Gál Gyula, a falu megbecsült kádármestere a csapat mecénásaként hozzájárult ahhoz, hogy a kilencvenes években a zempléni vidéken kiépült a fizetett játékosok rendszere, idős korában, látása elvesztése után sem hiányzott mérkőzésről. A Hátsó füves futballmentő túra erdőbényei állomása nem csak a múltidézésre adott módot: tíz év után összeállt a hazai csapat, hogy megmérkőzzön a Zempléni Főnix-szel.
„Ha valaki elhajít egy fadarabot Erdőbényén, jó eséllyel egy kőfaragót vagy egy kádárt talál el” – utalt a régi mondással Tokaj-Hegyalja kedves falujának hagyományos mesterségeire a Hátsó füves futballmentő túra kultúrprogramján Borzné Lovász Borbála, a népes számú érdeklődőt kalauzoló művelődésszervező.
A korszerű kiállítótérként működő Kádárházban a hordókészítők különleges világába kaptunk betekintést – Darmos István néprajzkutató a kádártáncról, a teli borospoharat vesszőabroncson forgató mesterek elképesztő mutatványáról is beszélt –, megcsodáltuk az 1902-ben állított első zempléni Kossuth Lajos-szobrot, azon kevés Kossuth-szobor egyikét, amelynek nemcsak arca, de tekintete is van, hallottuk hozzá a magyarázatot.
Az aszúbor feltalálójaként számon tartott Szepsi Laczkó Máté emlékházában négyszáz darabos, lenyűgöző dugóhúzó-kiállítást néztünk meg, olyan különleges darabokkal a kínálatban, mint a leleményes utántöltési trükkökre lehetőséget adó, a parafát roncsolás nélkül ki- és visszahelyező francia eszköz, a tarka festett művészeti alkotás vagy a tizennyolckarikás „fütyis bornyitó”.
A letűnt korok hétköznapjait megidéző tájházban megismertük a talkedli nevű palacsintaspecialitást, a legtermészetesebb széknek tekinthető zsombékülőkét és a szemléltető szűkös ágy tanúsága alapján azt is, hogy a valamikori bényei parasztemberek félig ülve aludtak, mondván, aki ki van terítve, az már hiába várja a reggelt.
Az erdőbényei labdarúgás éppen tíz éve feküdt ki, az egykor megyeszerte tisztelt csapat feloszlása óta sok idő eltelt, egyre kevesebb a remény arra, hogy újra felvirrad a bényei futball napja. Pedig igény, az volna rá, ahogyan a rossz emlékű vicc mondja, az alkalmilag újjászervezett és a Zempléni Főnix-szel 3–3-as döntetlent játszó együttes visszatérő mérkőzése előhozta a régi futballélményt és a szép emlékeket. De nem csak azokat.
„Ha valaki elrúg egy labdát az erdőbényei pályán, jó eséllyel egy fizetett légióst talál el” – csavarhatunk egyet a helyi bölcsességen, összhangban a kilencvenes évek furcsa reformjairól hallott közös tapasztalattal. Az 1980-as években még szinte kizárólag helybeliek alkották a csapatot, aztán jöttek a fényes álmok, a rendszerváltás utáni vadkapitalizmus ügyeskedései és előlépett Gál Gyula. A makrancos ember hírében álló kádármester, a zempléni labdarúgás Östreicher Emilje, a bényei dűlők Nasszer al-Khelaifija úgy érezte, elérkezett az ő ideje, beveti a rafinált futballgazdasági esernyőcselt, zöld ezresek és barna ötezresek kötegeivel Erdőbényét soha nem tapasztalt dicsőséghez segíti.
Gyuszi bácsi kemény, sőt makacs mecénás volt. Ahogyan egy helyi forrásunk jellemezte: „Nagyon jót akart, csak rohadtul elcseszte.” Határozott jelleméről azok is tanúskodhatnak, akik még az 1960-as, 1970-es évek bényei futballéletének időszakából, játékosként is ismerték. Nehezen viselte az igazságtalanságot. Többek egybeangzó állítása szerint a csapat valamikori legendás kizárásának köze volt ahhoz, hogy a büntetéshez alapot kínáló mérkőzés után, azon melegében felkereste a falu egyik magánházában öltözködő játékvezető sporttársat, és a maga módszereivel igyekezett tisztázni vele a félreértéseket. A következmény: Erdőbénye három évig nem indulhatott a bajnokságban.
Teltek az évtizedek, a műhelyében hat-hét helybelinek munkát adó kádármester pedig már nem a pályán, nem is a bírói öltözőben, hanem a megyei amatőr labdarúgás átigazolási piacán próbálta kiélni lokálpatrióta ambícióit. Az amatőr labdarúgásban persze nincsen átigazolási piac, addig legalábbis úgy tudták a környéken, a két hordó borért, egy zsák labdáért vagy néhány pár Adidas-stoplisért szerződtetett regionális csillagok csapatváltásait most ne vegyük ide. Gyuszi bá’ azonban merész üzleti innovációval pénzesítette a labdarúgás zempléni hátországát, a kisebb-nagyobb összegekért elcsábított, teljesítmény- és gólprémiummal ösztönzött játékosok hálózatát kiépítve átalakította a rivális csapatvezetők gondolkodását is.
„Az egésznek nem sok értelme volt. Egy csapatból elvitték a másikhoz egy játékost, ott kapott valamennyi pénzt, onnan meg elhoztak egy másikat, akinek meg itt fizettek. És közben egyik sem volt jobb a másiknál” – világított rá a rendszer fonákságára Kerékgyártó József, a protestszellem rendíthetetlen képviselője, a hagyományos erdőbényei futball és borkészítés megmaradt prófátéja. Rakovszky Tibor, az alacsony termete ellenére a szép emlékű Erdőbényei Bányász kirobbanthatatlan kapusa a kilencvenes években meghonosított pénzezős szisztémához hozzátette a maga emlékét: „Egy időben ezrest adott Gyuszi bá’ gólonként. Idegenben játszottunk, Korláton, az egyik légiósunk négy góljával vezettünk már 4–0-ra, amikor tizenegyest kaptunk. »Ne ő rúgja már!« – kiabálta be az öreg, megelégelve az egyéni műsort. Mire a csatár visszaszólt neki: »Gyuszi bá, ne aggódjon, legalább nem kell visszaadni az ötezresből!« Aztán kapufára rúgta a tizenegyest…”
Időskorára teljesen megvakult Gál Gyula, a meccset azonban nem engedte el. Minden vasárnap kikísértette magát a pályához, Ferencz István régi erdőbényei játékos kommentálta neki az eseményeket, legelőbb is az izgatottan várt pénzfeldobást. Az öreg kádármester ugyanis babonás alkat volt, vallotta, a pénzfeldobásnál minden eldől: ha a kőbánya felőli kapura támad először Erdőbénye, nem kell aggódni, de ha a templom felé, nagy a baj. A megbecsült kádármester hosszú évek óta a bényei temetőben nyugszik, emlékét és a személyéhez kapcsolódó anekdotákat azonban még ma is szeretettel emlegetik.
A hivatkozott „vakvezető” sporttárs, az 1947-ben született Ferencz István is tekintélynek örvend a pálya környékén, noha pályafutása nem alakult szokványosan. Budapestre került 1962-ben ipari tanulónak, a fővárosi Telefongyár csapatának lett igazolt középpályása, Erdőbényére kezdetben „svarcban” játszott haza. Kétlaki élete megmaradt, idővel azonban a Telefongyárral megszakadt a kapcsolat, az erdőbényei vonal ugyanakkor zavartalanná vált. A helyi labdarúgás „kortitkáraként” ő fogadta a kezdőrúgást elvégző Szalai Béla passzát, mert az azért egyértelműnek tűnt, hogy a szimbolikus első rúgás joga a 88 éves erdőbényei klasszisé.
Előző nap délután a faluszerte őszinte tisztelettel övezett sportember Vörösmarty utcai házának verandáján üldögéltünk, hallgattuk a nagy idők tanújának meséit, és ha rajtunk múlik, talán még most is ott ülünk a padon. Béla bácsi labdaszedőként leste, csodálta a második világháború után megszervezett bényei őscsapat játékosait, aztán eljött a nap, amikor már körülötte szaladgáltak a csillogó szemű gyerekek, kérdezgetve: „Futballista bácsi, vihetem a cipőjét?”
Más idők voltak. Mára igencsak megfogyatkozott a lakosság, nem cipelik már a helyi játékosok cipőit a gyerekek, nincs is már kiét, és bármily fájó leírni, a gyerekek száma is megcsappant. Óvodába helyiek elmondása szerint heten vagy nyolcan járnak, az általános iskolának pedig már csak az első hat osztálya működik helyben, a hetedik-nyolcadikosok Bodrogkeresztúrra járnak. Nem csupán ez jelenti a különbséget a háromezresről ezerlelkesre olvadt településen, derül ki Szalai Béla elbeszéléséből: „Itt úgy szerették az emberek a sportot, hogy a nagy meccsekre ezren is kimentek akár. A csordát nem tudták kivinni a határba, sőt még a vénasszonyok is letették a fakanalat vagy otthagyták ebédjüket, hogy megnézzék a futballt.”
A Hátsó füves futballmentő túra erdőbényei napjának előkészítése Kántor Dezső polgármester és Borzné Lovász Borbála mellett elsősorban Kiss József érdeme, aki rudabányácskai születésűként, 1980-as évekbeli „betelepülőként” lett aztán a falu labdarúgásának motorja.
A rendhagyó futballmajálison rangos vendégjátékosok is erősítették a Zempléni Főnixet, a Ringer István sátoraljaújhelyi múzeumigazgató vezette együttesben pályára lépett visszatérőként Sipos Jenő, a Magyar Labdarúgó-szövetség szóvivője (aki a kezdés előtt ösztönzésként labdát adott át a helyi csapatkapitánynak) és Mracskó Mihály korábbi 25-szörös válogatott hátvéd, valamint „újoncként” Zombori András, a Nemzeti Sport futballszakírója, kétszeres válogatott középpályás.
A szünetben rendezett, gyermekeknek meghirdetett tizenegyesrúgó versenyt Engel Gaszton nyerte meg – törött karral! –, jutalma az MLSZ által biztosított labda volt.
A „Hajrá, Bénye FC, 2024!” feliratú táblával szurkoló gyermekek lelkesedése felidézte mindazt, amiről az 59 éves Zombori András beszélt mérkőzés előtti köszöntőjében, csak éppen saját településével, Tárnokkal összefüggésben.
„Hiába jutottam el az NB I-ig és a válogatottig, nekem az igazi legendák mindig is azok maradtak, akikre gyerekként felnéztem, és akik a budai járási bajnokságban szereplő csapat tagjai voltak Tárnokon. Szabó Miki, Móri Laci, Muskovics Gyuri, Bagdi István neve nekem mind a mai napig fogalom. Óriási futballélet volt annak idején a faluban, rendszeresen megmérkőzött egymással például a Fő utca és a Kossuth utca vagy az Öreg-falu és a Tárnok-liget alkalmi csapata, nekünk pedig kölyökként ünnep volt, ha a meccs szünetében beszaladhattunk a pályára rugdosni. A Fő utca 21. szám alatt laktunk, sréhen velünk szemben volt a tűzoltószertár, amelynek a szabad placcán fociztunk órákon át. Nem felejtem az első meccsemet, az ifiben játszottam Diósd ellen, Gombás Karcsi helyére álltam be, aki aztán hozzám hasonlóan a Csepelhez került. A fordulat 1981 áprilisában történt, egy délután éppen a tűzoltószertár előtt játszottam, amikor megjelent anyám, és szólt, hogy jöttek értem Csepelről. Vellai Pista bácsi ült nálunk, mondta, hogy vinne Csepelre, én meg örömmel igent mondtam. Nem tudhattam, hogy másnap újabb autó érkezik a házunk elé, az Újpest küldöttjéé. A mai napig azok a legjobb barátaim, akikkel öt-hatévesen elkezdtem focizni a tűzoltószertár előtt. Rohan a világ, de ezt fontos lenne megőrizni, a futball közösségösszetartó ereje ma is különleges. Mondom ezt úgy, hogy látom, már sok minden elveszett abból a varázsból. Manapság átöltözve érkezik a játékos az edzésre, kiszáll a kocsiból, és amint vége a mozgásnak, vissza is ül. Mások az emberi kapcsolatok. Ha lefújják a meccset, öt perc múlva már senkit sem látni a csapatból. Ez nem tetszik, de ha a Tárnok odahaza játszik, nekem ott a helyem a pálya mellett. Bár most dilemmában vagyok, mert holnap egy időben lesz a Tárnok–Nyárapáti megyehármas rangadó és lányom barátjának meccse, a megyeegyes Biatorbágy–Bugyi. Erdőbényéről hazafelé majd eldöntöm, melyikre menjek.”
A sarokban ülő tapasztalt játékos egykedvűen dünnyög maga elé: „Nekem a halál könnyebben menne.”
A Hátsó füves futballmentő túra nemcsak a megszűnt csapatok alkalmi újraszervezésére, a régi sportközösségek összekovácsolására ad módot, de a helyi labdarúgó-történet kutatására, bemutatására is. Erdőbényén Orosz Zsolt, a Futballkutató blog szerkesztője készítette el a tematikus kiállítás szövegét, ebből közlünk itt kivonatolt változatot.
„A község lélekszáma az 1940-es években érte el csúcspontját, amikor is meghaladta a háromezer főt. Ekkor vetődött fel először egy sportpálya létrehozásának és a futballcsapat megszervezésének gondolata. Az erdőbényei együttes 1950-től kezdve rendszeresen részt vett a járási bajnokságok kiírásain. A sport első jelentős támogatója a több száz éves múltra visszatekintő kőbánya volt, ahol többségében helyi lakosok, köztük a futballcsapat számos tagja is dolgozott. A kimerítő fizikai erőfeszítést igénylő munkát követően a hétvégi mérkőzések mindig pótolhatatlan szórakozást és kikapcsolódást jelentettek a játékosoknak és a kilátogató nézőknek. Az egyesület ebben az időszakban az Erdőbényei Építők SK néven szerepelt.”
“Az 1960-as évek elején rövid ideig szünetelt a sportkör működése, a mezőgazdaság kollektivizálásának időszakában hanyatlásnak indult a falu gazdasága. A szervezett sportélet hiánya azért számított meglepőnek, mert Borsod-Abaúj-Zemplén megye 365 községéből csupán egyharmadában nem üzemelt ekkoriban sportkör, ezek közül Erdőbénye volt az egyik legnagyobb település. 1963 júniusában Erdőbényei Községi SK elnevezéssel mégis újraindították az egyesületet, de kezdetben a labdarúgást nélkülözve, csak spartakiád-versenyeken vettek részt.”
“A nagy sikerű körzetesítésnek köszönhetően lehetősége nyílt a falusi sportolóknak a megyei, vagy akár országos színtéren is megmérettetni magukat. A környező településekkel kialakult rendszeres vetélkedések, olykor rivalizálás egyre több sportág alapjait teremtette meg, így hívták életre az atlétikai és a kézilabda szakosztályt. Erdőbénye jegyzett atlétája, Jeney Erika fontos szerepet töltött be a község sportéletének fellendítésében. A járási mezei futóbajnok a sportkör vezetőségével együttműködve indította el a női kézilabdacsapatot, melynek edzéseit az általános iskolai diákjai nagy figyelemmel követték, miközben a pálya mentén sajátíthatták el a sportág alapszabályait.”
“Négy év szünetet követően újra megszervezték a futballcsapatot, amely a szerencsi járás első osztályába nyert besorolást. Az egyesület vezetőinek azonban továbbra is nehézségekkel kellett megküzdeniük, ugyanis a kőbánya anyagi támogatása híján pénzügyi gondok támadtak. Hiába rendelkeztek több szakosztállyal, csupán a labdarúgók játszottak szövetségi bajnokságban, a kézilabdázók, az atléták és az asztaliteniszezők a spartakiád járási versenyein vettek részt. 1968 augusztus 11-én új sportpályát avattak a településen a Csobaj elleni bajnoki mérkőzésen. A falu elején létrehozott, nemzetközi előírásoknak megfelelő játéktér lelkes társadalmi munka gyümölcse volt, viszont az öltözőépület és egy rendes bejárati útszakasz elkészülte még váratott magára.”
“Mindeközben drasztikus változások zajlottak le Erdőbénye népességében, ugyanis alig egy évtized alatt több mint hatszáz fővel csökkent a lakosság száma, amely elsősorban a nagyfokú elvándorlásnak, másrészt a születésszám csökkenésének volt köszönhető. Munkahelyek híján legfőképpen a munkaképes korú lakosság hagyta el a községet, az a korosztály, amelyből a sportkör csapatai álltak össze.”
“Az 1980-as évekre valamit javult a helyzet, több kisüzem is létesült, melyek közül az egyik legizgalmasabb tevékenységgel a Spolo Szövetkezet helyi létesítménye bírt. A sport- és lovaglócikkeket gyártó vállalkozás többségében női alkalmazottai futball-labdákat varrtak több mint egy évtizeden keresztül. Ekkorra azonban már megszűnt minden egyéb sporttevékenység a labdarúgáson kívül, a felnőtt együttes mellett csak egy serdülő csapatot tudtak indítani. Továbbra is a járási első- és másodosztály között ingáztak, egy ideig viszont még nem adódott lehetőség a felsőbb osztályokba való kerülésre. Egészen 1988-ig, amikor is feljutottak a megyei másodosztályba. A siker fordulópontot jelentett a futballcsapat történetében, hiszen innentől kezdve megszakítás nélkül rendszeres tagjai voltak a Keleti csoport mezőnyének, sőt az 1992/1993-as szezonban bronzérmet szereztek a bajnokságban. Ekkoriban került az Erdőbényei SE vezetőségébe Oláh Zoltán, aki nemcsak szakmai, de anyagi támogatást is biztosított. A pozitív eredmények a pályán kívül szintén jótékony hatással voltak a közösségre. A kialakult baráti kapcsolatok megtartó kapocsként erősítették a településhez való kötődést, a tanulmányaik miatt másutt élő játékosok sűrűbben tértek haza Erdőbényére. A csapatszellem és az összetartozás fejlesztéséhez a Tolcsva vagy az Erdőhorváti elleni szomszédvári rangadók jelentősen hozzájárultak.”
“A 2003–2004-es idény hozta el az erdőbényei labdarúgás legjelentősebb diadalát, az egyesület történelmének egyetlen megyei másodosztályú bajnoki címét. Az elképesztően izgalmas versengés végén ráadásul éppen a legnagyobb riválisokat sikerült közvetlenül maga mögé utasítania: a második helyen végzett Tolcsvát három, míg a harmadik pozícióban záró Erdőhorvátit tíz ponttal előzte meg a tabellán. A következő évben a megyei elitben még kitartott a lendület, a csapat nagy meglepetésre megszerezte a bronzérmet, ám a szezon végén váratlanul bejelentette a megszűnést.”
“A hiátus időszaka két évig tartott, 2007-ben teljesen új kerettel benevezett a megyei harmadosztályba, de ez a próbálkozás hamar hamvába halt. Újabb két esztendő kihagyás után azonban rögtön a megyei II-ben találták magukat, ugyanis Erdőhorváti átadta indulási jogát. Az együttes élcsapatnak számított a Keleti csoport mezőnyében, még a dobogó alsó fokát is megszerezte egyszer, de a 2014–2015-ös bajnokságot már nem tudta befejezni, az őszi idény folyamán visszalépett a további küzdelmektől. Erdőbénye közösségének egyik legfőbb mozgatórugója, a futball tizedik éve szünetel.”
A Hátsó füves futballmentő túra június 2-án, vasárnap Nagyszekeresen folytatódik: a tizenkét éve feloszlott Nagyszekeres csap össze a Telek Andrással megerősített Szatmári Főnix-szel. A programsorozat részleteiről és az aktualitásokról a Hátsó füves Facebook-oldalán lehet tájékozódni.
