Fotók: Szabó Miklós/Nemzeti Sport
Balaton-felvidéki Hátsó füves-barangolásaink újabb állomásán, Monostorapátiban természetes sportszeretettel, összefogással vívják csendes forradalmukat a társadalmi nehézségek ellen, és az optimista szemlélet a fiataloknak is reményteljes jövőt kínál. Folytatjuk regionális riportsorozatunkat, amellyel egyúttal készülünk már a 2026-ban a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban bemutatkozó Hátsó füves-kiállításra.
Amit Monostorapátiban tapasztaltunk, arra jó szívvel mondhatjuk: a mai magyar falusi futball csendes idillje. Példája annak, hogy eszement tervek, adminisztrációs köténycselek, elcsordogáló pályázati pénzek nélkül is lehet csapatot építeni. Csapatot építeni? Tulajdonképpen nem ez itt a találó kifejezés, a Tapolcai járás mintegy 1100 lelkes településén ugyanis nem az együttes játéka, eredményei, sokkal inkább az egyesület szellemisége, a pályánál tapasztalható egyszerű, természetes, összetartó légkör ragadja meg a messziről jött ember figyelmét.
Léptékarányos, tiszta szándékú, józan vezetés mellett zajlanak a Monostorapáti SE mindennapjai, és talán ennek is tudható be, hogy itt tényleg élet van a sporttelepen. Hogy konkrét példával éljünk: a felnőtt együttes a Veszprém vármegyei III. osztályban szerepel, így a klub nem lenne köteles utánpótlást működtetni, ám az optimista szemlélet jegyében és a jövő nemzedékének esélyt adva mégis elindította U19-es csapatát a 2024–2025-ös idényben. A tizenévesek országosan jellemző lemorzsolódása miatt III. osztályú U19-es bajnokság egyebek mellett Veszprém vármegyében sincsen, a monostorapáti fiatalok a II. osztályban játszanak, ahol – megint csak a fiatalok hiánya miatt – már-már abszurd engedményre kényszerült a szervező, a Magyar Labdarúgó Szövetség vármegyei igazgatósága: összesen öt túlkoros játékos lehet a pályán egyszerre, korosztályos megkötés nélkül. Mivel azonban a monostorapáti U19-esek csapatát túlnyomórészt valóban tinédzserek alkotják – a legutóbbi, Badacsonytomaj elleni mérkőzésen négy 15 éves és két 14 éves is szerepelt a kezdőcsapatban –, nem egyszerű a küzdelem a másik oldalon „vendégifistaként” pályára küldött 30-35 éves, meglett férfiakkal szemben. A régió utánpótlásának sanyarú helyzetéről mindent elmond a statisztika: míg Veszprém vármegye felnőtt bajnokságaiban aktuálisan 85 csapat játszik, U19-es csapatból ennek kevesebb mint a harmada, mindössze 27 van versenyben, ráadásul azokban is hemzsegnek az „öregek”. A hátteret ismerve szinte csodaszámba megy, hogy Monostorapátiban él és virul a fakultatív alapon, főként helyiekből szervezett, ténylegesen a középiskolás korosztályra építő U19-es együttes. És a távolabbi kilátások is biztatóak, mert bár az U13-as csapat az objektív demográfiai kihívások miatt „jelenleg szünetel”, lejjebb teljes a paletta, U7-es, U9-es és U11-es szinten aktív a sportegyesület.
Késő novemberi időszakban jártunk a községben, csípősek voltak az esték, ráadásul az U19-esek őszi bajnoki idénye hetekkel korábban véget ért már (hamar lemegy a kör, összesen hét csapat szerepel a bajnokságban), az alkonyat utáni órán mégis sorra szállingóztak a helyi fiatalok a korosztályos gárda csütörtöki edzésére. Kezdésre összeállt a vegyes társaság, kezdődhettek a bemelegítő gyakorlatok, aztán jöttek a labdás kombinációk, támadásvezetési variációk – igazi edzés zajlott! –, végül következett a kétkapus játék, ismertebb nevén a foci. A kamaszok közül némelyik még inkább gyereknek tűnt, de csapódtak a tréningezőkhöz túlkorosak is, a lelkesedés és az edzésélmény felülírt minden egyéb szempontot. Nem Cristiano Ronaldók, Erling Haalandok vagy Rodrik szaladgáltak a monostorapáti pályán, hanem Sanyik, Gabik, Dávidok, kihozva a legtöbbet a maguk ügyességéből, rátermettségéből, felkészültségéből. Valahogy így mehetett ez korábban mindenütt, az ország száz meg száz kistelepülésének megszűnt csapatánál, a mára elárvult pályákon – villant be a gondolat, miközben a monostorapáti öltözőépület mellől figyeltük a tréningezőket a szerény világítással felszerelt, kicsi, füves edzőterepen.
„Mi senkit sem küldünk el. Ha valaki játszani szeretne, örömmel látjuk” – mondta Pócza Balázs, az egyesület elnöke, a Budapesti Műszaki Egyetem pénzügyi munkatársa, aki három-négynaponta ingázik Budapest és Monostorapáti között, illetve spontán vallomása alapján helyesebb úgy fogalmazni, boldogan tér vissza újra és újra a személytelen fővárosi közegből a szülőfalu barátságos környezetébe.
Körbevezetett minket az apró futballbirodalomban, betekintést engedett az öltözőbe, elbüszkélkedett a régi mezekkel (köztük egy legalább fél évszázados ritkasággal), megmutatta a régi iskolaigazgató-sportszervezőnek, Szipőcs Csabának emléket állító tablórészletet, a házilag hegesztett labdatartó-szerkezetet.
Odakint megcsodálhattuk a kapuhálók, a vonalazóeszközök és a mészhidrát tárolására használt amorf konténert, az úgynevezett „piszkosszertárat”, amely ideszállítása előtt, előző életében egy szigetelőanyag-gyárban szolgált edzőkemenceként. Az öltözőépületet három éve újították fel, a nyolcmillió forintos költséget összetolták egymilliós sportegyesületi önrészből, hárommilliós önkormányzati forrásból és a Magyar Falu Program-pályázat révén elnyert négymillióból.
Arrébb kisebb kőszínpad magasodik, a világot jelentő betonon fellépett már a Bikini, a Lord, az Ocho Macho és Boban Markovic is. Képzett zenész helyben is akad, a sportköri alelnök, Őri Ádám billentyűzik és trombitál, tagja a nagy múltú Székesfehérvár Helyőrségi Zenekarnak, az S. M. S. együttesnek, ünnepi alkalmakkor élőzenél a csapatnak is, nem mellesleg alkalmi dj-ként hétről hétre biztosítja a monostorapáti mérkőzések zenei felvezetését. Itteni nevezetesség például, hogy a csapat minden bajnokijára az „Édesanyám, kedvesanyám…” kezdetű, apáti szövegváltozattal énekelt ősi futballnótára vonul a harctérre.
És ha már helybeli sajátosságokról beszélünk, ki kell térnünk az U19-es csapat elhivatott edzője, ifjabb Varga János különleges szolgáltatására. Alumínium-nyílászárókat gyártó cégnél dolgozik, igazi szenvedélye azonban a méhészet, specialitása pedig a relaxálni és gyógyulni vágyóknak kialakított apiterápiás faház, ahol zárt kaptárokra fekve, a zsongó-bongó méhek fölött centikkel élvezheti a vendég a természetes rezgést és a mézes levegő áldásos hatását. A speciális lehetőség ajánlható asztmásoknak, krupposoknak, allergiásoknak és mindenkinek, kivéve talán a Monostorapáti SE kárára tévedő játékvezetőket, akiknél rossz nyelvek szerint mégsem zár tökéletesen a harcias méhsereg fölötti fedő.
A helyi labdarúgás történeti feldolgozása kissé hiányos, a kevés forrás egyike a Veszprémben megjelenő Napló újság, amely 1964. szeptember 10-i számában a helyi KISZ-taggyűlésről szólva megjegyezte: „Az új autóbuszváró környékének parkosításához, az egészségház előtti tér rendezéséhez, az épülő futball- és röplabdapálya elkészítéséhez ajánlották fel társadalmi munkájukat a KISZ-szervezet tagjai a kongresszus tiszteletére.” A sportegyesület fő támogatója az Egervölgye Mezőgazdasági Termelőszövetkezet és az erdészet volt, tőlük kölcsönözték a tehergépkocsit, később meg az autóbuszt az idegenbeli utazásokhoz.
Az öltözőépületet helybeliek elmondása szerint a tapolcai laktanyában szolgáló katonák építették. Felesleges luxusra Monostorapátiban sohasem tellett, volt, hogy csak egyetlen labdája akadt a futballistáknak, szerelésből is ritkán adódott váltás. A spártai körülmények között is volt azonban ok az ünneplésre, 1963-ban járási bajnoki címet nyert a csapat, később többször ezüst- vagy bronzérmes lett.
A Lesencetomajon nevelkedett Varga János, azaz János bácsi 1971-ben játszott itt először, ellenfélként, 15 évesen. Szavakból, gesztusokból kiolvasható őszinte tisztelet övezi az apáti pályánál az autószerelő végzettségű korábbi tsz-anyagbeszerzőt és Volánbusz-sofőrt, az egykori edzőt, egyesületi elnököt, az U19-esek trénerének édesapját, aki ma, nyugdíjasként is szívén viseli a csapat ügyes-bajos dolgait. Beházasodóként vált 1980-ban apáti lakossá, kötődése azonban ma már elszakíthatatlan. A kiegyensúlyozott emberek bölcsességével, kimért, nyugodt hangon beszélt életéről és a futballegyüttes sorsának fordulatairól: „Létszámprobléma miatt 1992-ben feloszlott a csapat. Aki maradt volna, elment Nemesgulácsra. Aztán hamar rájöttek, hogy az igazi foci mégiscsak az, ha az ember a saját falujában játszhat. Újjászerveződött a futball Monostorapátiban, 1996-ban pedig megkerestek, hogy legyek edző. Mert edzések nélkül a csapat mégiscsak féllábú. Sikerült annyi pénzt szereznem az önkormányzattól és helyi szponzoroktól, hogy vettem rajta tíz labdát.”
A tíz labda Monostorapátiban csodás hatással járt, akár a bibliabeli öt kenyér és két hal: idővel megsokszorozta az élményt és váratlan eredményeket szült. Előfordult, hogy másfél éven át veretlen maradt a csapat, és csak azért nem tudott bajnok lenni, mert hol a Badacsonytomaj, hol a Zala megyéből „átjtszó” Óhíd előzött egy ponttal.
Aztán 2016-ban megtört az átok, bajnok lett a Monostorapáti Egervölgye SE, feljutni nem akart, ám egy évvel később a megyei harmadosztályban megvédte címét. Nem is akármilyen körülmények között! Balatonedericcsel futott versenyt az első helyért, a tavaszi véghajrában Nemesvitán játszott, és amikor a 85. percben 3–1-re vezetett az ellenfél, már elúszni látszott a bajnoki győzelem. Aztán jött a filmekbe illő finis: a 87. percben szépítettek a körmük szakadtáig küzdő apáti futballisták, a 89. percben pedig megszületett a megváltást jelentő egyenlítő gól is, amely a táblázat élén tartotta az együttest. „Szerettük volna díjazni a játékosok teljesítményét, akarását. Nálunk nincs pénz, úgy gondolom, megérdemelték ezt a szerény kis ajándékot” – nyilatkozta néhány héttel később a Veszprémi Naplónak Varga János elnök, amikor szóba került a huszonöt győztesnek személyes jutalmul, egyenként átadott huszonöt aranylabda.
Nem tér ki rá a tudósítás, ám az aranybulit nyilván a Korona Sörözőben, a csapat hagyományos törzshelyén tartották, ahol a régi futballfotókkal díszített falak sajátos dicsőségtablóként tanúskodnak az elmúlt évtizedek hőstetteiről. Krunikker Milán nevét muszáj külön megemlítenünk, a falu csodacsatára háromszor lett megyei gólkirály, és csak azért nem négyszer, mert amikor hét gól hiányzott neki az újabb személyes diadalhoz, a Csabrendek elleni zárómeccset hat Krunikker-gólnál, öt perccel a rendes játékidő vége előtt lefújta a bíró – hideg volt és fújt a szél, elege volt már az egészből. Az említett Koronában a belső lépcsősor alján nyíló szuterénhelyiséget mintha direkt harmadik félidőkre tervezték volna.
Ha a falak elmesélhetnék mindazt, amit odalent hallottak a harmadik-negyedik (stb.) sörüket legurító futballistáktól, hamar összeállna a falusi futballanekdoták besztofja, és bizonyára még a tizennyolcas karikát is oda kellene tenni hozzá. Az talán bele se férne a válogatásba, amikor egy esős meccsen a dologtalanul álldogáló kapusnak bevittek a pályára egy esernyőt, és onnantól kezdve Horváth Peti úgy állt a kapuban, mint ázott veréb az operaház előtt. Érdeklődve hallgattuk a konkurens vendéglátóipari egység, a Vén Platán Söröző titkait, a történetet a régi postakocsi-megállóról és a II. József tiszteletére ültetett három platánfáról, amelyből az egyik még ma, két és fél évszázad után is él.
Legalább akkora szenzáció ez, mint a régi Népstadion kiselejtezett üléseinek újrahasznosítása a helyi pályánál. A szerencsés monostorapáti nézőknek azóta okkal lehet az az érzésük, hogy a sporttörténelmi széksorokról, ha behunyják a szemüket, a válogatottat látják. Apátiban így nyer természetes feloldást az Örkény István író vallomásában feszülő kontraszt: „Nem akarom azt mondani, hogy a teli Népstadion ellenszenves gondolatokat ébreszt bennem, de itt voltaképpen teljesen különböző dolgokról van szó. Vagy az a sport, amiről én beszélek, vagy a másik. Vagy új nevet kellene találni valamelyiknek. De azt hiszem, sem céljukban, sem tartalmukban, sem formájukban nem hasonlítanak egymáshoz. Én az intimitást keresem a sportban, nevezzük most »kis sportnak«, amely minden kényszer és rekordvágy nélküli vállalkozás, és amely szerintem költői tett.”
Balaton-környéki sorozatunk állandó szakértője, Törő Balázs néprajzkutató, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum munkatársa, a Balatonakali csapatkapitánya Közösségben az erő címmel az alábbi kommentárt írta monsotorapáti cikkünkhöz.
„Monostorapáti nagyjából ezer fős lakosságszámával az Eger-völgye, közismertebb nevén a »Művészetek Völgye« falvainak legnépesebb községe. A település – bár szomszédos Kapolccsal és a Káli-medencétől is csak egy „kőhajításnyi” hegyvonulat választja el – fejlődésében és jelenét tekintve is sok szempontból különbözik az említett falvaktól. Ebben talán fekvése lehet az egyik kulcstényező: a Veszprémet Tapolcával összekötő és egyre nagyobb forgalmat bonyolító főút kilométer hosszan halad keresztül rajta, ami azon túl, hogy az itt élők számára jó közlekedési feltételeket biztosít, az eldugott falusi romantikára vágyó nyaralók és beköltözők számára kevésbé jelent vonzerőt, így a falu »skanzenesedése« sem történt meg. Monostorapáti élő falu maradt: nyolcosztályos iskolával, fejlődő munkalehetőségekkel, sportegyesülettel, civil szervezetekkel, helyi plébánossal, működő kocsmákkal. Anélkül, hogy idealizálnánk az egyébként irigylésre méltó adottságokat, mindezek mögött egy összetartó közösséget sejthetünk, ami nyilvánvalóan sok lemondással, odaadással és munkával teremthető meg.
Ott, ahol a település vezetésében egy aktív labdarúgó és a klub elnöke is szerepet kap, ahol az önkéntes tűzoltók állandó résztvevői a pálya körüli »munkáknak«, ahol a települési értéktár – különös tekintettel az épített értékekre – is magas nívót képvisel, vagy ahol közösségi összefogással újul meg az erdő mélyén rejtőzködő templomrom, ott nem lehet baj a helyi identitással. Aki járt már Apátiban mérkőzésen, tapasztalhatta: itt mintha még manapság is minden meccsnap ünnepnap lenne. Amekkora kihívás a helyi iskola, az elmúlt évben szintet lépő fociutánpótlás megtartása, akkora öröm is egy falu életében – amennyiben ez sikerül az apátiaknak, úgy sokáig tapasztalhatjuk, itt nem csak az Ederics ellen vívott presztízscsaták, vagy a dörögdiek elleni szomszédvári rangadók lesznek még sokáig ünnepnapok a helyiek számára.”
