Elbűvölő környezetben, a hegyek között megbújó zempléni zsákfaluban folytatódott a megszűnt csapatokat életre keltő kezdeményezés. Pisont István a helyi cigány közösségnek is üzent.
Mesebeli erdei futballpálya bújik meg a zempléni hegyek ölelésében, a völgyben szelíden meghúzódó 850 lelkes zsákfalu, Makkoshotyka határában. A hetvenes években állítólag a Ferencváros kinézte magának afféle világvégi edzőterep gyanánt, aztán valahogy mégsem mozdult az Üllői útról, az ország egyik legvarázslatosabb futballterepe maradt a Makkoshotykai SE kezében.
Hazánk virágos kertjének is becézik az országos kéktúra útvonalán fekvő települést, a Rockenbauer Pál-féle legendás sorozat, a Másfélmillió lépés Magyarországon filmkockái révén egy egész nemzedék zárta szívébe. „Lényegiben véve a természet szépségét pótolni semmivel a világon nem lehet…” – halljuk az epizódban a stábot 1979-ben kalauzoló helyi erdész, Nagy György tanítását.
És valóban nem lehet. Ha Jancsi és Juliska mézeskalácsház helyett a labdarúgás iránt vonzódik, bizonyára álmélkodva telepedett volna le itt valamely pálya menti terebélyes fa tövében, hogy gyönyörködjön a zempléni rengetegben termett álomstadion lélegzetelállító látványában.
Persze nem minden mese végződik errefelé szerencsésen, tudnának erről mesélni a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei csapat valamikori mérkőzéseire rendelt játékvezetők, akiket indokolt esetben csalánnal csapkodtak meg vendéglátóik, még indokoltabb esetben pedig kedves természetjárásra invitáltak: „Milyen tizenegyes, te?! Kiviszünk az erdőbe, oszt’ reggelre megesznek a rókák!” Hogy indokoltnak számított-e az eset vagy sem, hagyományosan a hotykai közönség joga volt elbírálni.
„Erecske csörgedezik az Olfa völgyéből. Fut le a Fővölgybe. Belőle lesz a Hotyka-patak. A falu végén. Ott, ahol a futballpálya meccsekről álmodik. Vasárnap van. A falu felől három legény ballag. Unottan a vasárnapi eseménytelenségtől. Odasétálnak a »déli« kapuhoz. Egyikük ragaszkodik, s már fenn is csüng a kapufán. A másik kettő nézi. Ez is esemény” – olvassuk a Népsport 1969 áprilisában megjelent riportjában a Fociológia című könyv szerzőjeként is ismert Rózsa András megfigyeléseit.
„Makkoshotykán csönd van. Vasárnapi csönd. Csak a tanácsháza udvarán puffog valami. Egy ócska gumilabda. Négy srác vív nagy fejelőcsatát. […] A délutánra tervezett »felnőttek–ifisták« labdarúgó-mérkőzés elmaradt. A nagycsapat nem jött el focizni. A nézők hazaballagtak. Csak néhány ifista maradt kinn kapura rúgni… míg a rádió meccset nem közvetít. […] A nap éppen lebukni készül a lilás zempléni hegyek mögé. A lányok sétálnak – miniszoknyában. A legények – táskarádióval. Várják, hogy kezdődjön a sportbál. Valaki beat-ütemet penget egy szólógitáron. Lám! A meccs elmaradt. A bál semmiképpen!”
A hangos sportbálok emlékét ma sem felejtik az idősebbek, a KISZ-klubban Fenyő Miklóssal csavarták fel a szőnyeget és Koncz Zsuzsával álltak ellen mindenféle szélnek. Főleg, ha a szomszéd falu, Hercegkút felől fújt.
A tehetős sváb település zárt világa a földrajzi közelség ellenére mindig is nagyon messze állt a jobbára dolgos szőlőmunkások, kapás cigányok által lakott Makkoshotyka küzdelmes mindennapjaitól.
Átjárást szinte csak a futballban lehetett tapasztalni, ahol a kilencvenes években néhány hotykai cigány játékost – köztük a környék rettegett gólszerzőjét, Márton Istvánt – befogadott és megszeretett a hercegkúti futballközösség.
A régióban csak Csokiként ismert egykori csatár, edző, csapatszervező állt a makkoshotykai labdarúgók férfikarának élére, amikor a kórus a Hátsó füves futballmentő túra helyi programjának egyik felejthetetlen mozzanataként rázendített a régi nótára: „Édesanyám, kedves anyám, csak az a kérésem, hogy kék-sárga mezt, kék-sárga mezt csináltasson nékem. Kék-sárga mez, sej-haj, Hotyka-címer rája, mert ez illik, ez illik a hotykai srácra!”
A megszűnt falusi futballcsapatokat egy-egy meccsre feltámasztó programsorozat egyik járulékos hozadéka, hogy régen láttak annyi könnyes tekintetű kemény férfiembert a zempléni vidéken, mint az elmúlt hetekben. A boldog emlékezés, a múlt újraélése, az évek, évtizedek óta nem tapasztalt közösségi futballélmény meglágyítja a szíveket. Ahogyan meghatottan hallgatták a makkoshotykaiak az őket Pomázról lelki támogatásáról biztosító Egervári Sándor mesteredző, korábbi szövetségi kapitány szavait és a Zempléni Főnix vendégjátékosaként helyszínre érkező Pisont István 31-szeres válogatott futballista ösztönző gondolatait.
„Amikor a Hátsó füves futballmentő túra tervezése során hallottam a helyszíneket, rögtön jeleztem, hogy Makkoshotykán mindenképpen ott szeretnék lenni” – köszöntötte a helybelieket a helyi futballtörténeti kamarakiállítás megnyitása és a Sárospataki Alapfokú Művészeti Iskola néptánccsoportjának magával ragadó bemutatója után a gádorosi cigány családból származó Honvéd-klasszis.
„Nekem ez több baráti gesztusnál, sokkal inkább küldetés. Nagyon megörültem, amikor meghallottam, hogy itt sok cigány származású ember él. Bízom abban, hogy eljut hozzátok az üzenet, amelyet ebben a misszóban érzek. Szeretnék a saját példámmal is segíteni, megmutatni, hogy van kitörési lehetőség, el lehet jutni a válogatottba, nemzetközi szintre. Fantasztikus látványt nyújt ez a pálya, ha kisgyerek lennék, akkor nem lenne kérdés, mindennap itt lennék kint, próbálnám ezt a gyönyörű fickát eltalálni. Nekünk, akik elértünk valamit ebben a sportágban, felelősségünk van, üzenettel kell szolgálnunk Makkoshotykának és minden egyes településnek, ahol nincsen már futball.”
„Ma kilencven–kilencvenöt százalékban az amatőr labdarúgás jelenti a magyar futballt, a profi világ csak öt–tíz százalék. Ha Gádoros tudott adni egy tehetséget, akkor Makkoshotyka is képes lesz rá. A gyerekeknek álmaik vannak, ezt ne veszítsétek szem elől! Azok a gyerekek, akik nem jutnak lehetőséghez, nem tapasztalják meg, hogy a sport nekik kitörési esélyt jelent, integrációs lehetőséget, azok soha nem tudnak majd közösségben élni. Annál nagyobb boldogság nem érheti az embert, mint ha vasárnap kijöhet ebbe a gyönyörű környezetbe és játszhat a falu színeiben. Makkoshotykának ott kell lennie az elsők között!”
Makkoshotyka ezzel szemben jelenleg a futballban nincs az elsők között, valójában sehol sincsen, a csapata megszűnt kilenc évvel ezelőtt, ahogyan időközben a zempléni körzetben a teljes megyei harmadosztályú szint eltűnt.
Hogy nyomtalanul, azt nem mondhatjuk, hiszen éppen a bámulatosan gazdag hotykai futball-legendárium mutatja, hogy némi utánajárással szinte minden fűszálhoz kapcsolhatunk egy-egy történetet.
Például a patakparti oldalvonal mögött a figyelmesebbek észrevehetnek egy időrágta, rozsdás szöget az egyik juharfa törzsében… Utolsó mementója a vasdarab a makkoshotykai erdei öltözőnek: épület híján évtizedekig a frissítő patakvízben mosdottak a hazai játékosok, a meccs után a fák alatt vették vissza ruhájukat és az anekdota szerint időnként össze-összekaptak azon, kinek melyik fatörzsbe vert szög a fogasa.
Gyárfásné Bartus Rózsa korábbi polgármesterrel és javíthatatlan futballtámogatóval, Vitányi Miklós hotykai futballüstökössel, Szabó Jánossal, a nagy idők tanújával és az említett Márton Istvánnal órákig kapargattuk a pályánál a dicső és kevésbé dicső futballmúlt rétegeit.
Csak Vitányi András hiányzott, aki a Csepel-művek gyártás-előkészítő osztályán fénykorában százhetvenet dekázott összegyúrt esztergaforgáccsal, és amikor egyszer az NB II-ből megkörnyékezték, dacosan kijelentette: „Nem hagyok ott egy falusi jó csapatot egy városi rossz csapatért!” Az esztergaműhelyek Peléjét Makkoshotykán csak Szőrösként ismerik, de a makkoshotykai futballmesékben amúgy is mindenki játékosbecenevén szerepel: errefelé a sporttörténelmet mások mellett Ponyvás, Bakró, Kotta, Rigó, Dürgő, Csoki, Tekercs írta.
Kacagva idézték fel a veteránok a kilencvenes évek fordulójának meghökkentő esetét, amikor a vízhálózat bővítése idején a központból kiküldött vízmérnök addig-addig vizsgálgatta varázspálcájával a terepet, míg rá nem bökött a tizenhatos sarkára, és általános megdöbbenésre rezignáltan közölte: „Ezen a ponton kell kutat ásni!” A kút azóta is ott éktelenkedik (bár állítólag víznyerőhely lenne másutt is), a pálya azonban túlélte a mérnök úr ámokfutását, igaz, mintegy húsz méterrel összement.
A környék képzőművészeti ritkaságaként a falu több házában őriznek névre szóló hollóházi porcelánlabdákat, de hogy igaz-e a helyben rebesgetett mendemonda, amely szerint ezek némelyike egy méretes vereség kárpótlásaként került a tulajdonosokhoz, valószínűleg már sohasem derül ki.
Szomorú szokásként kapcsolódott a hotykaiak idegenbeli meccseihez a hol visszafogott, hol bősz cigányozás, és akkor sem volt nehéz kikódolni a sértést, ha a vendéglátók sárgalábúakról, kendermagosokról vagy nílusi székelyekről beszéltek.
Úgy mondják, a tiszalúci botrány is valami szurkolói megjegyzésből pattant ki, ráadásul éppen a makkoshotykai futball legnagyobb sikerét, a megyei II. osztályba jutást követően. Nincs mit szépíteni, ami 1999 szeptemberében történt, a legelfogultabb helybeliek szerint is a falu szégyenteljes pillanata maradt. „Jobb erről nem beszélni!” – hallottuk lépten-nyomon, ezért a tanácsot megfogadva inkább a korabeli Nemzeti Sport-cikket idézzük.
„Az 5. fordulóban a Tiszalúc–Makkoshotyka mérkőzés a 84. percben 2–1-es hazai vezetésnél félbeszakadt. Kormos játékvezető azért parancsolta a csapatokat az öltözőbe, mert a nézőtéren verekedés tört ki, amibe bekapcsolódott a vendégcsapat néhány játékosa is, akiket a bíró kiállított. A szövetség fegyelmi bizottsága példásan szigorú ítéletet hozott. A három pontot 3–0-s gólkülönbséggel a tiszalúciak javára igazolta, a makkoshotykaiak hét játékosát hosszú időre eltiltotta. A csapat visszalépett a bajnokságtól.”
A tiszalúci fekete nap óta eltelt huszonhárom év, és az újra összeálló, megszűnése után néhány évvel korszerű öltözővel megajándékozott makkoshotykai futballcsapat a múlt árnyait levetve a Hátsó füves futballmentő túrán ismét felhőtlenül ünnepelhetett (ha csak a Zempléni Főnix 7–3-as győzelmét nem vesszük figyelembe).
Ami a jelent illeti, rendkívül tanulságos megfigyeléseket osztott meg Géresi Gábor, az egykor a makkoshotykai iskolában tanító pedagógus házaspár 45 éves fia, aki az évtizedek során megélte, hogy az iskolai diáklétszám a hajdani százhúszról tizenhétre apadt, de személyes tapasztalatokat gyűjtött a hotykai futball újraélesztési esélyeiről is.
A közelmúltban egyéves esélyegyenlőségi sportprogram keretében tartott rendszeresen futballedzést makkoshotykai gyermekeknek, közülük négyet a Sárospataki TC-hez segített, és állítja, ha folytathatta volna a munkát, három éven belül talpra állítja a hotykai felnőttcsapatot is. A tanulság? Bármily meglepő, ott áll fehéren-feketén már az 1969-es helyszíni Népsport-riportban…
„Nem csak a pénzen múlik! – szólok az elárvult futballpályához –, hanem a szíven is! Sok minden megváltozott a régi nemzedék óta… És jó is, hogy megváltozott… Az élet… az igények… a lehetőségek… A sok jó között meg előfordulhat rossz is… Az is, hogy apad a sport szeretete… És az is, hogy szívesebben látjuk, ha gondjainkat más oldja meg…”
„Vagy nincs igazam? Tévednék? Új, minden eddiginél gazdagabb életforma lehetősége van előttünk… Vonz a város, a kocsi, a motor, a televízió, a táskarádió, a gitár, a könyv… És így természetes, hogy kevésbé vonz a foci?! A pályától hiába várok választ. Sűrűsödik rajta a sötét. Nekünk, embereknek kellene erre felelni. Nem ösztöneink, indulataink szerint. Hiszen a kérdés tulajdonképpen így hangzik: mi lesz veled, falvak sportja?”
Ringer István régész, a Kazinczy Ferenc Múzeum igazgatója a Bekecs, a Prügy, a Sárospatak, a Szerencs és a Hercegkút korábbi csatáraként végigfutballozta a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei III. osztály mára szinte nyomtalanul eltűnt zempléni csoportjának pályáit. A Hátsó füves futballmentő túra társszervezője a helyszínekről személyes hangú emlékrovattal jelentkezik.
„Makkoshotyka. Zemplén szerintem legszebb pályája, faluvégén, erdőszélén, patak partján, vagyis minden körülmény adott (s tényleg ez minden körülmény). Öltöző nincsen. A hazai játékosok már beöltözve szállingóznak a helyszínre. Mi a kocsikban öltözünk, járó motor mellett, mert itt van az ősz: a pálya felé fordulva az ablakkeretben egy impresszionista festményt látok, ami csak az enyém. A hazaiak jobb oldali középpályását Szilveszternek szólítják társai, kábé ötven kiló, a mellkasomig ér, egyik alkarja hiányzik, fityeg rajta a hosszú ujjú mez. Fogcsikorgatva szalad az elveszett labdák után is, de a nem elveszetteket sem éri utol. Megsajnálom, s azon gondolkozok, hogy vigyázni fogok rá. Szilveszter az első félidő közepén huszonkettőről irgalmatlanul nagy gól ragaszt a jobb fölsőbe és örömében majdnem az erdőig szalad. Aztán szünetig lő egy másikat is mellőlem, a csapat a nyakában (közben aggódok, vajon nem esik-e baja), a többiek széttárt karokkal, kérdőn néznek rám, hogy mi van. Semmi, mi lenne. A Jóisten mindig döntetlenre játszik, akkor is, ha mi kikapunk Hotykán.”
A település polgármestere, Kántor Ferenc nem tősgyökeres makkoshotykai, a Meczner-család két uradalmi kastélyáról és kápolnájáról is nevezetes falu sorsát azonban szívügyének érzi.
„Sárospatakon születtem, sokat jártam a világot, megfordultam Németországban, Franciaországban, huszonhét évig Budapesten laktam, 2000 óta élek egy Makkoshotyka közeli tanyán. Megfogott az itteni környezet, a nyugalom, a béke. Idővel egyre inkább bekapcsolódtam a település életébe, 2010-től polgármesterként vezetem a falut. Hivatásomnak tekintem, hogy a világban látott fejlődést itt is elősegítsem. A német vagy francia kastélyok környezete mintát jelent arra, hogyan érdemes belterületi zöldövezeteket kialakítani, a táj szépségének megőrzése mellett a falut is zöldebbé tenni.”
„Öt-hat éve jelentek meg Makkoshotyka környékén a farkasok, ennek következtében a kisvadak – például a muflon vagy az őz – folyamatosan kiszorultak. A hatalmas mufloncsordákat szétszakították a farkasok, de olyanról is lehetett hallani, hogy a közelben birkákat vagy borjúkat vittek el. A közelmúltban hat-nyolctagú farkasfalka nyomaival találkoztak az erdőben, de volt, aki élőben is látott már példányt. Hiúz és medve is előfordul. A gombászási kedvet ez nem növeli.”
„Hozzám személy szerint nem annyira a futball, inkább a küzdősportok álltak közel. Évekig a Sárospataki Torna Club ökölvívója voltam, de űztem a kjokusin és a vado-rju karatét is, mindkettő full-kontakt harcművészeti sport. Hogy miért szűnt meg Makkoshotykán a labdarúgás? Létszámgondok voltak a csapatban, a sportegyesületnél meg elszámolási problémák. Az önkormányzat ma is támogatná a közösségi sportot, az üzletszerű változatot már kevésbé. Ha alulról indul a kezdeményezés, az a legegészségesebb, és adott esetben az önkormányzat hozzáteszi a magáét.”
A makkoshotykai pálya mellett a Hátsó füves futballmentő túra alkalmából kamarakiállítás mutatta be a helyi labdarúgás történetét. A szöveget Orosz Zsolt társszervező, a Monokon született korábbi megyei játékos, a Futballkutató blog szerkesztője készítette el, ebből közlünk itt rövid kivonatot.
Az első helyi egyesületet, a Makkoshotykai Lenin Sportkört 1951 novemberében alapították meg. Az almáskerti ősmeccsek után a mai pályát a település északi pontján, két hegy találkozásánál, a Hotyka-patak mentén fekvő vadregényes völgyben jelölték ki. Az első meccsre 1952. március 9-én került sor, a frissen kialakított pályát fedő hórétegre fekete festékkel rajzolták fel a vonalakat.
A hetvenes évek aranykora után némi visszaesés következett, sőt néhány évre szünetelt is a csapat működése, 1994-ben kezdődött az újkor. Az együttesnek szurkolótábora is formálódott helyi fiatalokból, akik ezen a szinten kuriózumnak számító szervezettséggel és létszámban jelentek meg a mérkőzéseken. Még az idegenbeli találkozókra is elutazott húsz-harminc fő. Zászlókkal felszerelkezve, saját himnusz éneklésével biztatták a játékosokat. Az egyik leglelkesebb drukkernek Lakatos Jánosné „Katika néni”, egykori tanítónő, alpolgármester számított, nélküle nem kezdődhetett el meccs a makkoshotykai focipályán.
Az 1998–1999-es szezonban története legnagyobb sikerét könyvelhette el a makkoshotykai futball, a csapat megnyerte a megyei III. osztály Zemplén körzetének bajnokságát, feljutott a megyei II. osztályba. Ott a bajnokság ötödik fordulójában, egy Tiszalúcon történt incidens miatt visszaléptek a további küzdelmektől. A 2010-es években Kántor Ferenc polgármester vezetésével megépítettek egy modern öltözőt és hozzá kapcsolódóan egy többfunkciós közösségi teret. A Makkoshotykai KSE azonban ezt már nem tudta élvezni, 2014-ben megszűnt.
A Hátsó füves futballmentő túra egyik csúcsállomásához közeledik: június 4-én, szombaton egy teljesen újjávarázsolt pályán, a porcelángyártásáról világhírű Hollóházán játszik a Zempléni Főnix a négy éve feloszlott helyi csapattal. A program 12 órakor kezdődik, megismerhetjük Hollóháza páratlan értékeit és a porcelánkészítés kulisszatitkait, futballtörténeti kiállítás és beszélgetés vezeti fel a mérkőzést, amely 14 órakor kezdődik, a 70-szeres válogatott Kiprich József jelenlétében.
A Hátsó füves futballmentő túra részleteiről és a helyszíni nézőknek meghirdetett, értékes ajándékokat kínáló pecsétgyűjtő akcióról a Zempléni Főnix Facebook-oldalán lehet tájékozódni.
További helyszínek:
Június 4. – Hollóháza
Június 18. – Füzér
Július 2. – Mikóháza
Július 16. – Olaszliszka
Július 30. (záró minitorna) – Sátoraljaújhely
