Bach és az oroszok – Csurka Gergely publicisztikája
    Ha meg akarjuk érteni teljes mélységében, Thomas Bach NOB-elnök miért  ragaszkodik ennyire tántoríthatatlanul az orosz és fehérorosz sportolók  „visszaintegrálásához” és párizsi részvételéhez, jelentősen vissza kell  tekernünk az idő kerekét. 
 Egészen 1981 szeptemberéig, amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság  Badenben tartotta éves gyűlését. Ahol olyasmi történt, ami addig soha:  kiültettek hat sportolót a NOB-tagság és a média elé, hogy beszéljenek  az őket leginkább érintő témákról. Ma ez magától értetődőnek hat – több  mint negyven évvel ezelőtt tágra nyílt szemekkel nézték, hogy jé,  ezeknek van mondanivalójuk? Egyáltalán: figyelnünk illene rájuk?
 A hetekkel később a NOB első sportolói bizottságának tagjaivá választott  hat sportoló között ott mosolygott egy német tőrvívó, Thomas Bach.  Montreal olimpiai bajnoka nem sokkal korábban minden követ megmozgatott  annak érdekében, hogy a nyugatnémetek legalább a britekhez hasonlóan az  egyénekre bízzák, elmennek-e a moszkvai olimpiára. Ám az NSZK  sporthatóságai kerek perec megtagadták tőlük ezt a lehetőséget, maradt a  teljes bojkott, összhangban az amerikaiak elhatározásával.
 Bachban iszonyú mély nyomokat hagyott, hogy társaival nem védhették meg  ötkarikás elsőségüket 1980-ban – bármerre is kanyarodott a pályája  azóta, egyvalamiben konzekvens maradt: a sportban, különösen az  olimpián, a bojkott semmilyen formája sem elfogadható.
 A saját személyes példája kapcsán rendre kifejtette: hivatalosan miért  maradt távol az Egyesült Államokkal az élen a nyugati tömb a moszkvai  játékokról? A szovjetek 1979-es afganisztáni bevonulása miatt. Elérte a  célját a bojkott? Egyáltalán nem, hiszen tíz évvel később tolattak haza a  tankjaikkal (amennyi megmaradt persze, de ez egy másik történet).  Megérte tönkrezúzni sportolók százainak karrierjét? Egy pillanatig sem.  Ugyanez áll a szocialista blokk 1984-es kontrájára? Szóról szóra. 
 Magyarán: a meggyőződéseikben vakon hívő politikusok úgy gondolják, az  olimpián keresztül (is) döntő mértékű nyomást tudnak gyakorolni az  ellentáborra, ám ez sohasem jött be – viszont versenyzők generációit  nyomorították meg lelkileg, visszavonhatatlanul.
 A hisztéria hullámai tehát virtuálisan átcsaphatnak a NOB impozáns  lausanne-i üvegpalotájának tetején is akár, Bach akkor sem fog engedni –  az oroszok ott lesznek Párizsban. Persze, hozzátehetjük: ha rajta  múlik. És igen: tényleg rajta múlik. Elvégre az ötkarikás csúcsszervezet  az összes fék és ellensúly mellett is prezidenciális intézmény, azaz,  ha az elnök eltökélten akar valamit, akkor egy ötszáz személyes, profi  adminisztráció, plusz a tekintélyes NOB-tagság túlnyomó része mindent el  fog követni, hogy ennek érvényt szerezzen.
 Ráadásul, ha ismét visszaugrunk kissé az időben, ezúttal tavaly  novemberig, és visszaolvassuk, a NOB elnöke mit mondott a G20 legutóbbi  csúcstalálkozóján Balin, el kell ismernünk: nehéz igazán ütős ellenérvet  találni a gondolatai kapcsán. A világ húsz legfontosabb nemzetének  vezetői előtt ugyanis Bach egyértelművé tette: az olimpizmus alapvető és  mindenekfelett álló célja, hogy békés versengés keretében hozza össze a  világ sportolóit, bárminemű diszkrimináció nélkül. „Sohasem látott  mértékben szankcionáltuk az orosz kormányzatot az Olimpiai Charta  otromba megsértése miatt. Mindenben az ukrán olimpiai család mellett  állunk, minden eszközzel segítettük és kifejeztük szolidaritásunkat.  Ugyanakkor éles ellentétben a világban folyó többi háborúval és  fegyveres konfliktussal, ezen háború kapcsán mind több és több kormány  gondolta úgy, hogy eldöntheti, mely sportolók vehetnek részt a  nemzetközi versenyeken és melyek nem. Márpedig, ha az egyébként is  rettenetesen polarizálódott világunkban a sport csupán egy eszközzé  válik politikai célok eléréséhez, akkor a világ sportja darabokra fog  hullani. Az olimpiának szüksége van az összes olyan versenyzőre, aki  tiszteletben tartja a szabályokat, függetlenül attól, hogy a hazája  esetleg háborút visel. Az olyan megméretés, amelyen kizárólag a hasonló  gondolkodású nemzetek sportolói indulhatnak, nem számít a béke hiteles  szimbólumának. A széthúzás korában a szerepünk tiszta és egyértelmű:  egyesíteni a világot, nem mélyíteni az ellentéteket.” 
 Nem mintha tapsvihar fogadta volna ezeket a szavakat. És amikor április  elején a NOB végrehajtó bizottsága Bach indítványára meghirdette az  oroszok és fehéroroszok visszaintegrálását a jövő évi párizsi játékokig,  ismét beindult a... Mi is? Gépezet? Már melyik? Hát... Mondjuk úgy, a  nyugati tömb. Nagyjából a moszkvai bojkottőrök, kiegészülve az azóta  csatlakozó kelet-európai nációk némelyikével. Ellenben a földkerekség  országainak igen jelentős része még a vállát sem rántotta meg. Nem is  tiltakozott. Sőt. A két legnépesebb ország, Kína és India egyetértőleg  hallgat. Japánt leszámítva egész Ázsia. Afrikában még csak kivétel  sincs, mint ahogy bajuk sem az oroszokkal. Dél- és Közép-Amerikában  hasonló a helyzet. 
 Rendben, a NOB meglehetősen eurocentrikus szervezet, az olimpizmus itt  született, itt éledt újjá, ha az elnökei nemzetiségét nézzük,  fogalmazzunk úgy, nem tűnik túl diverzifikáltnak a választék 129 év  távlatában: görög, francia, belga, svéd, amerikai, ír, spanyol, belga,  német. Szóval nem csoda, hogy az öreg kontinens lakóiként meg különösen a  jelenlegi vitát generáló háború szomszédságában hozzánk is sokkal több  jut el a nyugati világban zajló csörtékből, mintsem hogy a NOB  törekvéseit a világ nagy részében övező csendet detektáljuk. 
 Most ne írjunk le nagyobb kanyarokat arról, hogy az angolszász politikai  krém és média miért igyekszik nyomás alatt tartani a NOB-ot, miközben  Amerikában a sajtó félistenként ünnepli a zseniális orosz hokist,  Alekszandr Ovecskint, aki a legendás Wayne Gretzky megdönthetetlennek  hitt rekordjait ostromolja, és ez jóval többet nyom a latban annál, hogy  egyébként korábban kiderült: Putyin kebelbarátja és támogatója (további  félszáz honfitárs dettó vidáman és megbecsültségnek örvendve kergeti a  korongot az észak-amerikai profi ligában). Mint ahogy az orosz sportolók  visszatérésétől epét hányó sajtótermékek szemrebbenés nélkül írtak  magasztaló tudósítást januárban a fehérorosz teniszező, Arina Szabalenka  Australian Open-győzelméről, amit történetesen egy született orosz, bár  a támogatások miatt kazah színekben induló Jelena Ribakina ellen  aratott. 
 Az már inkább tetszik jogos közbekottyantásnak, hogy rendben, de Bach  miért állt bele ennyire ebbe az egészbe, amikor az oroszokkal  doppingfronton csak a baj volt, és emiatt a legutóbbi két olimpián  (Tokió és Peking) a himnuszuk helyett Csajkovszkij zongoraversenyének  ismert részlete csendülhetett fel, mert nem is indulhattak orosz zászló  alatt? Ráadásul a háború kitörését követően nem éppen a NOB mutatott  igencsak egyértelmű utat a még hezitáló nemzetközi szövetségeknek az  oroszok kapcsán ajánlatos eljárásról?
 A válasz: igen és igen. 
 Mégis. A vb-kre és Eb-kre vonatkozó tiltások egy kategória. (Amúgy egyre  több szövetség oldja fel őket, ha egyáltalán van mit, mert tavaly sem  állt be mindenki a sorba, lásd a teniszezőket és a cselgáncsozókat.) Az  olimpia más. Arra valóban milliárdok figyelnek, és ott az üzenet célba  érhet. Vagy legalábbis gondolatot ébreszthet. Hogy a sport, az ötkarikás  játékok megmaradhat szigetnek, ahonnan útjára indulhat valamiféle  pozitív erjedés. Hogy a világ legjobbjainál a nemzetiség másodlagos: ami  számít, az a tehetség, a felkészültség, a sport iránti alázat, az  olimpia iránti elkötelezettség – és senki sem fosztható meg attól, hogy  mindezt megmutassa, csupán mert olyan országba született, amelynek  aktuális vezetői éppen vérrel és vassal kívánnak megoldást találni vélt  vagy valós problémákra. 
 Többen bedobták már, hogy bezzeg az amerikaiak kapcsán fel sem vetődött a  kitiltás, amikor – mint utóbb kiderült, teljesen alaptalan indokokra  hivatkozva – lerohanták Irakot, mondjuk. (Akadna néhány egyéb példa is  tán.) Erre nem is annyira olcsó ellenérv, hogy a NOB sem fogja lábon lőni magát, hiszen az olimpiai  mozgalom fő befizetőjének az amerikai tévés jogokért rendszeresen  dollármilliárdokat áldozó NBC számít.
 Mégsem ez az egész kérdéskör legfontosabb vetülete. Van egy ennél  nagyságrendekkel húsba vágóbb is: avagy sejthető, amikor Bach az oroszok  párizsi szereplését igyekszik elősegíteni, egy ennél sokkal hosszabb  távon érvényes alapelvet kíván kőbe vésetni. Pontosan azért, mert ha  egyszer eljön a pillanat – ne gondoljuk, hogy biztosan nem fog –, és  Kína lerohanja Tajvant, akkor mi lesz. Kitiltják Kínát is? Amely a  világgazdaság ezerszer fontosabb szereplője az oroszoknál? És ezáltal a  világ sportjában is, messze nem csupán eredményességi szempontból, de  nagy események rendezőjeként, a szövetségeket hatalmas pénzekkel  támogató cégek hazájaként, a többi, nem kínai szponzornak oly fontos  tévés nézettségi adatok felturbózójaként?
 Bachra sok mindent lehet mondani, de hogy ne lenne érvényes víziója és  koncepciója az olimpia jövőjéről, azt biztosan nem. Ezért is rém fontos,  hogy két év múlva olyasvalaki kövesse az elnöki székben, akinek hasonló  kvalitásai vannak. Mint Sebastian Coe az atlétáktól.
 Korántsem mellesleg: ő is ott ült a sportolói pulpituson 1981-ben Badenben.
    Ha meg akarjuk érteni teljes mélységében, Thomas Bach NOB-elnök miért  ragaszkodik ennyire tántoríthatatlanul az orosz és fehérorosz sportolók  „visszaintegrálásához” és párizsi részvételéhez, jelentősen vissza kell  tekernünk az idő kerekét. 
 Egészen 1981 szeptemberéig, amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság  Badenben tartotta éves gyűlését. Ahol olyasmi történt, ami addig soha:  kiültettek hat sportolót a NOB-tagság és a média elé, hogy beszéljenek  az őket leginkább érintő témákról. Ma ez magától értetődőnek hat – több  mint negyven évvel ezelőtt tágra nyílt szemekkel nézték, hogy jé,  ezeknek van mondanivalójuk? Egyáltalán: figyelnünk illene rájuk?
 A hetekkel később a NOB első sportolói bizottságának tagjaivá választott  hat sportoló között ott mosolygott egy német tőrvívó, Thomas Bach.  Montreal olimpiai bajnoka nem sokkal korábban minden követ megmozgatott  annak érdekében, hogy a nyugatnémetek legalább a britekhez hasonlóan az  egyénekre bízzák, elmennek-e a moszkvai olimpiára. Ám az NSZK  sporthatóságai kerek perec megtagadták tőlük ezt a lehetőséget, maradt a  teljes bojkott, összhangban az amerikaiak elhatározásával.
 Bachban iszonyú mély nyomokat hagyott, hogy társaival nem védhették meg  ötkarikás elsőségüket 1980-ban – bármerre is kanyarodott a pályája  azóta, egyvalamiben konzekvens maradt: a sportban, különösen az  olimpián, a bojkott semmilyen formája sem elfogadható.
 A saját személyes példája kapcsán rendre kifejtette: hivatalosan miért  maradt távol az Egyesült Államokkal az élen a nyugati tömb a moszkvai  játékokról? A szovjetek 1979-es afganisztáni bevonulása miatt. Elérte a  célját a bojkott? Egyáltalán nem, hiszen tíz évvel később tolattak haza a  tankjaikkal (amennyi megmaradt persze, de ez egy másik történet).  Megérte tönkrezúzni sportolók százainak karrierjét? Egy pillanatig sem.  Ugyanez áll a szocialista blokk 1984-es kontrájára? Szóról szóra. 
 Magyarán: a meggyőződéseikben vakon hívő politikusok úgy gondolják, az  olimpián keresztül (is) döntő mértékű nyomást tudnak gyakorolni az  ellentáborra, ám ez sohasem jött be – viszont versenyzők generációit  nyomorították meg lelkileg, visszavonhatatlanul.
 A hisztéria hullámai tehát virtuálisan átcsaphatnak a NOB impozáns  lausanne-i üvegpalotájának tetején is akár, Bach akkor sem fog engedni –  az oroszok ott lesznek Párizsban. Persze, hozzátehetjük: ha rajta  múlik. És igen: tényleg rajta múlik. Elvégre az ötkarikás csúcsszervezet  az összes fék és ellensúly mellett is prezidenciális intézmény, azaz,  ha az elnök eltökélten akar valamit, akkor egy ötszáz személyes, profi  adminisztráció, plusz a tekintélyes NOB-tagság túlnyomó része mindent el  fog követni, hogy ennek érvényt szerezzen.
 Ráadásul, ha ismét visszaugrunk kissé az időben, ezúttal tavaly  novemberig, és visszaolvassuk, a NOB elnöke mit mondott a G20 legutóbbi  csúcstalálkozóján Balin, el kell ismernünk: nehéz igazán ütős ellenérvet  találni a gondolatai kapcsán. A világ húsz legfontosabb nemzetének  vezetői előtt ugyanis Bach egyértelművé tette: az olimpizmus alapvető és  mindenekfelett álló célja, hogy békés versengés keretében hozza össze a  világ sportolóit, bárminemű diszkrimináció nélkül. „Sohasem látott  mértékben szankcionáltuk az orosz kormányzatot az Olimpiai Charta  otromba megsértése miatt. Mindenben az ukrán olimpiai család mellett  állunk, minden eszközzel segítettük és kifejeztük szolidaritásunkat.  Ugyanakkor éles ellentétben a világban folyó többi háborúval és  fegyveres konfliktussal, ezen háború kapcsán mind több és több kormány  gondolta úgy, hogy eldöntheti, mely sportolók vehetnek részt a  nemzetközi versenyeken és melyek nem. Márpedig, ha az egyébként is  rettenetesen polarizálódott világunkban a sport csupán egy eszközzé  válik politikai célok eléréséhez, akkor a világ sportja darabokra fog  hullani. Az olimpiának szüksége van az összes olyan versenyzőre, aki  tiszteletben tartja a szabályokat, függetlenül attól, hogy a hazája  esetleg háborút visel. Az olyan megméretés, amelyen kizárólag a hasonló  gondolkodású nemzetek sportolói indulhatnak, nem számít a béke hiteles  szimbólumának. A széthúzás korában a szerepünk tiszta és egyértelmű:  egyesíteni a világot, nem mélyíteni az ellentéteket.” 
 Nem mintha tapsvihar fogadta volna ezeket a szavakat. És amikor április  elején a NOB végrehajtó bizottsága Bach indítványára meghirdette az  oroszok és fehéroroszok visszaintegrálását a jövő évi párizsi játékokig,  ismét beindult a... Mi is? Gépezet? Már melyik? Hát... Mondjuk úgy, a  nyugati tömb. Nagyjából a moszkvai bojkottőrök, kiegészülve az azóta  csatlakozó kelet-európai nációk némelyikével. Ellenben a földkerekség  országainak igen jelentős része még a vállát sem rántotta meg. Nem is  tiltakozott. Sőt. A két legnépesebb ország, Kína és India egyetértőleg  hallgat. Japánt leszámítva egész Ázsia. Afrikában még csak kivétel  sincs, mint ahogy bajuk sem az oroszokkal. Dél- és Közép-Amerikában  hasonló a helyzet. 
 Rendben, a NOB meglehetősen eurocentrikus szervezet, az olimpizmus itt  született, itt éledt újjá, ha az elnökei nemzetiségét nézzük,  fogalmazzunk úgy, nem tűnik túl diverzifikáltnak a választék 129 év  távlatában: görög, francia, belga, svéd, amerikai, ír, spanyol, belga,  német. Szóval nem csoda, hogy az öreg kontinens lakóiként meg különösen a  jelenlegi vitát generáló háború szomszédságában hozzánk is sokkal több  jut el a nyugati világban zajló csörtékből, mintsem hogy a NOB  törekvéseit a világ nagy részében övező csendet detektáljuk. 
 Most ne írjunk le nagyobb kanyarokat arról, hogy az angolszász politikai  krém és média miért igyekszik nyomás alatt tartani a NOB-ot, miközben  Amerikában a sajtó félistenként ünnepli a zseniális orosz hokist,  Alekszandr Ovecskint, aki a legendás Wayne Gretzky megdönthetetlennek  hitt rekordjait ostromolja, és ez jóval többet nyom a latban annál, hogy  egyébként korábban kiderült: Putyin kebelbarátja és támogatója (további  félszáz honfitárs dettó vidáman és megbecsültségnek örvendve kergeti a  korongot az észak-amerikai profi ligában). Mint ahogy az orosz sportolók  visszatérésétől epét hányó sajtótermékek szemrebbenés nélkül írtak  magasztaló tudósítást januárban a fehérorosz teniszező, Arina Szabalenka  Australian Open-győzelméről, amit történetesen egy született orosz, bár  a támogatások miatt kazah színekben induló Jelena Ribakina ellen  aratott. 
 Az már inkább tetszik jogos közbekottyantásnak, hogy rendben, de Bach  miért állt bele ennyire ebbe az egészbe, amikor az oroszokkal  doppingfronton csak a baj volt, és emiatt a legutóbbi két olimpián  (Tokió és Peking) a himnuszuk helyett Csajkovszkij zongoraversenyének  ismert részlete csendülhetett fel, mert nem is indulhattak orosz zászló  alatt? Ráadásul a háború kitörését követően nem éppen a NOB mutatott  igencsak egyértelmű utat a még hezitáló nemzetközi szövetségeknek az  oroszok kapcsán ajánlatos eljárásról?
 A válasz: igen és igen. 
 Mégis. A vb-kre és Eb-kre vonatkozó tiltások egy kategória. (Amúgy egyre  több szövetség oldja fel őket, ha egyáltalán van mit, mert tavaly sem  állt be mindenki a sorba, lásd a teniszezőket és a cselgáncsozókat.) Az  olimpia más. Arra valóban milliárdok figyelnek, és ott az üzenet célba  érhet. Vagy legalábbis gondolatot ébreszthet. Hogy a sport, az ötkarikás  játékok megmaradhat szigetnek, ahonnan útjára indulhat valamiféle  pozitív erjedés. Hogy a világ legjobbjainál a nemzetiség másodlagos: ami  számít, az a tehetség, a felkészültség, a sport iránti alázat, az  olimpia iránti elkötelezettség – és senki sem fosztható meg attól, hogy  mindezt megmutassa, csupán mert olyan országba született, amelynek  aktuális vezetői éppen vérrel és vassal kívánnak megoldást találni vélt  vagy valós problémákra. 
 Többen bedobták már, hogy bezzeg az amerikaiak kapcsán fel sem vetődött a  kitiltás, amikor – mint utóbb kiderült, teljesen alaptalan indokokra  hivatkozva – lerohanták Irakot, mondjuk. (Akadna néhány egyéb példa is  tán.) Erre nem is annyira olcsó ellenérv, hogy a NOB sem fogja lábon lőni magát, hiszen az olimpiai  mozgalom fő befizetőjének az amerikai tévés jogokért rendszeresen  dollármilliárdokat áldozó NBC számít.
 Mégsem ez az egész kérdéskör legfontosabb vetülete. Van egy ennél  nagyságrendekkel húsba vágóbb is: avagy sejthető, amikor Bach az oroszok  párizsi szereplését igyekszik elősegíteni, egy ennél sokkal hosszabb  távon érvényes alapelvet kíván kőbe vésetni. Pontosan azért, mert ha  egyszer eljön a pillanat – ne gondoljuk, hogy biztosan nem fog –, és  Kína lerohanja Tajvant, akkor mi lesz. Kitiltják Kínát is? Amely a  világgazdaság ezerszer fontosabb szereplője az oroszoknál? És ezáltal a  világ sportjában is, messze nem csupán eredményességi szempontból, de  nagy események rendezőjeként, a szövetségeket hatalmas pénzekkel  támogató cégek hazájaként, a többi, nem kínai szponzornak oly fontos  tévés nézettségi adatok felturbózójaként?
 Bachra sok mindent lehet mondani, de hogy ne lenne érvényes víziója és  koncepciója az olimpia jövőjéről, azt biztosan nem. Ezért is rém fontos,  hogy két év múlva olyasvalaki kövesse az elnöki székben, akinek hasonló  kvalitásai vannak. Mint Sebastian Coe az atlétáktól.
 Korántsem mellesleg: ő is ott ült a sportolói pulpituson 1981-ben Badenben.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Gomojja – Malonyai Péter publicisztikája

Kézilabda-forradalom – Ballai Attila publicisztikája

