Az evezés szabadsága – Csillag Péter publicisztikája

Ébredés után kievezni, élvezni a kora reggeli friss fényeket, a nagy folyó méltóságteljes nyugalmát, a Duna-menti fák lombján átszűrődő napsugarakat, a mindent elborító tavasz zsongását, a természet feltartóztathatatlan erejét, szívet-lelket frissítő élmény. Madárfüttyös szabadság vibrál a levegőben, játszik a fodrozódó víztükrön, férkőzik az áprilisi világ minden zegébe-zugába. A víz rezdüléseit kevesen ismerték jobban Szeberényi Lehel írónál, aki szenvedélyes kajakosként, a Dunakanyar szerelmeseként lenyűgöző pontossággal beszélte el a kinyílt látóhatár varázsát: „A szabadságot kívülről várni hiábavaló dolog. Belső megélése a fontos. Úrrá lenni! – ez a mi dolgunk. Emberhez egyedül méltó. Minden órában, minden percben, mit a lét ajándékoz; szakadatlan készenlétben, kezünk soha el nem vonva a kormánykerékről. S el nem hagyni magunk külső szeszélyek kényére-sodrára. Hogyan megy ez másképp, mint akaratunk szüntelen próbálásával, gyakorlásával önmagunk gyengeségei felett. (…) Csak ez – a próbák állása, mely a szellem, a tartás fölényével ajándékoz meg az akarat fegyelme által – hozhatja meg a szabadság méltóságának jó ízű élményét, a legteljesebbet, a minden körülmények közt érvényesíthetőt. Csak a szabadság e belső megélése emeli fel a főt, teszi nyílttá a tekintetet, magabiztossá a kimondott szót, s teremti meg a lélek egyensúlyát.”

Nem meglepő, a szabadság fenti meghatározása evezős elbeszélésben bukkan fel; a Római-parti aranyidők című írás a dunai élet kultúrtörténetét, szokásait és mindennapjait bennfentesként értő és kutató szerző személyes hangú vallomása. „Korábban rengeteget kajakoztam, még a kétpárevezős kiellel. Kerültem egyet Monostor, Pócsmegyer felé, bekiabáltam Karinthy Cininek. Most már inkább levágom a füvet” – adott számot ifjúkori sportkötődéséről a mára szinte teljesen elfeledett író a Leányfalun készült, Népszabadságban megjelent 1995-ös interjújában. Az 1921-ben, Losoncon született, 1998-ban elhunyt, háromszoros József Attila-díjas alkotó saját indulásáról, keresetlenül őszinte stílusáról, önmagát sem kímélő szemléletmódjáról így beszélt: „Arra, hogy fonákul, fanyar mosollyal nézzem az életet, csetelve-botolva, a realitások porát szántva húzzam magam után kényelmetlen fegyvereimet: a groteszkséget és iróniát – már gyerekkoromban erős lökést kaptam. Apám egy temetkezési egyesület pénzbeszedőjeként tartotta fenn magát és családját. Csak akkor volt mit ennünk, ha meghalt valaki. Micsoda kannibáli sors a civilizált Európában – apám a halottak után kapott százalékot.”

A különös bemutatkozás óhatatlanul előhívja a párhuzamot Karácsony Benő világlátásával. Az önirónia nagymestere, az egyedi hangú, Auschwitzban odaveszett erdélyi ügyvéd-író Napos oldal című regénye a szabad gondolkodás legigazabb szövegkönyve, alkalmat ad arra, hogy esetlenül emberi hőseivel azonosulva saját tökéletlenségünkön is jót mosolyogjunk. Például a Magyarországon évtizedekig hagyományos kocsmasportnak számító, mára sajnálatosan visszaszorult lengőteke regénybeli leírásánál: „A golyó elröpült, és Fektics rendes szokása szerint befogta a szemét, hogy csak az agyoncsapott bábok zajából olvassa ki az elhullt dögök számát. Minthogy azonban semmi csattanást nem hallott, kinyitotta a szemét. És a bábok hiánytalanul és sértetlenül ott csüngtek mind a levegőben.”

Ez a fajta, a világot sanda tekintettel figyelő, a valóság rejtett részleteit fürkésző szemléletmód nekem különösen hasznos ihletforrásnak bizonyult, amikor helyszíni riporternek készültem a legutóbbi, 2022-es futball-világbajnokságra: a hatalmi visszaélésekkel, emberi igazságtalanságokkal és pénzügyi túlkapásokkal terhelt katari szupertorna befogadására és tálalására – a szakmai segédanyagok mellett – Karácsony Benő Pjotruska című regényével hangoltam, amelynek főszereplője, a (velem akkor egyidős) 39 éves újságíró fittyet hányt minden kötöttségre, megfelelési reflexre, elvárásra, és a mezítlábas lelkek szabadságával hunyorgott rá környezetének torzulásaira.

„Végzetes tévedés embernek lenni… Kecskegida szerettem volna lenni, ugrálni, és ha a szívem megtelt a mezők örömével, egy nagyot, egy szépet mekegni…” – idézhetjük Karácsony Benő szavait, de térjünk vissza a kecskelegelőről a sport terepére. Szabadságot ugyanis ott is megélhetünk, igaz, kevésbé a jövedelmet, befektetést, gazdasági-politikai érdeket jelentő professzionális élsport terepén, mint inkább az amatőr sport tiszta körülményei közt. Létezik szabadsága a szívvel játszott futballnak, a belső határokat feszegető futásnak, az ellenfél mozdulataiból ösztönösen olvasó vívásnak, és a sort lehet folytatni, a természetközeli alapélményt adó evezésig

Új felfedezettem, a Duna bámulatos krónikása, Szeberényi Lehel úgy tud írni a vízen megtapasztalt szabadságról, mint talán senki más. Arcok a folyó tükrében címmel kiadott elbeszélésgyűjteményében szó esik evezős baráti társaságuk titkos szigetéről, a zátonyképződményről, amelyre a hódítók büszkeségével tűzték ki zászló gyanánt az éppen kezük ügyében lévő, fűzvesszőre húzott boroscímkét és amelynek azonmód nevet is adtak: Gömbfejűek szigete. A térképeken nem jelölt földdarabon Szeberényi Lehel hűséges szellemi társával, Sarkadi Imrével kötött ki – a veszélytől, virtuskodástól hajtott, az élet határain egyensúlyozó írókolléga aztán 1961. április 12-én, Jurij Gagarin világhírű űrrepülésének napján Kondor Béla festőművész ötödik emeleti műtermének párkányáról tisztázatlan körülmények között lezuhant és szörnyethalt. A sziget felfedezésének délutánjáról, a közös evezés, a kitárulkozó dunai táj és a megállt idő élményéről szóló leírás közel visz a folyó lelkéhez.

„Ezután ért bennünket az élmények élménye: a Csend. Az a csodálatos csend, amelyet a városlakó keres. Amely a természet hangjaitól harsog, s előfeltétele, hogy magunkra maradjunk. Teljesen magunkra a természet ölén; minthogy az otthontalanság riadalma nélkül nem távozhatunk messzebbre az egyedüllétért, mert a léleknek meg kell hogy maradjanak a barátságos fogódzói – egymásnak is azok voltunk –, amelyek korántsem zavaróak, hanem fenntartják a lélek harmóniáját, mely nélkül a csend nem boldogít, de szorongat. Így képzelem az űr idegen, élettelen, süket csendjét például, melynek abszolút voltát képzeletünk se képes elviselni, s benépesíti borsóztató üveghangokkal.

A táj elterült, a távoli Szentendréig. A ránehezedő egytömegű lég, mint valami hatalmas vatta, elnyelt minden motorzajt, s ez a mi világunkban, a természetet is beleértve, a legeslegszokatlanabb jelenség. A víz is, mintha csak a táj kedvéhez alkalmazkodna, szintúgy elterült; akár egy tó, s pihenőt tartani látszott, alig mozdulván. S ezen a széles, nagy vízen messze s távol órákig csak a mi lélekvesztőnk lebegett. Hétköznap volt, s kora áprilisi még az idő; a Lupa fölé még senki sem evezett, s halászok se jártak éppen.”

A folyó titkát sokan, sokféleképpen próbálták megfejteni az elmúlt évszázadok során. Izgalmas kísérlet Claudio Magris olasz íróé, aki Duna (Danubio) című, filozófiai hangvételű, merengő regényében végigköveti a folyót a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig, sajátos képet festve a partmenti népek életéről, gondolkodásmódjáról, történelméről, hagyományairól. „Az utazó, miközben csorog az ő deltája felé, a táj tükrében nézegeti magát – a történelmi, természeti, művészeti, pszichológiai tájéban, ami erdőt és hegyet-völgyet, de várakat és városokat, és lélekszakadékokat és tudattalan-örvényeket is jelent” – írja a 87 éves trieszti szerző a képzeletbeli nagy evezésről a magyar kiadás előszavában. „Érzelmes utazás ez, a történelem nagy monumentumainál és momentumainál érdekesebbek benne az apró és látszólag jelentéktelen részletek, útközben véletlenül hallott történetek, kocsmák falán vagy templomkapukon látott feliratok, ismeretlen, soknyelvű temetők sírköveibe vésett rövid regénysűrítmények, söralátétek és másféle történetek…”

A szárazföldi világ ágas-bogas viszonyait hátrahagyva pedig átérezhetjük azt, amit a négyszeres Európa-bajnok evezős, a Népsport egykori munkatársa, a 95 éves Pap Jenőné Méray Kornélia rögzített, Vizek szabadja lettem címmel 1983-ban napvilágot látott könyvében: „Mindenféle rám kényszerített kötelmektől irtózó, ugyanakkor jellememet konokul kalapálgató énem találkozása ezzel a csodálatos sportággal olyan szerencsés véletlen volt, amiért azóta sem győzök hálát adni a sorsnak. Ha a hajómba ülve ellöktem magamat a parttól, nemcsak a szárazföldtől szakadtam el, hanem – úgy éreztem – minden kötöttségtől is. Mint Rimbaud hajójáról, rólam is »levált a kormány s horgony«, nem volt más, csak a hajóm, a víz és én.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!