Győztes döntetlen – Csinta Samu publicisztikája

AZ ELSŐ BUDAPESTI Bajnokok Ligája-döntőre készülve óhatatlanul felleltároztam a korábbi BL-élményeimet, és rá kellett ébrednem, hogy az első meghatározó BEK-emlékem – akkor még Bajnokcsapatok Európa-kupájának nevezték a sorozatot, és ez meglehetősen pontos behatárolása volt a résztvevők mezőnyének – az 1971-es Panathinaikosz–Ajax döntő volt. Hogy miért, nem tudom pontosan, miközben persze néhány érvet kapásból fel tudnék hozni kijelentésem alátámasztásául. Például és mindenekelőtt azt, hogy az általános meglepetésre a fináléig menetelő görög bajnokot akkoriban Puskás Ferenc dirigálta, akinek ez volt az első „említésre méltó” edzői teljesítménye. Róla korábban sokat hallottam apámtól, talán már az 1968-ban kiadott, az addig pályára lépő magyar válogatott futballistákat lajstromba vevő, Alberttől Zsákig című klasszikuson is túl voltam már, szóval az érzelmi ráhatás kétségbevonhatatlan volt. Mégis, azt hiszem, az emlékek mélynyomatának elkészülésében legalább annyit nyomott a latban az akkoriban korszak-meghatározó tény, hogy immár a család saját televízióján, mondhatni VIP-helyen nézhettem a meccset. A készülék egy évvel korábban, percekkel a mexikói világbajnokság rajtja előtt költözött be a nagyszobánkba, így aztán vagy nem láttam, vagy csak a rengeteg zavaró tényezőt feltételező szomszédolás közepette láthattam az 1970-es Feyenoord–Celtic döntőt.

Ami biztos, hogy szinte semmit sem tudtam felidézni belőle, míg újra nem néztem a világhálón cirkuláló összefoglalót.

A szinte napra pontosan 55 éve játszott londoni fináléból azonban rengeteg megmaradt, főleg annak a fagyos rémületnek az érzése, ami a mérkőzés 5. percében, Van Dijk gólját követően költözött belém. Pedig előtte Stuy, az Ajax kapusa sokat ígérően ejtett ki egy görög beadást, de a holland fejes minden bizakodást kiölt belőlem. Pedig mennyi idő hátravolt még, és a kegyelemdöfés is csak a 87. percben érkezett. Valami gyermeki megérzés azonban már a meccs elején eldöntötte bennem, hogy aznap este nem fogunk Puskás-ünnepet tartani. Holott lett volna miért, hiszen az athéni zöldek menetelése olyan egyszeri, azóta is megismételhetetlen bravúrnak számított, ami önmagában is pezsgőbontást érdemelt volna. De hát döntőt veszíteni, az utolsó küszöbben elbotlani az egyik legszemetebb érzés a világon, mondják, akik nem csak szurkolói minőségben jártak már abban a dimenzióban.

Amikor a szombat esti meccs 6. percében Havertz Szafonov kapus „szeme közé” bombázva küldte a léc alá a Marquinhos méltatlanul buta felszabadítási kísérletéből lepattanó labdát, óhatatlanul beugrott az 55 évvel ezelőtti párhuzam. Persze abban az értelemben is, hogy a korai vezető gól vajon milyen forgatókönyvet ír a mérkőzés hátralévő részére. Valahogy mégsem költözött belém olyasfajta pánik, miszerint az Arsenal elképesztő védekezése – ne feledjük, a Premier League 34 találkozóján mindössze 27 gólt engedélyezett az ellenfeleknek, és a BL-döntőig tartó sorozatban is csak hatszor kellett középkezdéshez járulnia – nézhetetlenné „öli” a meccset. Bíztam az elmúlt években fokozatosan kedvenc edzőmmé avanzsáló Luis Enrique zsenialitásában, abban, hogy egyedülállóan labdabiztos csapata megmenti magát és a mérkőzést – és nem kellett csalódnom.

Minden bizonnyal ezer irányba elágazó véleményfüzér, szakértői elemzés lát majd napvilágot a PSG–Arsenal meccsről, hiszen e sorok születésekor még csak órákkal vagyunk a csata után. Biztosan sokan kifogásolják azt az elviselhetetlenül határtalan türelmet, amellyel Vitinháék keresték a nem létező rést a vörös falon – amelynek tagjai a maguk részéről ugyancsak bámulatos fegyelmezettséggel zártak le minden „szivárgásveszélyes” hézagot. Lenyűgözőnek éreztem a két egymásnak feszülő koncentrált figyelmet, a türelmetlenség legapróbb jeleit is nélkülöző mentális – és persze bőven fizikai – küzdelmet. A mérkőzés olyan elképesztő szellemi feszültséget hordozott magában, amely legalább annyira magával ragadott, mint egy sokgólos, látványos fordulatokkal „hergelő” csata. Vagy egy olvasmány, amely nem az oldalanként pörgő váratlan cselekményfordulatokkal ejt rabul, hanem nyelvi bravúrjaival bizsergeti minden érzékszervünket.

Miközben persze folyamatosan azon morfondíroztam, illetve igyekeztem azonosítani azokat a taktikai eszközöket, amelyekkel a felek kölcsönösen semlegesítettek olyan zseniális futballistákat, mint Kvarachelia vagy Saka. Hiszen ilyenkor szinte kínálja magát a magyarázat: ha hozzájuk hasonló csatárok félidőszámra képtelenek akár egyetlen villanásra, annak az egész idény embertelen igénybevétele az elsődleges oka. És hogy mi lesz így a küszöbön álló világbajnoksággal? Aztán eljön a pillanat, egyszer csak rés nyílik az áthatolhatatlannak tűnő falon, a grúz támadó pedig azonnal pozíciót fog, szabálytalanságot csikar ki, és máris ott az egyenlítés.

Két bámulatos szakértelemmel összerakott, összecsiszolt csapat párviadalát látjuk, de arra vajon képesek lesznek-e, hogy a megváltozott körülményeknek megfelelően kapcsolják át a gondolkodásukat? Vagy megy tovább minden az addigi mederben, amely mégis egészen más, hiszen az egyenlítés pillanatától már mindkét csapatnak bőven van veszítenivalója? Döntésre vinni a dolgot, vagy az orosz rulett kíméletlenségére hagyni?

Nos, úgy maradt minden a régiben, hogy közben alapvetően megváltozott az összkép. A számok mindezt nem tükrözik, hiszen egy BL-döntőhöz szinte méltatlanul nagy különbség alakult ki például a labdabirtoklás terén. A találkozó mégis kinyílt, persze egyik szereplő szempontjából sem „önveszélyes” módon, megkockáztatom, a legvégén sem nagyon érzékeltem időhúzás célzatúnak a PSG végeláthatatlan labdajáratását, mint ahogy az Arsenal megnövekedett voluntarizmusa is megmaradt a pragmatizmus józan tartományában. Legfeljebb a hosszabbítás legvégén véltem felfedezni néhány „most már jobb a biztonság” típusú megnyilvánulást. A tizenegyesrúgások pedig hozták a maguk borítékolható, örök drámáját, amelyben csak a szereplők, illetve néhány „külsőség” változik. No, meg a győztes.
Emlékezetes Bajnokok Ligája-döntőt kaptunk, cserébe pedig egy pazarul szervezett rendezvényt adtunk a világnak.

Érzelmeink velünk maradnak, emlékeinket pedig majd jótékonyan tartják karban, esetleg módosítják a rendelkezésünkre álló kommunikációs eszközök. A címvédő, a győzelmi mámor első pillanataiban immár mitikusnak kikiáltott győztesek közül sokan hatalmas élménylökettel utazhatnak a világbajnokságra, a képsorok tanúsága szerint a brazil Marquinhos azonnal kezelésbe is vette a mindent eldöntő tizenegyesrontó ellenfél, innentől kezdve válogatottbeli csapattárs Gabriel Magalhaes lelkét. Összehasonlító statisztikák tömege születik Luis Enrique és elődjei BL-diadalának különböző oldalairól, a londoniak edzője, az idén majdnem mindent megnyerő Mikel Arteta pedig a végeláthatatlan sikerek mámorából némileg kijózanodva ápolgathatja magában az érvényesnek maradt kihívást. A magam részéről külön díjazva a spanyol szakemberben a józanságot, amellyel már az első percekben megfogalmazta a mérkőzés kulcsfontosságú elemét: „Nem úgy készültünk, hogy alig lesz nálunk a labda, de nem tudtunk mit tenni ellene.”

Az európai klubfutball idei méltó lezárása volt a szombat esti mérkőzés. A Budapestre özönlő piros-fehér szurkolói tenger azt sejteti, hogy a döntetlen végeredményű vereség ellenére az Arsenal londoni fogadtatása is méltó lesz a csapat ez évi összteljesítményéhez. Mint ahogy 55 évvel ezelőtt Athén is agyonünnepelte a Panathinaikoszt, holott Puskás Ferenc csapatának esélye sem volt a Wembley-ben megszülető későbbi arany Ajax ellen. 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!