéni vállalkozók és magánmecénások rakják össze. A pályázatok adta lehetőségekkel is igyekeznek élni, éppen szennyvíztisztító rendszer és nézőtéri mosdótelepítésre, valamint a hűtés-fűtés korszerűsítésére készülnek.
A korábbi Hátsó füves-riportok itt olvashatók, a friss hírekről, aktualitásokról a Hátsó füves Facebook-oldalán tájékozódhatnak.
A Hátsó füves országjárás tíz éve indult, az évforduló alkalmából országos hírű segítőink nemrég verset szavaltak, a rendhagyó videóban összefoglaltuk az immár több mint 250 települést érintő gyűjtést és az eddigi tapasztalatokat: