Tiszta szívvel – Kovács Erika jegyzete

„Szia, Szandi!”„Szia, Szandi!”

„Szia, Áki!”

Látszólag szimpla köszönés volt ez – valójában az összetartozást, az egymás iránti tiszteletet, szeretetet mutatta, és ez a négy egyszerű szó, valamint az őket kísérő mosoly is láttatta a közös múltat, de még inkább azt, hogy a rövid pályás gyorskorcsolyázók közössége tényleg olyan, mint egy nagy család.

Amikor vasárnap reggel valamikor nyolc és kilenc óra között kiderült, hogy a magyar férfiváltó megszerezte a pjongcsangi kvótát, az M4 Sport stúdiója, amelyben szakértőként ott ült a korábbi short trackes, Lajtos Szandra, kapcsolta a Szöulban a síráson már túljutó, boldog és önfeledt edzőt, Bánhidi Ákost. Ekkor hangzott el ez a szimpla köszönés, amely valójában tényleg nem volt az.

Szívből jött, nem az illem hívta elő.

Ugyanígy nem a külvilágnak szólt, hanem belülről fakadt, amit Lajtos Szandrától láttunk a férfiváltók A-döntője idején: hol a könnyeivel küzdött, hol az arcába temette a kezét, amíg a dél-koreaiak, a hollandok, az amerikaiak, az oroszok és a kazahok futottak az érmekért (és ugye nekünk azért kellett szorítanunk, hogy utóbbiak ne érjenek oda a dobogóra), a legfelemelőbb pillanat pedig az volt, amikor Szandra a szívére tette a kezét, és úgy nézte a finálé utolsó köreit.

Bizony, a könnyeivel küszködött mindenki, aki kicsit is szívébe zárta az elmúlt években ezt a fantasztikus csapatot, az egész magyar rövid pályás gyorskorcsolya-válogatottat (versenyzőstől, stábostól, vezetőstől), és azt mondogatta, vagy inkább mantrázta: az nem lehet, hogy ne sikerüljön…

A sors igazságtalansága lett volna, ha a vb-ezüstéremig jutó, világkupát is nyerő férfiváltónk elcsúszik, és nem szerzi meg az olimpiai kvótát – a fiúk az elmúlt években bizonyították, hogy ott vannak a világ legjobbjai között, de a kvalifikáció során sokszor hadilábon álltak a szerencsével, márpedig ebben a sportágban erre is szükség van. A szerencse akkor szegődött melléjük, amikor ők maguk már nem tehettek semmit a kvótáért: kisebbfajta csoda ugyanis, hogy a szöuli vk-viadal váltódöntőjében nem történt ütközés, nem volt kizárás, ehelyett nemes és sportszerű küzdelem zajlott, a csapatok tiszta szívvel és tudásuk legjavát adva versenyeztek.

A mi kvótánkhoz kellett az ő tiszta szívük is.

És kellett a mieink munkája, hite, alázata és elszántsága is – és kellett a nagy család tiszta szíve is.

A kisebbfajta csodát, a szöuli „tiszta” döntőt megéltük.

Lehet, hogy csak a szívem súgja, de meggyőződésem: az igazi csoda még csupán ezután születik meg…