Archív képek, források: Peremarton 50 éve, Peremarton 100, Berhida, Kiskovácsi, Peramarton története és néprajza, Peremartoni Híradó, Vegyépszer Dolgozók Lapja, Ipari Robbanó, Berhida múltja képekben Facebook-oldal, a peremartoni Sport Büfé tablói, csapatképei
Egy gyári csapat különös világa: az 1920-as évek elején kialakított üzem dolgozóinak együttese egészen egyedi szabályok szerint működött, mérkőzései után például rendszerint növényvédő szerekkel kedveskedett a játékvezetőknek. A vegyi anyagok gyártásáról híres Peremarton sajátos futballközegében folytatjuk Balaton-környéki barangolásunkat, készülve a 2026-os veszprémi Hátsó füves-kiállításra.
Káptalantóti riportunkat Eötvös Károly szívhez szóló, fennkölt idézetével kezdtük a Balaton-felvidék festői szépségéről. A mintát folytatva a Peremartongyártelepnek szentelt cikkünket is lírai szemelvénnyel indítjuk, Nagy Zsanett A víztorony mesél című 2023-as versének részletével merülünk el a hely különös múltjába: „A város peremén füstöl a kémény / 100 éve éppen, hogy fűti a hév. / Műszakot jelző sziréna zúg / Hangja hajnalban jelzi, indul / A gyárban az élet. […] Vegyipar: kénsav és szuperfoszfát. / Érzed a szájban, orrban és a bőröd / Pórusai őrzik szinte egy életen át… / De ha nehéz is, hosszú évekig tűröd […] Hosszú évekig állt fenn az egység / A szocializmus eszméje lángolt, / S olajozottan forgott a kerék / A vállalat fontos NPK-t gyártott.”
NPK-műtrágya, kénsav és szuperfoszfát viszonylag ritkán fordul elő a magyar szépirodalom alkotásaiban, de Peremarton külön világ, az üzemi életre berendezkedett településen mintha a szocializmus ottfelejtett skanzenében kóborolnánk.
Szabályosan tervezett, párhuzamos és merőleges utcák, az 1960-as évek hangulatát őrző emeletes lakóházak, köztük csendes téren meghökkentően hagyományos játszótér, a szovjet iskolát követő vaskörhintával, vasmászókával, vaslibikókával.
Kicsit olyan érzésünk van, hogy ha erős ujjmozdulattal megnyomnánk az idők során szétsárgult, beragadt kapucsengőt az egyik ház bejáratánál, maga Kádár János totyogna le ajtót nyitni nekünk a hűvös lépcsőházban.
A Balatonfűzfőtől északkeleti irányba fekvő, 1939 óta Berhidához tartozó Peremarton gyökerei régre visszanyúlnak, László király oklevelében már 1082-ben említik a falut, amelynek életében az első világháború után új időszámítás kezdődött. A háborús vereség következményeivel számolva a mai Ausztriához tartozó Zurányi Dinamitgyárat leszerelték 1919-ben, Csepelre szállították át a gépeket, később ezek kerültek át Peremartonra, az 1922-ben üzembe helyezett ipari robbanóanyaggyárba. A trianoni békeszerződésben erősen korlátozott hadiipar bástyájaként működött a gyár, amelynek stratégiai jelentőségéről sokat elmond, hogy az 1956-os forradalom napjaiban is megerősített katonai védelem alatt állt.
A korabeli politikai szólamok nyelvét tükröző helytörténeti munka, a Peremarton 50 éve című, 1970-ben megjelent kiadvány szinte gonosz mesefigurákká karikírozta a nagytőkések alakját az alapításról döntő tanácskozásról szólva:
„Ifjú Chorin Ferenc lecsippenti a szivar végét és miközben füstöt szív a kubaiból, közbeszól:
– Talán mégis nekünk lenne a legfontosabb az ipari robbanóanyag, mert, ha a Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársaságnál leáll a munka, akkor önök is bezárhatják az üzemeiket. […]
Weiss Manfréd feláll és a falon függő térképhez lép. Minden mozdulatán látszik, hogy lenézi a többieket, hogy amit most el akar mondani, azt már a kereskedelmi minisztériummal, a magyar kincstárral alaposan megvitatták, sőt el is döntötték.
– Véleményem szerint a legalkalmasabb lenne erre a célra a Balaton térsége. Mégis csak szennyező üzem, veszélyes is, munkásokat is kell toborozni. Értesüléseim szerint a veszprémi káptalan szívesen a rendelkezésünkre bocsátja a területet, Berhida-Peremarton térségében.”
Kezdetben robbanóanyagot gyártottak itt, az 1970-es években már jelentős részben inkább szuperfoszfátot, műtrágyát. Az 1960 évek végére kénsavból 55 ezer tonnát, paxitból 8 ezer tonnát, gyújtózsinórból 1 millió karikát, lőporból 94 tonnát, műtrágyából 240 ezer tonnát, nátriumfluoridból 900 tonnát, nátriumszilokófluoridból 400 tonnát, hidroszulfitból 1300 tonnát, reditből 500 tonnát, cinkszulfából 1200 tonnát termelt évente.
A termelési profil pedig alapvetően meghatározta a helyi futballcsapat ajándékkészletét is. Ahol NPK-műtrágyáról és szuperfoszfátról írnak verset, más furcsaságok is előfordulnak. Magától értetődő volt például, hogy a játékvezetők a mérkőzések után növényvédő szerekből összeállított csomagot kaptak szuvenír gyanánt. A gondosan kikészített zacskóban Miltox gombaölővel, Curzate permetezőszerrel kedveskedtek nekik és a szerencsésebbeknek még némi rézoxidkloriddal. Nem szabad rosszra gondolni, helyi forrásaink megnyugtattak, hogy csakis olyan vegyszerek kerültek a pakkba, amilyenekkel „még a legnagyobb balfék sem tud magában komolyabb kárt tenni”.
Azt is hangsúlyozták alkalmi adatközlőink, hogy rendszerint tisztelettel bántak a játékvezetővel, a vállalat autója fogadta a sporttársat a vasútállomáson, sőt a meccs után – ha minden ment a rendes kerékvágásban – vissza is vitte oda. Csupán egyetlen alkalommal, egy Berhida elleni szerdai edzőmérkőzésen fordult elő, hogy a bírót kiállították, akkor viszont szó szerint. „Olyan hülye ítéletei voltak, hogy azt mondtuk neki: »Vagy lemész a pályáról, vagy nem játszunk tovább!« Le is ment, én vezettem tovább a meccset, helyettem meg bejött valaki a peremartoniakhoz.”
Ezt személyesen Tischler Gábor, az 1960-as születésű támadó középpályás, az 1980-as évek végi aranynemzedék üdvöskéje mesélte el nekünk a Sport Büfében, vagy ahogy a nép nyelvén nevezik a pálya melletti egységet, a Fatehénben. Volt időnk beszélgetni, a FAK-Peremarton–TIAC Veszprém vármegyei II. osztályú mérkőzés ugyanis a havas pálya alkalmatlansága miatt elmaradt, így eredetileg tervezett meccsriportunk spontán múltidézésbe csapott át. Például arról, hogy annak idején, amikor Tischler sporttárs góllövő funkciója mellett átmenetileg a szertárosi-gondnoki teendőket is ellátta, ilyen időben simán kiszórta a fűrészport a hóra, és már mehetett is a meccs.
Az egykori játékoscsillag, mondhatni, sporttörténeti pillanatban lépett színre a csapat életében, második peremartoni mérkőzése ugyanis rögtön a Mákvölgyi Bányász elleni Szabad Föld-kupa-döntő volt a Népstadionban (az egyik partjelzőt Puhl Sándornak hívták). Az 1986. április 30-i találkozó napja még akkor is piros betűs ünnep a helyi labdarúgás krónikáiban, ha a 0–0-s döntetlen után végül tizenegyesekkel a múcsonyi ellenfél nyert. „Élmény volt a Népstadionban játszani. Bazi nagy öltöző, szinte kiabálni kellett, ha azt akartad, hogy a terem másik végében is meghallják, amit mondasz” – idézte fel a kalandot Tischler Gábor.
A pontos jegyzőkönyv és eseményleírás megmaradt Becságh László írógépelt feljegyzéseiben, a Peremartoni Híradó című lap munkatársa szorgalmasan dokumentálta a rendszerváltás környékén az NB III-at is megjárt csapat életét. Így természetesen a Ferencváros elleni, 1985. októberi Magyar Népköztársaság-kupa-mérkőzést is, amelyen 2000 néző előtt kapott ki 2–0-ra a peremartoni együttes a Zsiborás – Hámori, Rab, Jancsika, Keller – Bánki, Szántó, Takács – Zsinka, Palkovics, Kincses tizeneggyel kezdő zöld-fehérektől.
Ha fellapozzuk a Veszprémi Napló korabeli lapszámát, a körülményekről ezt olvashatjuk: „A mérkőzés előtt a korai kezdés és a csípős hideg ellenére sűrű sorokban érkeztek a nézők. A peremartoni B-közép tagjai kék-fehér zászlót lengettek, a fradisták zöld-fehér sálakkal köszöntötték pályára lépő kedvenceiket. Dalnoki Jenő, az FTC mestere felhívta játékosai figyelmét, hogy a kiscsapat mindig bizonyítani akar a magasabb osztályban játszó ellen. Egyébként győzni jöttek Peremartonba.”
A fényes időkről Tischler szavai szolgálnak a legalaposabb összefoglalóval: „Jó kis csapat volt itt, az ellenfelek nem gyakran nyertek. Amikor a Veszprémmel játszottunk, a Janzsó Sanyi úgy szerelte le Rugovics Vendelt, a Bakony Maradonáját, hogy be se kellett csúsznia.” Mellesleg játszott a peremartoni pályán a Veszprém ellenfeleként az 1990-es évek elején a Dinamo Bucuresti is, Fábián Sándor az edzők őszinte felháborodására a szünetben forralt borral kínálta a februári fagyban didergő játékosokat.
S hogy kicsoda Fábián Sándor? Az 1946-ban született egykori balhalf 1967-től játékosként erősítette a peremartoni csapatot, 1970-től vegyészmérnökként a szénsavgyárat, később pedig dolgozott az NPK-szekcióban és a növényvédő szereket gyártó, erdő felé eső részlegen, az úgynevezett „rigófütty-üzemben”. Fényképet nem enged készíteni magáról, elmondása szerint legutóbb az érettségi fotózásnál állt kamera elé, szavai azonban annál maradandóbbak.
Mesélt valamikori veszprémi edzőjéről, a talpig úriember Fradi-legendáról, Lyka Antalról, Dr. Benedek Gyula gyárigazgatóról, aki „jobban szerette a futballt, mint Puskás és Pelé együttvéve”, a siroki edzőtáborokról a napi három tréninggel („vacsora után indultunk a harmadikra, azt mondták, kell a hegyi levegő”). A Mátravidéki Fémművekkel kialakult jó kapcsolatról, azokról az időkről, amikor „olyan nyugalomban lehettünk ott, mint Mátra alján, falu szélén öreg néne” vagy az 1987-es zord télről, amikor három hétig szovjet katonák hordták a tejet Peremartonra. A hajdani futballéletről meleg emlékei, a mairól sarkos véleménye van: „Népünnepély volt a meccs, nem ez a mesterkélt kutyafasza, mint mostanság. Körülállták az emberek a gyepet, emlékszem, Nyári Gyula bácsi, a kitűnő zenész öltönyben, nyakkendőben biciklizett ki a pályához.”
És ha már pálya: ahogyan a műtrágyavers és a növényvédős bíróajándék, úgy a sporttelep sajátosságai is a peremartoni különvilág jellemzői voltak. A darabos terméskő alapra kiépített, földréteggel borított, mintaszerűen füvesített pályát éppúgy irigyelték a környéken, mint az öltözőépületben egykor működő forróvizes medencét. Spórolni nem kellett, mehetett tele a kád, a víz, a fűtés jött a gyárból. Mesélik, télen szellőztetni kellett, olyan meleget csináltak az öltözőben. Az öntözőrendszert is megoldották rafkósan, a vezetéket a pálya körüli korlátokba vezetve biztosították a vízellátást, sőt olyat is hallottunk, hogy a működtetéséhez szükséges elektromos vezeték ravasz kanyarral kikerülte a villanyórát.
Szárazság idején a falubeliek körében néha zúgolódás támadt, nem tetszett nekik, hogy a pálya olyan zöld, mint a biliárdasztal, körülötte meg kiégett a fű. De érvényesültek errefelé más különszabályok is, a sportállásban alkalmazott futballisták közül némelyek jószerivel kártyázni jártak be az üzembe, már amikor kedvük támadt. „Életünk a gyár” – mondhatták, és az az élet aranyból volt, vagy ha ment a csapatnak, szép zöld Bartók-ezresekből. Aztán jött a rendszerváltás, a privatizáció, az óriási gyár felbomlott a ma is működő, önálló vállalatokra, és szépen lassan mindenkinek fel kellett venni a munkát.
Kiélezett rivalizálás jellemezte Berhida és Peremarton kapcsolatát, a pálya szélén előbbieket kissé lenézően „falusiaknak”, utóbbiakat hasonló éllel „vagonlakóknak” csúfolták. Aztán ha lefújták a meccset, már csak annyi különbség maradt, hogy a berhidai szurkolók az „Irány a kolhoz!”, míg a peremartoniak „Irány a kultúr!” felkiáltással indultak sörözni.
Érdemes néhány szemelvény segítségével bemutatni a Bogisich Gyula vezette peremartoni gyárral párhuzamosan, az 1920-as években kiépült gyártelep fejlődését, társadalmi életét, mindennapjait.
„A peremaroni lakótelepen 1930-ig nem volt rádió. Újság is csak a tisztviselők kezébe jutott el. A munkások között elterjedt »betegség« volt az analfabétizmus és az alkoholizmus. Mi mást tehettek volna munka után, fáradtan, mint hogy a pohárhoz nyúltak. A rendszeres és nem egyszer mértéktelen ivás tovább rontotta a telepen élő családok életkörülményeit. Szinte a gyár építésével egy időben hozták létre a peremartoni elemi iskolát. Amikor 1923-ban megnyílt, a 24 tanulót egy tanító oktatta. Amíg az elsősökkel foglalkozott és az ABC-re tanította őket, addig a másodikosok az egyszeregyet magolták, a negyedik osztály egyetlen leány tanulója pedig a történelemkönyvet forgatta. Korabeli statisztika szerint az ilyen – mai nyelven szólva osztatlan – iskolában egy-egy osztályra alig jutott több idő naponta, mint egy óra” – szemlélteti a már hivatkozott 1970-es könyv a két világháború közötti időszakot, érzékelhető politikai elfogultsággal. – „Abban az időben a peremartoni gyártelepen egy szövetkezeti bolt és egy kantin biztosította a lakosság ellátását. A népművelést, a társadalmi életet jelentette a mindössze 200 kötetből álló, igen gyéren összeválogatott szépirodalmi könyvtár, továbbá a dalkör, a labdarúgó csapat, a tenisz- és tekepálya, valamint a tisztviselők számára létesített kaszinó. A korabeli társadalmi életet a legmerevebb, szigorúan elkülönített kasztrendszer jellemezte. Elsősorban a tisztviselőktől követelték meg, hogy a magánéletükben lehetőleg ne érintkezzenek a kétkezi munkásokkal. A tiszviselő kaszinóba munkás nem tehette be a lábát. Hagyományosan szervezett és szinte esténként visszatérő kártyapartik jelentették az egyetlen szórakozást a gyártelepen.”
A futballélet 1924-től kezdett kibontakozni, a visszaemlékezésekben három veszprémi munkás, bizonyos Albrecht, Martin és Kolinger neve szerepel a játék terjesztőjeként. Aztán jött a nagy csapás 1929-ben, amikor a sajtó kendőzetlen megfogalmazása szerint egy játékosnak „kitaposták a belét egy barátságos mérkőzésen”. Az országos hírről a Kis Ujság így számolt be: „Súlyos szerencsétlenség történt vasárnap a Peremarton községben lefolyt futballmérkőzésen. A Veszprémi Vasutas Sportegyesület mérkőzött a peremartoni futballcsapattal. Soós Károly 23 éves veszprémi cipészsegédet, a Veszprémi Vasutas Sportegyesület tagját a mérkőzés közben a játék hevében gyomron rúgták. A rúgás oly erős volt, hogy Soós hasfala felrepedt és sérüléseibe belehalt.”
Az eset következtében tíz évre betiltották a peremartoni pályát, a döntéssel módot adva a berhidai futball rohamos fejlődésének: a murvabánya helyén pályát hoztak létre, a környékbeli erdőben kivágott fából kapufát ácsoltak, Pálinkás János és Vági Kálmán vezetésével csapatot szerveztek, kalapozással összegyűjtötték a pénzt a pesti ószerestől vásárolt szerelésre. A játékosok egy kamrában öltöztek, az itatóvályúnál mosakodtak, az együttes pedig támaszkodhatott a Körömlakkozók nevű diáktársaságra is. Aztán az 1930-as évek végén lejárt a peremartoni tilalom, a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete (KALOT) szerzett mezeket a csapatnak, és újra kezdődhettek újra a meccsek.
A második világháború utáni évek gyökeres fordulatot hoztak, a kommunista hatalomátvétel hatással volt a futballra (a csapat az 1950-es évek elején már Peremartoni Szikra néven futott), ahogyan az élet minden más területére. A már többször citált helytörténeti könyv a kor értelmezési kereteihez igazodva így mutatta be a mozzanatot, amellyel az állítólag titkos sztriptízműsoroknak is helyet adó régi tisztikaszinóból Petőfi Sándor Kultúrotthon lett:
„Amikor az első munkásbált rendezték a tisztikaszinó épületében, Görgey Lajos az ajtóban állt és nem éppen lelkes tekintettel figyelte, hogy tapodnak végig a munkástalpak a tisztikaszinó folyosóján, szőnyegén. S ha valaki elfelejtette letörölni a cipőjét, még rászólt;
– Kérem, ez tisztikaszinó…
Megálltak előtte és figyelmeztették:
– Téved, Görgey úr! Ez mától munkáskaszinó!”
A négyosztályos iskolát nyolcosztályosra bővítették, 1952-ben 130 tanulóval foglalkozott 4 nevelő, 1968-ban már 276 tanuló járt az intézménybe, 15 pedagógus felügyelete mellett. A Peremartoni Sport Klub a labdarúgás mellett működtetett kosárlabda, tenisz, sakk, természetjárás, asztalitenisz és sporthorgászat szakosztályt is. Kiépült a településmagtól kissé odébb eső Color-Chemia telep, külön futballpályát is alakítottak ott, a magára hagyott játéktér ma is megvan, pusztul erdei magányában.
A peremartoni gyártelep egykori nyüzsgő életére Mozgay Mihályné, Szabó Gellért igazgató lánya utalt a 2023-ban megjelent helytörténeti kiadványban.
„Az első nyár 1957 nyara volt, amit itt töltöttünk. Egy biciklink volt négyünknek, a strand szuper volt. Én kilencéves voltam, a legkisebb testvérem öt, de nyugodtan elmehettünk a strandra, mert ott biztosan volt legalább tíz felnőtt, aki figyelt ránk. A nyarakat itt töltöttem 21 éves koromig, aztán férjhez mentem és idejöttünk lakni. Jöttek a gyerekek, hárman, azok nagyon jó évek voltak. Nagyon nagy nyugalomban lehetett itt, Peremartonban a gyerekekkel lenni, egyedül is kint lehettek az utcán. Sok kulturális programot is szerveztünk. KISZ-rendezvények, brigáddolgok. Semmi különös, de együtt voltunk – és ez nagyon sokat jelent. A rendszerváltozással együtt nekem ez a közösség is megszűnt.”
Amikor cikkünkre készülve forrásanyagot gyűjtöttünk a veszprémi könyvtárban, a Peremarton 50 éve, a Peremarton 100, valamint a Berhida, Kiskovácsi, Peramarton története és néprajza című könyvek mellett izgalmas meglepetéssel szolgáltak az egykori helyi vagy tematikus lapok, a Peremartoni Híradó, a Vegyépszer Dolgozók Lapja, de kiváltképp az Ipari Robbanó című újság.
Megtudtuk egyebek mellett, hogy a Vegyipari Dolgozók Szakszervezete Veszprém megyei területi bizottsága szervezésében vegyész sportnapot szervezett Peremartonban 1968-ban a Fűzfő, Péti Nitró, Peremarton, Halimba, Ajka, Pét NAKI, Balatonalmádi, Péti Olaj, Nihó Papkeszi, Inota, NEVIKI részvételével. A következő évben szurkolói ankétot tartottak, melynek rövid konklúziója az volt, hogy a drukkerek „ne a játékvezetők és játékosok egyenkénti buzdításával legyenek elfoglalva, hanem kivétel nélkül biztassák a csapatot a jó eredmény elérése érdekében. Zúgjon, zengjen a HAJRÁ, IPARI!”
Az Ipari Robbanó hasábjain közölt, Béke című glossza már felütésében is elgondolkodtató. „– Szeretnék nyugodtan, boldogan, békében élni – mondta nekem a minap egy édesanya. Két gyermeke volt. Két fiú. Kamaszok, kedvesek, szépek – az édesanya szemefénye mind a kettő. És tervekkel teli fiatalok. Mi szeretne lenni Gábor? Vegyészmérnök. Hol? Talán Peremartonban, talán másutt. Szerinte nem a munkahely a fontos, hanem a munkakedv. Sándor még szerényebb. Szerszámlakatosnak készül. Szerszám és ember – két egymásra utalt valami.”
Az üzemi lap Humorszolgálat rovata is igen tanulságos. A sorok közé rejtve például megtudhatta az olvasó, hogy a peremartoni gyárbirodalom álomvilágának is vannak határai.
„– Drágám – könyörög Borosné. – engedd meg, hogy elutazzam három hétre a hegyekbe. Ott állandóan rád fogok gondolni.
– Maradj inkább itt, kedvesem, és gondolj a hegyekre!”
Balaton-környéki riportsorozatunk állandó szakértője, Törő Balázs néprajzkutató, a veszprémi Laczkó Dezső múzeum munkatársa A szocializmus utolsó lehelete címmel írt kommentárt az összeállításhoz.
„Balaton-felvidéki sorozatunk több állomáshelyén utaltunk már arra, milyen változásokat hozott a szocializmus időszaka a térség lakossága számára, amely egyúttal a települések társadalmi szerkezetére, közösségi életére is kihatással volt.
A várpalotai kistérségben lévő, Berhidához tartozó Peremartongyártelep (ahogyan a térség más települései: Pétfürdő, Balatonfűzfő stb. is) eltérő utat járt be, hiszen ahogy nevéből is sejthető; létrejötte is az ipar fejlesztéséhez kötődik.
A Peremartoni Vegyipari Vállalat által finanszírozott sportegyesület története a megye más, bányász- vagy üzemi hátterű klubjaival rokon, a szocializmus időszakában élte aranykorát.
A futballcsapat és a gyár élete egybeforrt: míg Balatonfüreden a hajógyár inkább közvetve, az egykor »ipari robbanóként« ismert peremartoni üzem teljes mellszélességgel állt a klub mögött, megteremtve még az NB III-hoz szükséges feltételeket is – a korban modernnek számító sportteleptől a gyári »futballistaállásokig«. A gyártelepi identitásnak szerves része volt a csapat iránti rajongás, a vállalat és a csapat sikerei kéz a kézben jártak.
A gyár megszűnése nem okozott drasztikus demográfiai válságot, ugyanis jópár kisebb-nagyobb vállalkozás alakult, települt meg a helyén. »Gyártelepen« – összehasonlítva Berhida más településrészeivel – manapság is észrevehető a tervezettség és a rendezettség, azonban az egykor pezsgő kulturális, közösségi és sportélet megsínylette, hogy kihúzták felőle a szocializmus túlméretezett védőernyőjét.”
A Hátsó füvesről bővebben:
Hátsó füves weboldal
Hátsó füves Facebook
Peremartoni riportunk kiegészítéseként a helyi labdarúgás archív fotóalbumából teszünk közzé néhány dokumentumértékű darabot.
Forrás: Berhida múltja képekben Facebook-oldal és a peremartoni Sport Büfé gyűjteménye
