Hajrá, magyarok! – Kő András publicisztikája

Eric Hoffer 20. századi amerikai filozófus úgy vélte: „Ha van mondanivalónk, néhány szó is megteszi – ám a szótár összes szava sem elég, ha nincs mit mondanunk, de azt mindenáron el akarjuk mondani.”

Ha Kosztolányi Dezső kiválaszthatta a tíz legszebb magyar szót, miért ne tehetném ugyanezt a magyar sportnyelv szavaival? – kérdeztem egyszer évekkel ezelőtt, és meg is feleltem rá akkor oly módon, hogy önkényesen kiválasztottam az általam legszebbnek vélt tíz magyar sportszót, amelyek a következők voltak: erő, csúcs, gól, kard, harc, mez, díj, rajt, cél és a hajrá.

A hajrá szó önmagában ritkán szerepel önálló idézet formájában, mert inkább buzdító felkiáltás, gyakran használjuk azonban inspiráló, lelkesítő idézetek részeként vagy szinonimájaként a kitartás, a siker és a motiváció témakörében. Például: „Hajrá! Sose add fel!”, vagy: „Hajrá, csak így tovább!”, stb. A lelkesedés a leghatalmasabb fegyver. Hatalmasabb, mint a pénz, mint a hatalom, mint a befolyás. Egyetlen valóban nagyszerű dolog sem született meg nélküle. És nincs öregebb annál az embernél, akiben kihunyt ennek a lángja.

A hajrá szó előfordulása a 19. század első feléből maradt fenn, de feltehetjük, hogy a nyelv régebbi időktől használta, mint állatterelő viadalokat kísérő biztatást, indulatszót. 1860-ban jelent meg Bérczy Károly kétnyelvű vadászműszótárában: „Hajrá, te!… – figyelmeztetés, lankadásban biztatása az agárnak.”

„Gyerünk előre!” jelentéssel Arany János több versében is felfedezhetjük. Például: „Haj, ne hátra, haj, előre / Vérmezőről vérmezőre” – írja egy 1849-es, a honvédeket biztató művében, amelynek refrénje: „Haj rá haj!” A címe pedig: „Haj, ne hátra, haj, előre”. Ha fellapozzuk a Rege a csodaszarvasról című balladáját, ezt olvashatjuk: „Haj vitézek! haj elébe! / Ki-ki egyet az ölébe / …” Szilveszter-éjen című versében pedig ez áll: „Hajrá fiúk! ez a pohár / A szenvedő embernemért…”. A „Hajrá fiúk!” mindegyik szakaszban megismétlődik.

A két világháború közötti ifjúsági és sportnyelvben szintúgy gyakori kifejezés volt a „Huj, huj, hajrá!”, és mellette megjelent a „Tempó, magyarok!” vagy a „Hajrá, magyarok!” is, végül ez utóbbi vált szinte egyeduralkodóvá. „Tempó, MTK!” – ezt harsogták a szurkolók a meccseken. Karinthy Frigyes egyik népszerű karcolatának pedig ez a címe, amely a magyar futballban betöltött ikonikus szerepét, mint a magyar sport- és kultúratörténetet meséli el humoros, szatirikus formában, bemutatva a korabeli pesti életet és a futballkultúrát, különösen az MTK és a Fradi közötti rivalizálást.

1925-ben a Nemzeti Sportban jelent meg: „Magyarország kezdő embere huj, huj hajrát vezényelt.” 1931-ben, szintén a Nemzeti Sportban ez állt: „A közönség hajráz…” és azt skandálja: „Tempó, magyarok!” Néhány nappal később egy címben is ott volt az új kiáltás: „Hajrá!” (A finis és a végküzdelem helyett.) „Hódít a hajrástílus a porfelhőlovagok körében.” Ez már a Sporthírlapban jelent meg 1938-ban. Az országúti kerékpárosokat nevezték egykoron porfelhőlovagoknak, akiknek sok nehézséget kellett kiállniuk, ha sikeresek akartak lenni. Amikor például szögeket helyeztek el az utakon, hogy a riválisok lemaradjanak… A francia Frank Henry az 1910-es években versenyzett. És azt játszotta, hogy defektje van. Ennek következtében a többiek beérték. Minekutána Frank Henry begerjedt, begerjesztette magát, utánuk eredt és szidta őket. Frank Henryt a düh éltette. Fütyölt, amikor nyert. A harag vitte arra, hogy önmagát is felülmúlja. Tábori László, az ötvenes évek kitűnő középtávfutója, Iharos Sándor és Rózsavölgyi István társa a váltókban elmondta, hogy Iglói Mihály olyan gyors sprinttávokra kényszerítette őket az edzéseken, hogy ő például a végén már csak úgy tudta teljesíteni a penzumokat, hogy éktelen káromkodásba kezdett, nem kímélve se istent, se embert.

A sportpályák rigmusai sok olyan embert is magukkal ragadnak, akiket egyébként maguk a sport­események kevésbé hoznak lázba. Nem is csoda, hiszen jócskán túlmutatnak az egyszerű biztatáson; tömören, átélhetően fejezik ki – de azt is írhatjuk, hogy ünneplik – a nemzeti összetartozást.

Most már jó ideje tapasztalhatjuk, hogy kormánypárti és ellenzéki politikusok is mind gyakrabban erre a cselekvésre buzdító szóval fejezik be nagyívűbb beszédüket. Nem véletlenül, hiszen a politika is versennyé vált, művelőik számára nagyon nem mindegy, ki lesz a győztes, ki lesz a vesztes. A lelkesítésre nagyon is alkalmas a hajrá, a nemzetre gondolva pedig a „Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!” fordulat, amit Orbán Viktor 2002. április 9-én használt először a Testnevelési Egyetem népes hallgatósága előtt.

A hajrá szó a future tense, a jövő idő rokona. Ugyanez a szó mindenki számára mást és mást jelent, és a közös jelentéshez más és más jelentésen keresztül kell közelítenünk. Fel kell tárnunk az ismereti és tapasztalati kört, és mondandónkat ehhez kell igazítanunk.

A közösségi élmény kifejeződése még hangsúlyosabb, ha megnézzük a hajrá múltját. Kiderült, hogy már régóta ezzel biztatja a magyar a magyart, több mint száz éve így hangzott: „Huj, huj, hajrá!”, amiből a huj, huj eredetileg honfoglaló őseink csatakiáltása volt, és nem kizárt, hogy farkasüvöltést imitált.

Liudprand, Cremona püspöke jegyezte fel a 933. március 15-én lezajlott merseburgi csatáról, hogy Henrik német király seregének katonái Kyrie eleisont (Uram, irgalmazz!) kiáltottak a küzdelem kezdetekor, a magyarok pedig „Huj, huj!” kiáltással vetették rá magukat az ellenségre. Mellesleg ez volt a kalandozó magyarok első jelentős veresége. A vad „hujjogás” nagyon alkalmas volt arra, hogy a harcosokat bátorsággal töltse el és erősítse bennük az összetartozást, továbbá a magyarok erejét érzékeltesse az ellenfél szemében. Napjainkban a gyönyörű Puskás Arénában a telt házas publikum gyakran úgy buzdítja a magyar labdarúgó-válogatottat, hogy az egyik oldal „hajrá!” üvöltésére a másik „magyarok!”-kal válaszol.

Hajrá, tehát magyarok! Mint Jankovich Ferenc énekelte az 1953-as angol–magyar után. „Keresd szívedben biztató okát: / szobrok milliói suhannak el – / Hipp-hipp-hurrá! – a tömeg énekel.”

„Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!” – kaptuk a biztatást annak idején, és kapjuk ma is az élet minden területén. Egy nemzet csak akkor képes kihozni magából a legjobbat, ha mélyen hisz munkájának értékében. Amit az ember kényszerből tesz, az sohasem emelkedhet a kiválóság szintjére. A hit nem pótolja a cselekvést. Sokkal inkább annak része, mert a munkán kívül nincs semmi, ami bizonyítaná a létét. Aki azt mondja, hiszi, hogy meg tud csinálni valamit, de nem tesz érte semmit, nem tudja, miről beszél, mert a hitet a cselekvés szüli, s csak a cselekvés tartja életben.

Kolumbusz új világot fedezett fel, és csak olyan térképe volt, amelyet a hite „rajzolt fel” az égboltozatra – és cselekedett. A hit olyan erőt adhat nekünk a következő hónapokra, évekre, amely a magyar föld egét is kisimíthatja. S akkor csak rossz emlék marad a „Húzzunk bele, elvtársak!” szlo­gen, amit a Hanság lecsapolásakor mondogattak nekünk.

Feleki László írótól, a Népsport egykori főszerkesztőjétől így búcsúztam idős korában egy interjúban: „Akkor még csak arra kérlek, üzenj valamit az ifjú sportújságíróknak, valami vezérlő elvet, valami ars poeticát, valami fontos intelmet, ami a te munkásságodat irányította.”

A válasza így hangzott: „Hajrá, magyarok!”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!