Játék a háromszáz éves tölgyfák alatt: a 2016-ban megszűnt felsőszentmártoni csapat Hercegszántóval vívott újjászületési mérkőzést, népzenei kísérettel, tamburaszó és horvát dallamok mellett. Helyszíni riport a Hátsó füves futballmentő túra rendhagyó, baranyai állomásáról.
„Miért írsz? / Hogy késő ne legyen! / Kételkedsz, üvöltesz: / nincs már idő a hallgatásra! / Szántás nélkül / nem lesz termés, / gond nélkül gyümölcs / sem terem! / Vetés nélkül / nincs aratás / Ha nem adsz, / fiad mit örököl? / A bölcsességet tán feledtük? / Közös kötelességünk / hanyagoltuk? […] Menj és vésd / a kőkeresztekre: / a tűzhelyeknél / már nem őrzik a lángot! / Kicsiny népem szétszakítva, / magányba / taszítva / a feledés szélén. / Számuk egyre kevesebb: / tíz… kilenc… nyolc… / mint az utolsó… / legalább magam tudnám, ki vagyok!”
(részlet Skrapits Lajos magyarországi horvát költő, egyetemi tanár Miért? Kinek? című verséből)
„Daj mi laptu félmagasan!”
Az elmagyarosodó horvát falvak nyelvi változásainak különös leképeződése a hercegszántói futballpályánál feljegyzett fordulat, amellyel – a támadás hevében, magát ösztönös eszközökkel kifejezve – egy sokác támadó biztatta csapattársát a labda félmagas átadására. A közelmúltban hallott furcsa mondatot Varga Gábor hercegszántói polgármester idézi Felsőszentmártonban, ahová a közös horvát gyökerek és a régi barátság jegyében utazott el a Bácskából, hogy faluja együttesével segítsen újraélni a régi idők futballhangulatát a Hátsó füves futballmentő túra rendhagyó baranyai állomásán, a hét éve csapat nélkül maradt ormánsági településen. Magyarország Dráva-menti horvát szegletében járunk, ahol Felsőszentmárton mellett Drávakeresztúr, Drávasztára, valamint a somogyi részhez tartozó Szentborbás, Lakócsa, Tótújfalu, Potony sorolandó a nemzetiségi karakterét őrző mikrorégióhoz (idevennénk Révfalut is, ám a helyen, ahol Rockenbauer Pál és Gyenes Károly 1985-ben Kilenc ember faluja címmel forgatott még dokumentumfilmet, a legutóbbi népszámlálási adatgyűjtés során 0 lakost regisztráltak).
Az öltözködésben, zenében, hétköznapi szokásokban megmutatkozó gazdag horvát néprajzi hagyományokat egészpályás letámadással fenyegeti a modern világ, az amúgy is öregedéssel, elvándorlással, gazdasági kihívásokkal küzdő falvakban az ősök kultúrája csak szívós és kitartó védekezéssel őrizhető. Bár a közösségi futballünnepet előkészítő májusi terepszemlén első élményként két idős asszony horvát nyelvű csevegése fogadott a helyszínen (konkrétan a postahivatalnál, a régi piros utcai postaláda mellett, a homlokzati zománctáblára festett „telephon” felirat előtt), a nemrég még majdhogynem tiszta horvát falunak számító Felsőszentmártonban is oldódik az ősi identitás, lassan-lassan csökken a horvát anyanyelvűek aránya. Hogy visszatérjünk a hercegszántói párhuzamhoz, feleleveníthetjük a helyi gazdaboltban rögzített párbeszédet, amely egy hígítót (razledjivac) kereső sokác vásárló és a kevert nyelvkészletű, a razjedlivac szó jelentésére visszakérdező eladó között zajlott, mindennél szebb példáját adva a nemzedékváltás velejáróinak.
„– Daj mi jedan razledjivac!
– Sta je razjedlivac?
– Pa higítóka, bazmeg!”
Felsőszentmárton–Hercegszántó…
Horvát örökrangadó Dél-Magyarországon, a Szabad Föld-kupa két egykori győztesének csatája, vagy ha úgy tetszik, a falusi futballagónia két áldozatának találkozása. A túlélésért vívott küzdelemben Hercegszántó áll jobban: bár az egyetlen magyar aranylabdás, Albert Flórián szülőfaluja a 2020–2021-es idényre visszalépett a megyei harmadosztályú szerepléstől, az átmeneti megingás után talpra állt, és éppen a felnőtt csapat bajnoki elfoglaltsága miatt Felsőszentmártonra is csak az öregfiúk-gárdáját tudta küldeni. A mintegy hatszáz lakosú baranyai településen bezzeg hét éve hiába várják a feltámadás napját, pedig Szolga József, a helybeli születésű és a felsőszentmártoni pályán nevelkedett horvát kisebbségi képviselő megmondta: ha összejön tizenhat aláírás a lapon, amelyen a csapatba jelentkező, részvételüket megígérő fiatalok jelentkezését gyűjti, azonnal benevez a Baranya vármegyei III. osztályba. Az utolsó nyáron, 2016-ban végül nyolc név sorakozott a papíron, a harmincfős játékoskeretből ennyien vállalták volna a stabil részvételt. Az induláshoz kevés, a bosszúsághoz éppen elegendő.
„Hogy látok-e esélyt az újrakezdésre? Lehetek őszinte? Nem… – mondja Kovácsevics Csaba, aki falubeliként 1986-as leszerelése után, 19 évesen vette át a felsőszentmártoni futball szervezését, és intézte a csapat ügyes-bajos dolgait a kilencvenes évek végéig, manapság pedig az NB II-ből éppen kiesett Szentlőrinc SE tulajdonosaként lát rá a belső folyamatokra. – A nyolcvanas évek elején, a mi időnkben 170 tanuló járt a felsőszentmártoni iskolába, manapság nagyságrendekkel kevesebb. Nemrég jártam egy demográfiai konferencián, ahol a baranyai lakosság öregedéséről és a tendenciákról szólva elmondták, a megyében huszonöt százalékkal kevesebb az újszülött, mint a 18 éves. A folyamatokat jelzi, hogy a kétezres évek óta Felsőszentmárton negyven kilométeres körzetében – megszámoltam! – tizenhét csapat szűnt meg. Aprófalvas vidékről beszélünk, ahol ráadásul az is nehezíti a futballszervezést, hogy a kilencvenes években még aktív termelőszövetkezetekkel együtt a mecénások is eltűntek. Más idők jártak akkor, valahogy a játékosok is jobban szerették a futballt, szerettek együtt lenni. Pécstől Felsőszentmárton hatvan kilométer, mégis jó néhányan jártak ki a városból a heti három esti edzésre meg a hétvégi meccsre. Tudom, felgyorsult a világ, de akkor még nem az ment, mint manapság, hogy a meccs után mindenki megeszi a pizzáját, aztán rohan a dolgára.”
Perjás György sportköri elnök és Szilovics Mihály tsz-elnök nevét hangsúlyozza Kovácsevics Csaba a boldog kilencvenes évek kapcsán, de mondhatta volna bárkiét az 1996-os aranynemzedékből: az adott évben négy serleget nyerő együttes fényképét fakeretbe foglalva, főhelyre állítva mutatták be a kultúrházban rendezett, levéltári kutatómunkával megalapozott futballtörténeti kiállításon. Érdemes egyenként felidézni a feloszlást éppen két évtizeddel megelőző, helytörténeti jelentőségű négy nagy sikert!
Kezdődött az Új Vasárnapi Dunántúli Napló Kupával, amelynek döntőjét 1996 márciusában a pécsi Vasút-pályán, 400 néző nyerte meg 3–1-re a PVSK ellen a Felsőszentmártoni, ráadásul Amigya Pál szokatlan edzői értékelése alapján nem éppen ideális előzmények után: „Ilyen influenzásan (beteg volt a fél csapat) csodálatos sikert értünk el.” Igaz, a korabeli tudósítás alapján a lebonyolítás sem volt zökkenőmentes: „Mivel a JT nem küldött játékvezetőket a mérkőzésre, a kezdés előtt kellett keríteni legalább egyet. Balajti ugrott be egyedül, az utolsó pillanatban. Negyedórás késéssel kezdődött a mérkőzés.”
Következett a Baranya megyei első osztályban nyert bajnoki cím, majd júniusban a település futballkrónikájának legfényesebb fejezete, a Kamond elleni 2–1-es győzelem a Szabad Föld-kupa döntőjében. A helyszín a kispesti Bozsik-stadion, a nézőszám ötszáz fő, az élmény pedig a résztvevőknek azóta is felejthetetlen.
Például az újságcikkben is rögzített találkozásé az alkalmi neves drukkertárssal. „Csank János a felsőszentmártoni szurkolók gyűrűjében nézte végig a Szabad Föld-kupa utolsó negyedóráját. A Baranya megyei kis település leglelkesebb szurkolói három busszal és rengeteg személygépkocsival érkeztek a Bozsik-stadionba. Amikor véget ért a találkozó, eget verő üdvrivalgással köszöntötték kedvenceiket. Gyorsan előkerültek a pezsgősüvegek és a kis papírlapok. Csank János számolatlanul adta az autogramokat. Valakinek hirtelen eszébe jutott, hogy meg kellene vendégelni a szövetségi kapitányt. Csank elhárította a habzó nedűt, így csak egy háromdecis műanyag kóláspohárral koccintott a boldog baranyaiakkal.”
A boldog baranyaiak nagy koccintóturnéja pedig még folytatódott, a sikersorozatot teljessé téve a Dusnok elleni 5–0-s győzelemmel megnyerték a magyarországi horvát települések között évről évre megrendezett Horvát Kupát is (amelyen abban az esztendőben még a Zala megyei Tótszentmárton és a Vas megyei Szentpéterfa vett részt). A környék korabeli színes futballéletére jellemző, hogy később évekig megrendezték a romantikus nevű Anna-kupát, amelynek névadó mecénása egy Felsőszentmártonból származó asszony, Gulyás Anna – becenevén Tüncsi – volt, aki aztán az országos hírű balatonfüredi mulatság, az Anna-bál kultuszát ötletesen átvitte a baranyai gasztróvilágba, és megnyitotta Szentlőrincen a ma is működő Anna Bárt.
„Lúzerek lettünk volna, ha nem használjuk ki a pályán azt az esélyt, hogy mi tudtunk horvátul, az ellenfél játékosai pedig a legtöbbször egyáltalán nem – meséli az 1969-es születésű Kovácsevics István egykori felsőszentmártoni labdarúgó (az említett Kovácsevics Csabának névrokona), amikor a futballtörténeti pódiumbeszélgetésen a horvátság jelentette előnyökről kérdezzük. – De sokszor nem is kellett szólni a másiknak, szinte olvastunk egymás gondolataiban. Ismertük egymást, együtt nőttünk fel. Ha mondjuk Szigi elindult a szélen, már tudtuk, hogy hova kell adni neki a labdát. A mai napig természetes, hogy ha a közeli barátokkal beszélek, nem tudok magyarul szólni hozzájuk, és ezúton is elnézést kérek azoktól, akik esetleg kirekesztve érzik magukat ilyenkor, efféle szándék nincsen. Nekünk a horvát az anyanyelvünk, az én dédanyám nem is igen beszélt magyarul.”
A faluban nagy tiszteletnek örvendő Goják György is szeretettel emlegeti fel a felsőszentmártoni labdarúgás szép napjait, amikor a nagy rangadók idején akár hét-nyolcszáz ember is összeverődött az oldalvonal mellett (a falu lakosságszáma manapság hétszáz főre apadt, ehhez képest még az is szép, hogy a Hátsó füves futballmentő túra alkalmi mérkőzésén kint vannak hetvenen-nyolcvanan). Az egykor a Kecskemét, a Sellye és a Pécsi MSC színeiben is futballozó középpályás állítja: „Gyerekkorunkban nem volt tévé, telefon, internet, a foci volt a szórakozás. Egy kölyök egymás után két-három meccset simán le tudott volna játszani. A kultúrházban meg összeverődött a falu, néztük az NB I-es meccseket. Nem volt ennyi pénz, mint most, de a futball összehozta az embereket, barátságokat szült.”
Az újraéledési reményekről szólva Kovácsevics István druszájához hasonlóan borúlátó. „Óriási demográfiai fordulatra lenne szükség ahhoz, hogy visszafordítható legyen a leépülési folyamat. Ha újra ezernégyszázan laknák a falut, nem lenne gond. Mégis jó nap ez a mai! Végre volt újra élet a pályán, a háromszáz éves tölgyfák alatt, végre volt jó hírverése a futballnak, összejöttünk ismét, a régi barátok között lehetek. És nem igaz, hogy nem számít az eredmény, mert igenis számít, és jövőre visszavágunk Hercegszántónak!”
A Hátsó füves futballmentő túra alkalmából rendezett ünnepi és igen fordulatos mérkőzésen ugyanis 5–4-es vendéggyőzelemnek lehetnek tanúi azok, akik a mesebeli tölgyfák alatt összegyűltek, hogy a – környékbeli határőrlaktanyák kiselejtezett vaságyaiból átalakított – korlátnak támaszkodva újra élvezzék a tökéletesen felújított, lefestett, hengerelt pályán az önfeledt futballt.
A kitűnő előkészítés a faluközösség és Várnai Levente polgármester elhivatottságát dicséri, nem mellesleg a település első embere a falunapba torkolló esemény esti koncertjén már a Podravka zenekar billentyűseként gondoskodik a Kusturica-filmbe illő balkáni hangulatról. „Külön öröm számomra, hogy sok régi ismerős arcot látok. Annak idején a focicsapat és a zenekar kicsit összenőtt, minden hazai mérkőzés bulival zárult” – köszönti a jelenlévőket a polgármester, és a zenei hagyományok felélesztése itt nem csak üres szólam: a kezdés előtt tamburazenekar vezeti fel a pályára vonuló csapatokat, a mérkőzés után pedig a Korjeni asszonykórus énekel, majd horvát néptáncosok mutatják meg, mire használható még góllövésen kívül a láb.
Felsőszentmárton jó hely. Összetartó, rendezett, gyökereire, kulturális értékeire büszke falu, amelynek van humora, nem utolsósorban pedig igencsak tud és szeret mulatni.
Rögzítsük hát a nap eseményeit! A délelőtti főzőversenyt a Mi Hrvati Martince (Mi horvátok, felsőszentmártoniak) fantázianevű csapat nyeri sertéspörkölttel, megelőzve mások mellett a Zsúrkeksz, a Falu gyöngyei és a Nyald meg a kanalam nevű vetélytársakat, és miközben a hangszóróból a Suzu pustica (Könnycseppet hullattam) című sláger szól, egy vidám asszony felmondja a horvát népi konyha ünnepnapi alaptételeit: vasárnaponként reggelire saját sütésű sós túrós kalács, ebédre tojásos, kolbászos bospor, húsos-paradicsomos káposzta és túrós rétes a menü. A templomtoronyban valaki ezen a napon korrigálja belülről az óra késését, így a faluünnep teljes közönsége végignézheti, amint a mutatók vagy tíz perc alatt tizenkétszer körbeszaladgálnak („Rohan az idő!” – jegyzi meg valaki tárgyilagosan, míg egy kalandvágyó falubeli a napfényes délutánra előrehozott éjféli órán paplan alatti programjavaslattal rukkol elő). Az alkalmi játszótéren gyerekek próbálhatják ki magukat nyilazásban, horgászásban, amíg a régi játékosok a futballtörténeti kiállítás részleteiben merülnek el; a paravánokon rögzített fotók és cikkrészletek némely esetben a történelem határvidékére tájolják az érdeklődőt, a felsőszentmártoni futballhírekben tükröződik Tito Jugoszláviája, a kilencvenes évekbeli délszláv háború és a tsz-világ felbomlása is.
A Dunántúli Napló 1953. július 14-i cikke írja: „A felsőszentmártoni délszláv mintasportkör tagjai május 17. tiszteletére felajánlást tettek. Felajánlásukban többek között a követezőket írják: »Mi sportolók, itt a Tito szomszédságában, május 17. tiszteletére felajánljuk, hogy a választások napjára sportpályánkat újjáépítjük, egy olyan sportpályát létesítünk, mely a falu dolgozóinak sportolási lehetőségét kielégíti. Ezt a sportpályát a falu legszebb helyén építjük meg és május 17-én, a választások napján sportünnepéllyel egybekötve felavatjuk.«”
A megyei lap 1991. július 30-án jelentette: „Lehet, hogy a beígért jugoszláv tengerparti nyaralás (amiből végül is a lenti zűrös helyzet miatt Duna-kanyari üdülés lett) is doppingszert jelentett, mindenesetre a felsőszentmártoni labdarúgók kitettek magukért. Megnyerték a bajnokságot a megyei I/B-ben.”
Egy évvel később „A téesz átalakul, de mi lesz a focival?” című cikk ad élő tudósítást a rendszerváltást követő változásokról a legfájóbb azonban a hét évvel ezelőtti hír: „Visszalépett a bajnokságtól a labdarúgó megyei III. osztály Czibulka-csoportjába nevezett felsőszentmártoni futballcsapat. Az első két fordulóra halasztást kértek, a harmadik előtt a visszalépés mellett döntöttek. Az MLSZ Megyei Igazgatóságának eljuttatott bejelentésükben arra hivatkoztak, hogy elfogytak a játékosaik.”
Nem helyes illúziókat kergeti, ezért tényszerűen megismételjük: az ígéret szerint csupán tizenhat aláírás kell ahhoz, hogy újra aktív futball legyen Felsőszentmártonban. Ha szükséges, a papírt szívesen biztosítjuk.
A felsőszentmártoni vendégjáték alkalmat kínált arra, hogy bemutatkozzon az Albert Flórián történetének szentelt kiállítás, amely a tervek szerint 2024 tavaszán nyílik az aranylabdás szülőfalujában, Hercegszántón. A 2011-ben, hetvenévesen elhunyt Ferencváros-futballista családi hátteréből Varga Gábor polgármester villantott fel néhány részletet, kitérve a malomtulajdonos édesapát, Albert Jánost is elérő kuláküldözésre, malmának 1950-es államosítására és a szegedi Csillag börtönben töltött három évére is.
A Hátsó füves futballmentő túra felsőszentmártoni állomásának előkészítésében tevékenyen közreműködött Bogyay Zoltán, a Magyar Labdarúgó Szövetség Baranya vármegyei igazgatója is, a Pécsi MSC korábbi kapusa a helyszínen is betekintést adott a kistelepülések labdarúgásának környékbeli helyzetébe. Kiemelte, hogy mivel Baranya 301 településéből 261-et ezer főnél kevesebben laknak, itt sokkal nehezebb fenntartani a nagypályás futballcsapatot, ezért is állt a Kistelepülések Alternatív Labdarúgó Programja (KALAP) nevű MLSZ-kezdeményezés élére, és az eredmény már mérhető: a tornarendszerű, kispályás, könnyített versengésben a 48 résztvevő csapat körülbelül ötszáz játékost „mozgat meg”. Emellett a baranyai igazgató örömmel venne részt a helyi kultúrát és labdarúgást ötvöző Hátsó füves futballmentő túra más megyei állomásának megszervezésében, mint mondta, „sajnos potenciális helyszín van bőven, hiszen sok helyen megszűnt a csapat”.
Felsőszentmártonban a nap díszvendége Turi Zsolt, a 214 NB I-es mérkőzést lejátszó, 1966-os születésű Pécsi MSC-középpályás volt, aki a Pellérd korábbi játékosedzőjeként is megfordult már a az ormánsági falu pályáján. Nem felejti, egy alkalommal a bíró tizenegyest ítélt a javukra, ám miközben készülődtek a rúgáshoz, a partjelző meggyőzte kollégáját, hogy a szabálytalanságot lesállás előzte meg, így végül a büntető helyett szabadrúgás következett kifelé.
A korábbi élvonalbeli játékos rávilágított: „A megyei labdarúgás másról szól, mint az élvonal. Itt nem az eredményesség a fontos, hanem a barátság, a játék szeretete, az őszinte futball. Ezek az élmények legalább olyan közel állnak a szívemhez, mint az, amikor telt ház előtt játszottunk a Fradival az Üllői úton.”
„Hogy álljak elétek / ti újdonsült pilátusok / kik pénzért mostok kezet / s bitóra külditek / e föld krisztusait / kik a becsület vizével / keresztelkedve / a vörös kánaán felé / óhajtják /vezetni népeiket”
(Részlet Simara Gyula Puzarov felsőszentmártoni költő vörös krisztus című verséből)
Dimbes-dombos Baranya, te drága! / Díszöved a Duna jobbik ága. / Díszköntösöd: gazdag mezők, rétek, / Gyönyörű vagy, be, szívesen nézlek. […] Dimbes-dombos Baranya, te drága! / Sokác fiúk-lányok boldogsága! / Tambura szól, hullámzik a kóló, / Talpuk alatt még a föld is forró.”
(Részlet Dékity Márk hercegszántói költő Baranya, te drága című verséből)
A Hátsó füves futballmentő túra 2023 tavaszi-nyári sorozata a zempléni vidéken véget ért, a baranyai plusz állomás után a szatmári és a zalai vidéken folytatódik a programsorozat: a Szatmári Főnix Panyolán mutatkozik be október 8-án, a Zalai Főnix pedig Pusztaedericsen játszik október 14-én, a mérkőzést futballtörténeti és kulturális program kíséri. A programok részleteiről a Hátsó füves Facebook-oldalán lehet tájékozódni.
