A fiú felnőtt – Vincze Szabolcs jegyzete

Élénken emlékszem arra a pillanatra, amikor márciusban a belgrádi fedett pályás Európa-bajnokságon a bomba formában lévő Baji Balázs kiugrott a 60 méteres gátfutás elődöntőjében, ezért kizárták, s így lemaradt a döntőről. Ahogy csalódott arccal ballagott le a pályáról, kissé talán tapintatlanul intettem felé, hogy beszélhetnénk-e, mire ő széttárta a karját, és csak ennyit mondott: „Szabolcs, mégis miről beszéljünk?”

És aztán egy fél év elteltével ugyanazzal a Baji Balázzsal összeölelkezve örülünk a világbajnoki bronzérmének Londonban. Mindketten tudtuk, nem szokványos fél év volt ez.

Hullámvasútnak a legkevésbé sem nevezhető, mert mélypontok egyáltalán nem voltak benne. Pedig Baji mélyről indult, de nem panaszkodott soha, Belgrád után csendben dolgozott, majd június elején Prágában futott egy 13.24-es országos csúcsot, aztán rá egy hónapra Székesfehérváron elképesztő 13.15-öt. Mindkettő világklasszis teljesítmény. Ő viszont egyáltalán nem tűnt megilletődöttnek, elmondta, nem csodálkozik különösebben, de valójában fogalma sincs, hogyan jönnek ki belőle ezek a fantasztikus eredmények. Mindezt úgy, hogy közben állatorvosi diplomát szerzett, és órákról meg műtétekről szaladt edzésre minden délután.

Azt hiszem, kicsit úgy voltunk Baji Balázzsal, mint a szülő, aki az élet rohanó körforgásában egyszer csak azt veszi észre, hogy a fia, akin sohasem kellett számon kérni a házi feladatát, mert mindig megcsinálta magától, egyszer csak felnőtt. Már nem jó tanuló, hanem osztályelső, már nem tehetséges sportoló, hanem világklasszis, és időközben megfordultak a szerepek is: már a szülő az, aki felnéz a fiúra.

Aki közben férfi lett, mert Baji Balázs, az élsportoló előttünk nőtt föl, amit ugyan érzékeltünk, de csak akkor tudatosult bennünk végleg, amikor a londoni világbajnokságon felállt a dobogóra. Elképesztő, mégis gondosan felépített, egyáltalán nem a semmiből jött eredmény volt ez.

Mégis, nem csak Baji nem tudja ezt még felfogni. Mi sem. Én sem.