1:59:30 – szép új világ? – N. Pál József publicisztikája

„A maratoni testi és jellembeli próba, a maratonit lefutni dicsőség!” – írtam csaknem hét esztendeje e hasábokon (Emberkísérlet? 2019. október 24.), s ma sem gondolom másképp. Az alkalmat Eliud Kipchogénak a Práter sárguló lombjai alatt 2019. október 12-én bemutatott szenzációja adta akkor, midőn a maratoni távot 1:59:40.2 alatt tette meg, két órán belül tehát, amolyan „mire lehet képes az ember” kezdetű kísérlet végkifejleteként, ahol a mediális hírverés, az üzleti megfontolás és a bámulatos sportolói teljesítmény karöltve járt.

Emlékeztetőül: mintha tökéletesen biztosra mentek volna a rendezők. Nem verseny volt a hagyományos értelemben. Egyedül futott a kicsi kenyai az óra ellen, s minden a sikert szolgálta tervezetten. Hét, négy kilométerenként egymást váltó (jobbára klasszis) futó kísérte-vezette őt, öten előtte V-alakban, hogy a szelet is fogják neki (ketten meg mögötte), a szükséges iramot a láb előtt szaladó lézercsík diktálta végig, a kanyarokban bedöntött pályát alakítottak ki, biciklisek adták a frissítőt, s még egyedi, szuperkönnyű, rugalmas talpú cipőt is gyártottak az aktuális világrekordernek (2:01:39) az alkalomra.

Siker koronázta a kísérletet, bebizonyosodott: le lehet futni a 42 195 métert két órán belül, hiszen van ember, aki – bár „laboratóriumi” körülmények közt egyelőre – képes erre, ám a kérdés ott maradt a levegőben. Meg tudja-e csinálni valaki ugyanezt „szabályos” versenyen?

Megvallom: úgy éreztem, a sport „isteni” és „ördögi” felének a már megint szétszálazhatatlan vagy alig szétszálazható kevercsét láttam akkor. A csodát, a teremtett élet diadaláról tanúskodó pillanatot, s a nyerészkedési vágy agresszív akarnokságát egy időben, ami a sportpályán is megesik, s egyre gyakrabban látjuk az atlétikában is.

Szóval: tán fejcsóválva némileg, mégis örvendve bámultam Kipchoge tettét akkor, majd vártam, lesz-e a történetnek folytatása, s ha lesz, melyik „szférát” szolgálja majd a pillanat? Tudván tudtam (tudom?), hogy a „hőskor”, amihez „a maratonit lefutni dicsőség” fordulatom is tapadt, elmúlt, s hogy a haszonra srófolható „fejlődés” parancsa mindent fölülír ma már. Sejtettem, hogy a két órán belüli maratoninak „normális” versenyen is hamarosan meg kell (!) lennie, de azt nem, ki, mikor lesz képes erre – a 2019-ben harmincöt éves kenyaitól nem számítottam rá, noha világrekordján 2022-ben is javított még (2:01:09). Aztán 2023-ban jött a felismerés: aligha kell sokáig várni már.

Az év októberében Kelvin Kiptum 2:00:35-re javította a csúcsot a chicagói versenyen, alig huszonnégy évesen (a maratoni nem az ifjak műfaja igazán!), ráadásul a táv második felét az elsőnél gyorsabban, a 30 és 40 kilométer közti részt meg 27:52-re futotta le (csak mondom, a 10 000 magyar rekordja 28:01.88, harmincöt éve!). Nem volt kétségem: megvan a két órán belüli maratoni gazdája, s a „beteljesedés” nemsokára eljöhet. Ám jött a hír: 2024. február 11-én autóbaleset áldozata lett a „várományos”.

Hittem: a bűvös határ áttörése neki „járt” volna, s távoztával az esély, meglehet, hosszabb időre odalett. Vigasztalhatna a tudat, hogy az atlétikában nálam összehasonlíthatatlanul jártasabb Szabó Gábor is így fogalmazott 2025 októberében, fél évvel ezelőtt: „A kétórás [maratoni] az nagyon más tészta, azt nem tudom őszintén elképzelni, hogy valaki megcsinálja. Se Kiplimo, se Sawe.” (A Kiptum-féle rekord megjavításának esélyét latolgatta elsősorban, a két órán belüli időre vonatkozó megjegyzés amolyan hozzátoldás volt tehát.)

Summa summarum: ami április 26-án a londoni „major maratonin” történt, a főbekólintás erejével hatott reám. Az, hogy ami a nem leggyorsabb pályán – mert az a berlini és a chicagói a szakértők szerint – megesett, hogy hárman is Kiptum világcsúcsán belül érnek célba, hogy a rekordot a győztes több mint teljes perccel (2:00:35-ről 1:59:30-ra) javítja meg, hogy az etióp második Yomif Kejelcha – első maratoniján indulva! – 1:59:41-gyel sem képes versenyt nyerni, nos, ezt elképzelni sem tudtam volna pár hete még. S azt sem, hogy Kipchoge 2019-es „emberkísérleti” idejét normál versenyben tíz másodperccel szárnyalja túl valaki majd. Mégis megtörtént, s e históriával megáldva-megdöbbentve úgy érzem, „másik”, egy új (csak atlétikai?) világba léptünk mi, emberek.

Tudom, némileg degenerált, semmifajta elváráshoz, szokáshoz nem igazodó sportbolond vagyok. Az egész versenyt végignéztem – utólag, az eredményt ismerve már, meg-megállva, a fölvételt visszaléptetve, számítgatva, részidőket összevetve közben. Hogyan történt, ami történt, ezt próbálom megfejteni, de nem megy, sehogy sem megy. A kerekesszékesek rajtját látom elébb, aztán a nőkét (harminc perccel a férfiaké előtt), majd a főstartot, ahol Mo Farah az öt- és tízezren négyszeres olimpiai bajnok brit legenda az egyik „indító”, s ahogy a húsztagú „elit” a vagy tucatnyi lilába öltöztetett „nyúllal”, s nyomában a tömeggel nekivág a távnak. 60 512-en indultak, 59 830-an értek célba, olvasom, a létszámra nézvést is ez volt „minden idők” legnagyobb maratonija! (A 42 195 métert több híresség, például a négyszeres Formula–1-es világbajnok Sebastian Vettel is teljesítette.)

Alig van vállalkozó, aki ne tudná lefutni a távot (a cél felé támolygó Gabriela Andersen alakja rémlik föl 1984-ből hirtelen), a maratoni – megfelelőn fölkészülve! – nem gond, szinte rutin letudni ma már, figyelhetek a mezőny élvonalára hát. 28:25 az első tíz­ezer (magyar bajnokságot lehetne nyerni vele bőven), pénzüket megszolgálva húzzák az „elitet” az irammenők, majd fogynak, s huszonöt kilométer után az utolsó is kiáll. S lehet, elméláztam egy-egy pillanatra, de ettől kezdve föltűnt nekem: Sabastian Sawe végig (!) vezette a versenyt, diktálta az iramot tizenhét kilométeren át, előbb hatod-, harminc kilométer után harmad-, de inkább másodmagával, hisz Jacob Kiplimo (hét másodperccel a régi világrekordon belül ért célba ő is – 2:00:28) lassan lemaradt. S ekkor jött a döbbenet. Hiszen midőn a józan számítás s a versenytapasztalatok szerint lassulni kellett volna „relatíve” legalább, Sawe sarkában a hozzá képest langaléta Kejelchával nyomni kezdte a tempót kegyetlenül. A harminc és harmincöt kilométer közti ötezret 13:54-re, a következőt meg 13:42-re tette meg. 27:36 lett a sorban negyedik (!) tízezer tehát, tizenhat másodperccel jobb, mint Kiptumé a világcsúcsnál Chicagóban, s amit megismételhetetlennek gondolt a szakemberek többsége is. (Inkább úgy vélték: a világrekord – pláne a két órán belüli idő – reményéhez harminc kilométerig kell jelentős időelőnyt szerezni, s ebből a táv utolsó negyedében amennyit lehet, megtartani.) Nem így történt. A harmincegy éves kenyai élete negyedik maratoniján (eddigi legjobbja 2:02:05 volt) minden létező forgatókönyvet fölforgatott. A táv első felét 1:00:29, a másodikat 59:01 alatt tudta le, negyvennél nemcsak a világcsúcs, a két órán belüli eredmény is valószínű lett. A számítógép 1:59:53-as végeredménnyel kalkulált ekkor, amiből Sawe még huszonhárom másodpercet „leszedett”. A végső 2195 métert 5 perc 51 másodpercre tette meg, ami két 2:40 körüli ezret – erős, 13:20-as ötezres tempót! – jelentett. Ez valóban döbbenetes.

Beért a célba, keresztet vetett, majd orrot fújt, ahogy nagyapám szokta a fárasztó kaszálás közben, s minden önünneplő cirkusz nélkül sétált ide-oda, néha-néha mosolyintva egyet. Nem a manapság elvárt sztáralkat ő alighanem, mit képes a média megvadulásra hajlamos része kezdeni vele, nem tudom. S azt sem, hogy csinálta ezt. Mondják, az utóbbi időben heti kétszáz kilométert futott általában, s havi huszonötször kért doppingellenőrzést önmagán. Meg azt is hallottam, hogy az állóképesség – a született adottságként ismert gyorsasággal ellentétben – szinte a végtelenségig fejleszthető. No, de hol az emberi teljesítőképesség felső határa, kérdezték gyerekkoromban, erős félszázada is már számosan, ám megnyugtató válasz még sosem született. Hiszem, így lesz ez továbbra is.
Új korba léptünk valóban? Lehet, e vajúdva átalakuló világnak a Londonban megesett káprázat is része most? Csak jó volna tudni: az átalakulás isteni vagy ördögi része lesz erősebb végül. Én – ahogy Sawe is talán – az isteni szférának szorítok visszavonhatatlanul.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!