Magával ragadta a Spartathlon, azt érzi, vissza kell mennie

– Görögországban is kitartott a jó formája: milyen érzés Spartarthlon-teljesítőnek lenni? 
– Elmondhatatlan érzés, nehéz feldolgozni, alig találom a szavakat – mondta a Csupasportnak Kovácsné Kalmár Edina, aki 31:23:50-es idővel teljesítette a 246 kilométeres Spartathlont. – Az elmúlt években sokszor gondoltam bele, milyen érzés lehet, de ezerszer jobb, mint vártam. Elképesztő érzések és érzelmek fogtak el, amikor rákanyarodtam a spártai főutcára, és megláttam a férjemet, valamint a magyar csapatot. Amikor pedig a célban megérintettem Leonindász király szobrát, földöntúli boldogság fogott el. Kell még egy kis idő, hogy felfogjam mi is történt velem és rájöjjek, hogy ez nem csak álom, hanem a valóság. 

– Mikor hitte el, hogy már semmi nem akadályozhatja meg a célba érést? 
– Egyszer sem akartam elkiabálni, de kétszáz kilométernél már nagyon bizakodtam. Mindig kitűztem a következő pontot, hogy hova akarok eljutni, lépésről lépésre haladtam előre. Sokan azt mondják, amikor lejössz a hegyről, akkor már szinte biztosan megvan a teljesítés. Nos, én nem akartam semmit sem elkiabálni, korainak éreztem ott még ezt. Aztán kétszáz kilométernél már úgy voltam vele, hogy innentől már csak maximum az időeredményem romlik, de beérek a célba. Ott már semennyire nem kételkedtem. Egyébként egyszer sem éreztem azt, hogy nem sikerül.

– Elégedett az időeredményével? 
– Abszolút. Előzetesen úgy voltam vele, hogy jó lenne harminchárom órán belül beérni a célba, de nem helyeztem magamra nyomást az első Spartathlonomon. Nem is tudtam, hogy ez reális-e. Végül ezt jócskán meg tudtam javítani, szóval, nagyon boldog vagyok. 

– Milyen volt ez a 246 kilométer? 
– A meleget szeretem igazán, így sajnáltam a rossz időjárást. Tudom, hogy talán nehezebb lett volna, de jobban örültem volna, ha a szokásos meleget kapjuk. Ez a szeles, esős időjárás mentálisan megviselt, belevitt egy negatív spirálba, ami kívülről nem látszott, de én tudtam, hogy benne vagyok. Egyszerűen rossz volt a kedvem, az első ötven-hatvan kilométert nem is tudtam élvezni a csúnya, sötét idő miatt. Aztán az utolsó ötven-hatvan kilométerre megjött a kedvem, elkezdtem nézelődni és csodáltam a tájat. A pálya sokkal nehezebb volt, mint amire előzetesen számítottam. 

– Mi volt a legnehezebb kihívás: a hegy, az időjárás, az éjszaka, esetleg a táv? 
– A hegyet kifejezetten vártam, szeretek emelkedőn futni, általában jól is megy – szerencsére ez most is így volt. Viszont a szél és eső párosítás egyáltalán nem esett jól, folyamatosan áztam, vizes volt mindenem, felesleges volt zoknit cserélni. Persze, a pálya is nehéznek bizonyult, száznyolcvankét kilométernél volt is egy komoly kiborulásom, amikor nem tudtam, mikor találkozom a férjemmel. De túllendültem rajta, és mentem is tovább. Az időjáráson kívül nem tudok rosszat mondani. 

– Először vett részt rajta: tényleg különleges hangulata van a Spartathlonnak? 
– Egyszerűen magával ragad. Kedvesek az emberek, mindenki segít a másiknak, és ott van a történelmi vonatkozása is. A magyar csapat pedig elképesztően összetartó társaság, büszke vagyok, hogy részese lehetettem. Már most hiányérzetem van, azt érezem, hogy vissza kell mennem. 

– Szóval visszatér a jövőben? 
– Igen. A sok nehézség ellenére vissza szeretnék térni, és jobb időt akarok futni. Habár elégedett vagyok, de tudom, hol lehet faragni. Rengeteget számít a pályaismeret, én pedig már tudom, hogy mi várna rám legközelebb. Azt nem mondom, hogy jövőre, de egyszer még visszatérek a Spartathlonra.