Szebb pályát képzelni sem lehet a bükkszentkeresztinél, a kacskaringós vonalakért, a lejtőn leszaladó labdákért kárpótol a csodálatos erdei környezet. Az ország legmagasabban játszó csapatánál, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei III. osztályú Bükkszentkereszt SK-nál jártunk, a Sajólád elleni drámai összecsapáson.
Felkapaszkodni hajnalban a falu fölé magasodó Kis-Délre, elnézni az ébredő nap fényében ragyogó, erdő borította tájat, a messzeségben kéklő magaslatokat, a völgyben Bükkszentkereszt füstfátyolba burkolózó házacskáit – felejthetetlen pillanat. Mégsem ér fel a felvillanyozó élménnyel, amelyet az alattunk elterülő, két hegy közé bevágott, fenyvesek alatt megbúvó futballpálya látványa nyújt a szikrázó napsütésben. Az ihletett környezet magával ragad, szinte késztetést érez az ember, hogy jelentkezzen a Bükkszentkereszt SK-ba középcsatárnak, de legalább cserekapusnak.
Valahogy így volt ezzel a Berettyóújfaluban felnőtt Móga Bence is, amikor két évvel ezelőtt úgy döntött, ha már munkája Miskolcra szólította, jó lenne valami környékbeli hegyi falucskában futballozni. Felment gyorsan az MLSZ honlapjára, megnézte az adatbankban a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei III. osztályú bajnokság állását, és miután a Bükkszentkereszt SK-t látta a táblázat utolsó helyén, már tudta is, hol kell érdeklődnie, ha a szép dombok mellett biztos játéklehetőséget is szeretne.
„Csörgött a telefonom, egy ismeretlen fiatalember jelentkezett, hogy szívesen futballozna a mi csapatunkban – elevenítette fel a furcsa hívást Kömlei Viktor, a csapat elnöke és veterán söprögetője. – A miskolci Coopnál találkoztunk, néhány percet beszéltünk, és már intéztem is az igazolását. Bence azóta olyannyira megszerette a helyet, hogy édesapja berettyóújfalui kirándulókörét is ide hívta, a társaság bejárta a környéket, sütött, főzött az öltözőépületnél.”
Az Alföldről érkezett, fuvarszervezőként ötven buszt és nyolcvan embert mozgató 29 éves vendégjátékos kérte, messziről jött idegenként hadd maradjon háttérben, a cikket szenteljük inkább tehetséges csapattársainak, Kovács Martinnak, Tóth Gergőnek, Tóth Máténak, de a leginkább Borsodi Gergőnek.
„Megyei szinten az ész, a láb és a szem dönti el, ki mire képes. Gergőnek mindhárom megvan” – méltatta berettyói társa a lendületes balszélsőt, aki számítógép-vezérelt szerszámgépek programozásával keresi a kenyerét. Mellkasára tetovált római számokkal hirdeti édesapja, édesanyja, valamint bátyja, a kényszerből éppen kapust játszó Borsodi Bence születési évszámát, a Family First feliratú kompozíció párja pedig annak rendje szerint fivére testére van égetve.
Ami a másik három dicséretben részesített játékost illeti, ezen a szombaton a Miskolci Egyetem Műszaki Földtudományi Karán tanuló Kovács Martin egy professzor higgadtságával oktatott a középpályán, a miskolci Talizmán étteremben mixerkedő Tóth Máté mindkét gólja előtt pina coladát kevert a sajóládi védelemből, Tóth Gergő pedig a közgazdásztanoncok precizitásával deriválta az ellenfél csatárait, majd kíméletlenül gyököt vont és sinusgörbét hajlított belőlük.
Maradjunk még a 19 éves fiatalembernél, akivel édesapja szerettette meg a futballt szülőfalujában, Hidvégardón (három éve nincs már ott csapat), ő vitte ki először a Diósgyőr stadionjába is, újabb aktív meccsre járóval gyarapítva a hidvégardói léptékkel mérve addig is tatárseregnyi DVTK-tábort. Eredetileg az ifibe hozták őt Bükkszentkeresztre, aztán elfogyott körülötte a csapat, a pályának hátat fordító négy-öt falubeli fiatal azóta sem jelentkezett játékra.
Nagy fájdalma ez Kömlei Viktornak, az 1999-es megye egyes aranycsapatból megmaradt, elnyűhetetlen bükkszentkereszti hátvédfejedelemnek, aki testvérével, Józseffel őrzi még a lángot, amelyet vagy huszonöt éve a klubvezető, Fridel Antal gyújtott meg az öltözőben.
„Egy nullára vezetett a szünetben Tibolddaróc. Ültünk az öltözőben lógó orral, bejött Tóni bácsi, jelentőségteljesen körbenézett, majd megkérdezte, melyikünk dohányzik. Pilisi Csabi jelentkezett, az öreg elkérte tőle az öngyújtóját, elővett egy újságot, összegyűrte, meggyújtotta, ledobta elénk a földre, és csak ennyit mondott: »Ez hiányzik belőletek.« Tíz egyre nyertünk végül.”
Gyermekkorukban Kömleiék elkeseredett harcot vívtak egy futballgyűlölő bükkszentkereszti gazdával, aki rendre kitépte a földből a fakapukat, amelyeket a fivérek az erdőből hozott fából makacsul ácsoltak újra és újra a falu utcácskái között fekvő kis tisztáson. Ha már szóba került a legendás Fridel, nem árt tisztázni, hogy a jelenleg a csapatban játszó építkezési vállalkozó, egykori üvegfúvó német család sarja, a megszűnt bükkszentlászlói csapattól megörökölt Fridel László csak névrokona a valamikori klubelnöknek.
Harmincöt évesen ő is a tapasztalt rókák egyike, csakúgy, mint a fogászati implantátumokat gyártó cég operatív vezetőjeként dolgozó Kovács Zsolt, aki egy-egy keményebb belépője nyomán tekintélyt parancsoló alkatával nemcsak teret, alkalomadtán új ügyfelet is nyer magának a pórul járt ellenfelek között.
Be kell mutatnunk még Tapót, vagyis Tapolyai Norbertet, a csapat hangját, aki a miskolci Auchan diszpécsereként riogatja a héten a kedves sajóládi vásárlókat, továbbá Máthé Dániel középpályást, az anyagmozgató eszközökhöz értő szakembert, a labdamozgatásban is ígéretesen fejlődő helyi reménységet.
Ne feledkezzünk el a cserékről sem, Bíró Dávid bútorbolti értékesítőről, illetve a korábban autókormány-bőrözőként dolgozó, ma a diósgyőri csokigyár három műszakában csokinyuszik, csokitojások, csokimikulások üregesítésével foglalkozó Szirmai Zsoltról. Pályafutása felejthetetlen élménye, amikor korábbi csapatánál, Szirmán a századik meccse után külön felirattal köszöntötték a szurkolók.
Na meg persze essék szó a szépítő gólt szerző Molnár Krisztiánról, a tavaly óta az írországi Cahersiveenben steaket, halat, tésztát készítő szakácsról, aki a borravalóval kiegészített tizenkét-tizenhárom eurós órabérére építve hosszú távon is ír földön képzeli az életét, most csak rövid egészségügyi vizitre jött vissza az olcsóbb doktorokhoz. De ha szerencséje van a bükkszentkereszti csapatnak, egyszer-egyszer talán a jövőben is akad gond még a fogával.
A liga réme a rettegett Sajó-menti faluban, Körömön rendezte be faragóműhelyét, híre a rejtélyes fenyegetés alapján az erdőkön túlra, Bükkszentkeresztig is eljutott. „Ne tötymörögjél, mert jön a körömi balbekk, azt szétszedi a lábad!”
„Fejezd be lövéssel! Nem baj, ha bemegy az erdőbe, majd holnap visszahozzuk Lillafüredről…” – visszhangozzák a hegyek a bükkszentkereszti utasítást, és a taktika célt ér: 0–2-es félidő után 4–2-re győz a hegyi csapat.
Zubog a meleg víz, odakint fő már az ünnepi gulyás.
Valamikor Solymosi Konrád alpolgármester is a bükkszentkereszti ifjúsági csapatot erősítette, a későbbiekben a helyi futballhagyományok helyett a népi kultúra ápolásának szentelte energiáját. „Az üveggyártás 18. századi felvirágzásakor környékre telepített szlovák mesterek leszármazottai ma is őrzik a hagyományokat. A helyi általános iskola diákjai nyolc éven át kötelezően tanulják a nyelvet, időnként még az utcán is hallani tót beszédet, igaz, főként az idősek szájából. Barátaimmal összejárok nótázni, olyankor előkerülnek a szlovák dalok is, kedvencem az »Anicka dusicka…« kezdetű, na meg az, amelynek szövegét valahogy így tudnám lefordítani: »Este van már, mindjárt sötét, egy pohár bort megiszom. Estétől reggelig zenélünk kedvünkre, ürítjük poharunkat.«”
Ha szigorúan vesszük, a Bükkszentkereszt mai csapatában egyetlen Bükkszentkereszten élő játékost találunk, a csapat 45 éves elnök-középhátvédjét, Kömlei Viktort. Igaz, dolgozni ő is Miskolcra jár. Rajta kívül a faluból származik 42 éves öccse, a Sajólád ellen éppen sárga lapos eltiltását töltő Kömlei József, valamint a két Borsodi fiú, Bence és Gergő. Apjuk, Borsodi Zoltán a kilencvenes években erősítette a szentkereszti csapatot, a családi futballhagyomány náluk egyenes ágon öröklődött.
A többiek? Bükkszentlászlóról, Miskolcról, innen-onnan összehalászott „légiósok”, akik szívesen eljárnak a hétvégi meccsekre, segítenek életben tartani Bükkszentkereszt futballját. Az ifjúsági együttes a 2017–2018-as idény végén megszűnt, utolsó mérkőzésén 23–0-ra kikapott Bükkábránytól, mínusz 82-es gólkülönbségével csak azért nem lett utolsó a bajnokságban, mert a Mezőnyárádot kizárták.
A fiatalok elfogytak, aki maradt, kedvét vesztette, folytatni nem volt értelme. A szomorú tendencia nagyobb időtávlatban és a felnőttek között is érvényes: miként a kiváló Futballkutató blog rámutatott másfél évvel ezelőtti összevetésében, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 1999 és 2017 között majdnem felére, 198-ról 109-re apadt a megyei bajnokságokban szereplő csapatok száma, és megállás azóta sincs, a szezonbeli visszalépések után jelenleg 96-nál járunk.
Közben a sikeresen elnyert tao-támogatásnak köszönhetően a bükkszentkereszti egyesület az elmúlt években felújított öltözőt, rendes szerelést, melegítőt, labdákat kapott, a körülményekre senki sem panaszkodhat. Éppen ezért olyannyira fájó az emberhiány: hiába a vadonatúj mez, ha nincs, aki belebújjon.
Szomolyán visszaszólt a bírónak, kapott két meccset, így csak a kispad mellől irányíthatta a többieket Izrók Tamás, a bükkszentkereszti csapatkapitány. Miskolci szerelőként megtapasztalta, az elromlott targoncát néha könnyebb helyre tenni, mint némely síppal szaladgáló borsodi játékvezetőt.
Mi történt Szomolyán?
Nem értettem egyet a játékvezetővel.
Mit mondott neki?
Már nem emlékszem tisztán. Úgy ment el a szélen az ellenfél játékosa, hogy a nyakánál fogva rántotta le a Fridel Lacit, azért nem adott semmit a spori. A szomolyai gyerek viszont simán megkapta a tizenegyest, pedig alig értünk hozzá. Szóvá tettem, na. Megértem én a sporikat, ők is féltik a testi épségüket.
Kitől?
Például a helyi drukkerektől. Éppen Szomolyán fordult elő korábban, hogy a rendezőknek úgy kellett lefogniuk valakit, aki meg akarta verni a bírót. De Taktaszadán, Körömön, Girincsen is megesik, hogy inkább hagyják nyerni a helyieket, nehogy bántódásuk essék.
Melyik volt a legjobb meccse?
Hú, nehéz megmondani. Talán az, amikor Mezőnyárádot vertük meg 4–1-re, gólt rúgtam, gólpasszt is adtam, de nem felejtem azt sem, ahogyan Körömöt győztük le az utolsó percben Kömlei Viktor góljával. Egyszer Tiszabábolnán játszottunk, óriási buli volt előző este, mondtam meccs előtt a többieknek, hogy én inkább leülök a padra, úgyis fáj a hátam. Az utolsó tíz percre mégis beraktak, egy egynél lefejeltem a labdát a csapattársamnak, belőtte, azzal nyertünk kettő egyre.
Mivel foglalkozik?
Targoncajavító miskolci cégnél vagyok, járok szerelni, szállítani a nagyobb áruházakba Gyöngyösre, Tatabányára, Pestre. A homlokvillás rakodógépeknél, emelőgépeknél gyakorta előfordul például, hogy a kerekekről lekopik a vulkolán réteg, cserélni kell őket. Holnap viszont nincs munka, úgyhogy irány a szirmabesenyői horgásztó!
„A gombás kenyerem? – mosolyodik el meccs utáni látogatásunk során Manci néni. – Frissen szedett erdei tinóruból készítettem a pörköltet, fokhagymát, pirospaprikát, paradicsomot raktam bele, meg hagymát, sok-sok hagymát. Belemártottuk a jó zsíros szaftba a kenyeret, aztán terítettük rá a gombás szószt.”
Négyesi Endréné bükkszentkereszti receptjét hallgatva az ember szinte ott érzi magát a Vándor Sörözőben, valamikor a kilencvenes évek végén, mondjuk Tornyi Barnabás oldalán, amikor a Diósgyőr edzője játékosaival élvezte a hegyi emberek kivételes vendégszeretetét a BSK ellen megnyert magaslati Magyar Kupa-mérkőzés után. A háziasszony messze földön híres, ropogósra sült tócsnija, csípős pacalpörköltje vagy savanyított rizikéje is megérne egy időutazást.
Azóta bezárt a Vándor (azért a futballcsapat vezére, Viktor előtte még lecsapott és gyűrűt húzott a csapos lányra), ma már csak az 1999-es aranynemzedék tagjai emlegetik a hajnalig tartó ünnepléseket, a helybeli törzsszurkolók szimbolikus figyelmességét, a játékosok asztalára helyezett tálca Borsodit, és persze a bőkezű Emil bácsi gólszerzőknek osztogatott ezreseit. Ha pedig valaki Mezey György arcára próbálna derűt csalni, kérdezze csak meg tőle bátran, milyen íze volt Bükkszentkereszten Manci néninél a túrós sztrapacskának.
A válogatottat mindmáig utoljára, 1986-ban világbajnokságig vezető szövetségi kapitányt nem véletlenül dobta fel az élet a Bükk hegység tetejére, régi ismerőséhez, a helybeli gyerekeknek a kilencvenes években focisulit szervező Szöllősi Istvánhoz járt fel a csúcsok közé. A 83. évét taposó öregúr Kossuth utcai házába betérni nem várt élményt kínál, a gyanútlan látogató a múzeumszobában megtapasztalja, milyen bizsergetően eklektikus hatást kelt egyetlen helyiségben látni ezernyi Chelsea-, Manchester United- és Liverpool-szuvenírt, egy diósgyőri szellemben kicsempézett piros-fehér mosogatósarkot és egy ajtófélfán lengedező, megfakult Bükkszentkereszt-zászlócskát.
A Simson-motorján időnként még ma is meglóduló házigazda tizenéves játékospalántaként rövid ideig a DVTK levegőjét szívta („Nem fogja elhinni, Solymosi Pixi szekrényében öltözhettem…”), a Miskolcon játszott délelőtti meccse után nem egyszer gyalog mászta meg a hegyeket Lillafüred felől, hogy délután már a Bükkszentkereszt mezében feszítsen. Az idegenbeli túrákat meg nehéz elfelejteni, az erdészettől kapott platós Csepel teherautóra a szurkolókkal együtt néha százan is felkapaszkodtak. Szöllősi Pista bácsi szíve a legnehezebb időkben is a bükkszentkereszti futballért dobogott, gondolatai a Kis-Dél-hegy és a Somos-bérc közé ékelt pálya körül jártak, így aztán a Jóisten segítségével túlélt már egy szívinfarktust és két agyvérzést. A másodikat éppen az oldalvonal mellett…
„Gyerekek játszottak meccset, egyszerűen túlizgultam magam – emlékszik vissza az esetre. – Nem is észleltem semmit, a többiek figyeltek fel a viselkedésemre. A Bacsik Laci fia mentett hatalmasat, a saját kapunk fölé rúgta a labdát, mire én bekiabáltam neki: »Onnan hogy lehet kihagyni?« Erre a körülöttem állók ijedten rám néztek: »Pista, de hát mi a másik kapura támadunk…« Így vették észre, hogy valami nem stimmel.”
Az említett Bacsik László édesapja, idősb Bacsik László maga is a bükkszentkereszti futballtörténelem aranyfigurája, egykori játékosként és a megyei II. osztályt megnyerő 1999-es csapat elnökeként jóformán mindent látott-hallott, amit az itteni labdarúgásban látni-hallani lehetett. Nem látta azonban ő sem a csatárokat a legősibb szentkereszti pályán, az erdő mögött meghúzódó Lófő-tisztáson, amelynek íves domborulata szemérmesen elrejtette a támadók elől a védőket, és fordítva.
Játszott nem egy, nem két meccset Kisgyőr, Harsány, Sály ellen a bükki falvak hetvenes évektől megrendezett hegyi kupáján, ott volt a faluszerte beszédtémát adó nősök–nőtlenek derbiken, és hallotta a csákánycsattogást, amikor a kilencvenes években rászánta magát a település, hogy kiszabadítja a két hegy rabságából az addig ferdén-alaktalanul nyomorgó falusi futballpályát. (A történetről részletesebben a magaslati pályákról szóló 2015-ös Hátsó füves-riportunkban írtunk.)
Zúgtak a dózeroló gépek, izzadtak a kőhordó futballisták, jártak a Kamazok: amíg az egyik oldalon harapták a hegyet, a másik oldalon töltötték fel a lejtőt, a terep kiegyenlítéséhez összesen nyolcvan teherautónyi földet, követ, törmeléket kellett szétteríteni. Hogy megérte, nem vitás: így alakult ki Magyarország legmagasabban – tengerszint feletti 627 méteren – és alighanem legszebb környezetben fekvő futballpályája.