Egervári Sándor korábbi szövetségi kapitány tavaly augusztusban agyvérzést kapott, nyugalma érdekében háttérbe vonult, otthoni környezetben épül, erősödik. A Hátsó füves országjáró sorozat keretében Pomázon látogattuk meg.
Kisvárosi nyugalom, ébredező tavaszi napsütés fogad a Pilis hegység aljában – régen várt látogatásra érkezünk Pomázra a település híres szülöttéhez, Egervári Sándorhoz. Mint ismert, a korábbi szövetségi kapitány, az MTK-val kétszeres, a Dunaferrel egyszeres magyar bajnok, U20-as világbajnoki bronzérmes mesteredző tavaly augusztusban agyvérzést szenvedett. Azóta nyugalma érdekében a háttérbe vonult, a sajtó megkereséseit udvariasan elhárította, legfeljebb szűkszavú válaszokra szorítkozott, a nyilvános szerepléstől, amennyire lehetett, távol tartotta magát. A biztató üzenetek, az egykori játékosok, kollégák szeretetteljes érdeklődése persze eljutott hozzá, erőt adott a nehéz hónapokban, ám az egészségi állapota iránt aggódó szélesebb kör továbbra is nyugtalanul várta a 68 éves sportember személyes tájékoztatását.
A kórházban töltött hónapok után immár otthoni környezetben lábadozó tréner a Hátsó füves kedvéért kivételt tett, házában fogadott bennünket, azzal a kéréssel, hogy a cikkben saját helyzetén túl – az országjáró sorozat szellemiségét követve – mutassuk be a gazdag múltra visszatekintő, ma is virágzó pomázi futballéletet is.
„Ezer szállal kötődöm ehhez a helyhez – ültet le asztalához, amelyre ki van már készítve a Pest megyei II. osztályban szereplő Pomázi ICO SE és az utánpótlás-nevelést biztosító Egervári-Halmai Focisuli által közösen használt pomázi sportpályáról szóló kiadvány. – Itt nőttem fel, ide fűznek a gyökereim, a szeretteim, a gyerekeim, a munkám. Elveszített szüleim és feleségem a futballpálya mögött, a temetőben pihennek. A szülői ház valamikor ötven méterre feküdt a pályától. Sötétedésig játszottunk a régi libalegelőn, amely szó szerint libalegelő volt, a gúnárok játék közben időnként kergettek, csipkedtek bennünket.”
A gyermekkori idill képei mosolyt csalnak az edző arcára, az elmúlt hónapok testi-lelki küszködése után jólesik elmerülni a pomázi múlt fénylő világában. Szükség van mindenre, ami kapaszkodót, segítséget ad a mindennapokban, amelyeket a tavaly augusztusban elszenvedett agyvérzés óta az újrakezdés, az újratanulás áldozatot kívánó feladatai határoznak meg.
„Életem mérkőzését játszom most. Nehéz mérkőzés… – formálja lassan, jelentőségteljesen szavait. – Küzdelmes időszakon vagyok túl, fizikailag és érzelmileg is. Folyamatosan haladok előre, kis lépésekkel. A hitem megvan arra, hogy visszataláljak a régi életemhez. Tisztában vagyok azzal, hogy ugyanolyan sohasem lesz már. Nem vezetek többé autót például, rá leszek kényszerülve mások segítségére. De azért ki tudom verekedni magam abból az apátiából, amellyel az első hónapokban küzdöttem.”
Mint fogalmaz, neki, aki futballistaként a pályafutását, a hivatását a lábának köszönhette, embert próbáló kihívás megemészteni, hogy a bal karjához hasonlóan a bal lába is alig-alig engedelmeskedik, kerekesszékben mozogva kell megtalálnia a teljes élet új dimenzióit. Szellemi épsége, beszédfunkciói nem sérültek, a megváltozott élethelyzetben a tiszta gondolkodás, az önkifejezés, az összegyűjtött tapasztalat megosztása tölti meg tartalommal az újratervezett napokat.
„Az agyvérzés a bal oldalamat teljesen lebénította – rögzíti a történtekkel szembenéző ember higgadtságával. – A különböző izomcsoportokat külön-külön kellett és kell beindítani. Az első eredmény az volt, hogy a bal láb nagyobb izmait sikerült megmozdítani. Szakemberek szerint hosszú idő, rengeteg munka, gyógytorna áll még előttem. Az első féléven jutottam túl, nem vagyok elégedetlen. Szeretnék újra két lábbal közlekedni. Először azt kellett elérni, hogy az ágyból ki tudjak ülni a kerekes székbe. A következő, hogy sétabottal megtanuljak két lábbal haladni. Ma már tíz métert bot és egyéb segítség nélkül is meg tudok tenni. Minden héten fejlődök valamennyit. Az otthoni légkör csodálatosan épít. Háromszor körbejárom botra támaszkodva a házamat, kiülök a napra a barátaimmal beszélgetni – ezek jelentenek örömöt.”
A budakeszi rehabilitációs intézetben végzett izomfejlesztő terápia, az otthoni önképzést segítő ARNI-módszer, a Bartalos Béla egykori kézilabdázó által felügyelt, Balatonalmádiban és Budapesten működő intézmény gyógytornaadagja látványos eredményt hozott, ám a fáradozáshoz a „benzint” a belső elhatározás mellett a támogató környezet jelentette.
„A szeretteim adnak erőt, nagyon sokat tettek értem – folytatja pomázi vendéglátónk. – Megérdemlik, hogy minél kevesebb terhet jelentsek számukra. A szomszédban élő lányom, három unokám, a fiam, a barátok, a régi játékosok mind itt vannak körülöttem. Különösen jó megélnem, hogy akikkel együtt dolgoztam a futballban, óriási odafigyeléssel, érdeklődéssel fordulnak felém. Úgy érzem, tudtam nekik adni valamit, sikerült jó közösségeket építenem, ezekre az értékekre lehet alapozni. Hiszen megtapasztaltam, csak az az ember kap, aki adott is. Sokat köszönhetek a sportnak, a futballnak, amely kitartást nevelt belém, megtanított becsülni a munkát, az áldozatot, ami a mostani életemben különösen fontos. Céltudatossá tett, segít kijelöli, hová kell eljutnom.”
A közelmúltban például Halmai Gábor és Juhár Tamás segítségével – tavalyi balesete óta először – a pomázi futballpályára, amelyhez annyi szép emléke tapad. A kísérőivel vívott korábbi ádáz lábteniszderbik hangulata mellett eszébe juthatott a hatvanas évekbeli pomázi aranykor egy-egy meghatározó alakja, így az akkori fiatal nemzedék tagjaként őt is pályára segítő testnevelő tanáré, Bukovics Béláé vagy a Debrecen színeiben az NB I-ig jutó Szabó Sándoré. És persze a későbbi kispesti csapattársé, a szintén 1950-ben született pomázi futballcsillagé, Pintér Sándoré, akivel vállvetve harcolt pályafutása egyik legemlékezetesebb mérkőzésén, az angyalföldiek 4–3-s győzelmével zárult 1973-as Vasas–Honvéd Magyar Népköztársaság Kupa-döntőn. A pomázi kezdetekről szólva Egervári Sándor máig büszkeséggel említi a jelenetet, amikor az idősebbek újra és újra őrá mutattak a másik térfélen focizó kölykök közül, átkiáltva neki: „Kicsi, te gyere át hozzánk!”
Tanult az idősebbektől egyebet is, apró csibészségeket, pomázi fortély például, hogy az ellenfél szöglete előtt felesleges a felugrani készülő csatár gatyáját rángatni, elég finoman a lábára lépni. A harminc év fölötti játékosokat akkoriban szigorúan magázni kellett, tegeződni amúgy is csak akkor lehetett bárkivel, ha már az ifjú megitta első sörét a csapattal, ami a tehetséges Egervári-fiúnál tizenhét évesen történt meg, a nevezetes Turista Sörözőben. Hogy az első pomázi levegővétel, az első labdaérintés vagy az első korty Piac téri sör jelentette-e nála az igazi belépőt a helybeliek világába, megítélés kérdése, mindenesetre a kölcsönös kötelékre aligha kell szebb bizonyíték a pomázi fiatalok pálya mellett kifüggesztett üzeneténél: „Jobbulást, Sanyi bá’!”
Sportemberhez méltó koncentrációval, szívóssággal lépdel fel Egervári Sándor a pomázi pálya klubhelyiségébe, ahol régi pomázi futballbarátok, kollégák, segítők társaságában elevenednek meg a valamikori hőstörténetek. Kiderül, a „Nappal játszik az Egér, éjjel meg a denevér…” kezdetű pomázi klubnóta meglepő módon nem a barátai körében sokszor Egérnek becézett későbbi Honvéd-, SZEOL- és MTK-játékosról szól, hanem egy Mikula Mihály nevű másik „Egérről”. A valamikori indulót („Szerb temető mellett van a mi pályánk, oda jár a KSK és senkitől sem fél…”) itt mindenki kívülről fújja, azt viszont el kell magyarázni, hogy a dalban szereplő KSK rövidítés az 1912-ben alapított Községi Sportkört fedi.
A sportkör hagyományosan egy méter húsz centit lejtő pályája számos különös kalandot látott az évtizedek során, a játékvezetőre vasvillával rontó öreg Rezsnyák kirohanásától kezdve a kínos esetig bezárólag, amikor „a Pintér Sanyi a libaszaron törte el a lábát”. Azt pedig egyetlen pomázinak sem kellett annak idején elmondani, hogy ha vezet a csapat, és kevés idő van hátra, nincs mese, be kell rúgni a labdát a közeli mocsárba. Ma már más kép fogadja a látogatót, a teljesen felújított, 21. századi igényeket kielégítő, műfüves pálya természetesen egy centit sem lejt, lábtöréssel nem fenyeget, mocsárnak hűlt helye sincs.
„Emlékszem, a gyerekek az árok partján ültek, a pálya mögött csörgedező kis patak oldalán – idézi meg a régi időket Leidinger Gyula, egykori játékos, az egyesület korábbi elnöke, aki látta a pomázi pályán kibontakozó későbbi NB I-es hátvéd szárnybontogatásait is. – Egervári Sándornak korán megmutatkozott a rátermettsége, tette-vette a labdát, fedezetként igazi észjátékos volt.
Két egykori válogatott játékos, Halmai Gábor és Juhár Tamás is példamutató odaadással segítette, bátorította Egervári Sándort az elmúlt hónapok nehéz pillanataiban. Pomázi találkozásunk idején az óvódás korosztálytól az U19-esig kétszáz gyereket foglalkoztató Egervári-Halmai Focisuli szakosztályvezetője, Petroff Miklós mellett Juhár Tamás, a Vasas és az Újpest egykori hátvédje is megjelenik a volt szövetségi kapitány oldalán. Nemcsak a megyei II. osztályú egyesület elnökeként, de tősgyökeres pomáziként is kötődik a településhez.
„Ha helyi hírességekről beszéltünk, már édesapám is Sanyi bácsit említette, hogy ne felejtsük, játszott itt a pomázi pályán egy Pintér Sanyi meg egy Egervári – húzta alá a hússzoros válogatott. – Nekem nagy megtiszteltetés, hogy a bizalmába fogadott. Édesapámat a település körzeti orvosaként, édesanyámat helyi iskolaigazgatóként ismerik a pomáziak, ám mivel a Budakalász felőli részén nőttem fel, gyermekkoromban a legtöbbször csak akkor jártam a hátsó részek felé, ha a Kőhegyre vagy Dobogókőre indultunk kirándulni. Sanyi bácsival kapcsolatban eszembe jut egy ma már megmosolyogtató emlék. A kilencvenes évek végén, egy Vasas–MTK meccsen a játék közben Illést és Keneseit is megrúgtam, le kellett cserélni őket, egy nullára nyertünk. Sanyi bácsi volt az ellenfél edzője, lefújás utáni szavait nem felejtem: »Csak pomázi lokálpatriotizmusom miatt nem mondok most neked csúnyákat…«”
Az említett 1998-as mérkőzés után a Nemzeti Sportnak adott nyilatkozatában az MTK trénere középpályását, Halmai Gábort emelte ki. Kettejük között azóta is teljes az összhang, 2004 óta együtt működtetik Pomázon a közös néven futó fociiskolát.
„Aki szeretne, jöhet hozzánk, itt sokféle gyerek békében megfér egymás mellett – mondta a Kispest-Honvéddal egy, az MTK-val két bajnoki címet szerző egykori 57-szeres válogatott. – Sanyi bácsi a szakmai részt viszi, az edzőkkel beszél, bölcsessége, tapasztalata sokat számít. Én az operatív napi munkát felügyelem. Kezdetektől ott voltunk vele a kórházban, a rehabilitációt végigkövettük. Annak idején ő tanított minket türelemre, most mi mondjuk neki, hogy próbáljon meg türelmes maradni.”
