Ha akarom, vemhes – Malonyai Péter publicisztikája

A LEHETŐ LEGSZIGORÚBB BÜNTETÉST kapta a kisvárdai Oláh Bálint a futballszövetségtől, november 30-ig tiltották el, miután augusztus 15-én lekönyökölte nyíregyházi Tarcsi Róbertet. Nem akárhogyan, egyetlen mozdulattal az arccsontját és a szemüregfalát is eltörte. A három és fél hónapos tilalom smafu ahhoz képest, ami járna neki a hétköznapokon, lévén tette a Btk. szerint súlyos testi sértés. Ha bizonyítani tudná, hogy nem szándékosan okozott 8 napon túli sérülést, tehát gondatlan volt, alapesetben akkor is egy esztendő a büntetési tétel felső határa, ám ha Tarcsi sérülése maradandó, már öt év a plafon. Ehhez képest Kovács Imre bíró és VAR-zenekara csak sárga lapig jutott, ezzel igyekeztek elégtételt szolgáltatni a harcképtelenné tett futballistának és a játék szellemének.

Lelkük rajta.

Áldhatja jó sorát Oláh futballista, hogy a pályán szaladt meg a keze, hiszen játék közben nem érvényesek a hétköznapi élet büntető normái. Mondják (és köteleznek rá), hogy aki vállalja a versenyzést, a saját felelősségére teszi. Van benne igazság, de alapvetően kényelmi, képzelhető, hányszorosára nőne a bíróságok terhe, ha a pályán honos durvaságok, sértések miatt pert indíthatnának a sértettek.

Nekem régi mániám, hogy valaki egyszer igazán indíthatna egy próbapert, mondjuk, maradandó sérülés esetén, kíváncsi vagyok, hogy egy jó (de igazán jó) ügyvéd, mit tud kihozni belőle – Justitia jegyében. Aki a sportot figyelve inkább behunyja a szemét vagy félrenéz, de mindenképpen eltérő mércét alkalmaz.

Nagyvonalúan mondhatjuk, hogy nézőpont kérdése az egész, népiesen: ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes. Mert egyébként is számtalan esettel szolgál a sport arra, hogy nézhetjük így és nézhetjük úgy is. Lehet az igazság is forgandó (forgatják is rendesen), még ott is, ahol azért van támpont: az eredmény.

Kezdem a nekünk örökké fájó 1954-es futball-világbajnoksággal, amelynek döntőjében a magyar csapat, sőt, maga az Aranycsapat kikapott a nyugatnémetektől (2:3). Az ezüstérmet nézhetjük úgy, hogy az akkor 85 szövetséget számláló FIFA tagországai közül a mi csapatunk a második, sőt, csak egy 53 milliós ország (NSZK) tudott megállítani bennünket (9.6 millió), nem beszélve a területi különbségről (248 ezer, illetve 93 ezer négyzetkilométer). Ahogy mondták is: egy kis ország második a világon a legnépszerűbb sportágban. Willy Meisl, a World Sport szakírója szerint így is Magyarország volt a világ legjobbja, mert legyőzte a brazil és az uruguayi csapatot. A felsoroltak okán tehát siker az 1954-es második hely, ám a másik oldal sem érdektelen.

Mert kudarc is (lehet) a berni ezüst. Elvégre több­esztendős sikersorozat után léte legfontosabb meccsét nem nyerte meg az Aranycsapat, Feleki László szavaival: „Négyéves veretlenségi sorozatunk szakadt meg akkor, amikor a győzelemre a legnagyobb szükség lett volna, és amikor győzelmi esélyeink sokkal nagyobbak voltak, mint az elmúlt négy esztendő alatt nem egy mérkőzésen.” Legendás főszerkesztőnk értő elemzésében felveti: meg kellett volna fontolni a súlyosan megsérülő, de játékra jelentkező Puskás Ferenc beállítását. Érdekes módon elsőre Sebes Gusztáv szövetségi kapitány sem mondott mást („Ennek a döntőnek az az első számú tanulsága, hogy nekünk, vezetőknek nem szabad a jövőben érzelgősnek lennünk. Lelkesedésében nem mindegyik játékosunk érzi, hogy fáradt, nem érzi komolynak a sérülését”), aztán csak feljelentette leváltást érően Felekit az elvtársaknál. 

Nem sokan figyeltek fel a svájci Ernst Thommen szavaira sem, a vb szervezőbizottságának elnöke állította: balszerencse volt, hogy olyan ellenféllel kerültünk szembe, amelyik nemcsak futballozni tudott, hanem küzdeni is – az összeesésig. Ehhez képest még húsz évvel később is ott tartottunk, hogy gond van a fiúk erőnlétével, fizikumával, akaratával.

Egyértelmű, hogy a megítélés(ek)nél nem csupán az számít, mi történt, az is, hogy ki meséli el, s főként – mikor. Ennek jegyében van olyan felvetés, amelyik szerint csak a hivatalos tény egyszerű: 1984-ben a Szovjetunió és szövetségesei bojkottálták a Los Angeles-i olimpiát, válaszul az 1980-as moszkvai játékoktól való nyugati távolmaradásra. Magyarország sem indult. Azóta elegendő idő telt el ahhoz, hogy a kutatók árnyalják a tényeket. Onyestyák Nikoletta például azt vizsgálta, helyes-e „bojkottnak” nevezni a távolmaradásunkat. Magyarország a Szovjetuniótól függő politikai helyzete erősen korlátozta a magyar sportdiplomácia döntési szabadságát, ezért lehet, hogy nem bojkottáltuk az olimpiát, hanem „bojkottáltatták” velünk. A szavak hasonlóak, de történelmileg egészen mást jelenthetnek.

Legfeljebb a tények szólnak közbe. A MOB ugyanis megszavazta a távolmaradást, senki sem kötelezte rá, hiszen az MSZMP Politikai Bizottságának határozata „ajánlja a Magyar Olimpiai Bizottságnak, foglaljon úgy állást, és nyilatkozatban tegye közzé, hogy a kialakult körülményeket figyelembe véve a magyar sportolók nem vesznek részt a XXIII. Nyári Olimpiai Játékokon”. Hogy a párt „ajánlását” parancsnak vették a MOB-tagok, nem véletlen, még menthető is, de azért ne tekintsük őket áldozatnak. Főként, hogy a civilben tekintélyes, elveihez mindig hű Népszínház utcai ügyvéd, Jacsó István a kézilabdázók küldötteként nemmel szavazott, Békesi László, az atlétikai szövetség elnöke és Bogár Pál, az 1955-ös Európa-bajnok kosárlabda-válogatott kapitánya pedig tartózkodott.

A sport persze önmagában is kétélű fegyver, benne van a barátság, a mosoly lehetősége éppen úgy, mint a politikai rivalizálás, a nemzetek egymásnak feszülése. Hogy aránylag békés példával éljek, ott van Diego Maradona 1986-os világbajnoki „fejese” az angolok ellen, amikor ugyebár „Isten keze” juttatta a hálóba a labdát.

Ami történt, egyértelmű csalás, legalábbis a szabályok szerint. Ugyanakkor a futballtörténelemben zseniális trükk, már-már mítosz.  Mert a dél-amerikai futballkultúrában él a viveza criolla (kreol ravaszság) fogalma, a furfang, a leleményesség az ellenfél, akár a játékvezető megtévesztésére is. Ebből a nézőpontból Maradona népmesei hős: egy 165 centiméteres legény olyan helyzetben járt túl a 20 centiméterrel magasabb Peter Shilton eszén, amelyet valósan aligha nyerhetett volna meg. Ha pedig hozzávesszük, hogy négy évvel voltunk a falklandi háború után, amelyben Argentína vereséget szenvedett Nagy-Britanniától, az argentin kollektív emlékezetben a meccs többet jelentett egyszerű vb-továbbjutásnál. Angol szemmel nézve Maradona csalt, de a játékvezető nem vette észre, a másik oldal szerint pedig a kis argentin túljárt a hatalmas Anglia eszén.

Megesett korábban is, hogy azé lett a visszhangosabb elismerés, aki – csalt. Londonban az 1908-as olimpián maratoni futásban az olasz Dorando Pietri érkezett elsőként a stadionba, félájultan először jobbra fordult, holott balra kellett volna mennie. Útba igazították. Néhány lépésre a céltól összeesett, aztán váratlanul gyalogolni kezdett, újra elesett, a célba úgy támogatták be. Az amerikaiak megóvták a versenyt, Pietrit idegen segítség miatt kizárták. Az amerikai Johnn Hayes nyert, de Pietriről mindmáig több szó esik, még az is elterjedt (tévesen), hogy Sir Arthur Conan Doyle, Sherlock 
Holmes megteremtője is támogatta a cél előtt. Mindennek a teteje, hogy az eredményhirdetésnél Pietri aranyserleget kapott kimagasló teljesítményéért, Alexandra királyné kezdeményezte és adta át a díjat.

A sor folytatható, tanulság pedig nincs. Legfeljebb A kaktusz virága betétdalának Szenes Iván által jegyzett szövege: „Einstein szerint minden relatív, / Csak a fog tud úgy fájni, mint a szív.”

Ha hozzáteszem, hogy Albert Einstein A mozgó testek elektrodinamikájáról (Zur Elektrodynamik bewegter Körper) címmel tette közzé 1905-ben korszakos tanulmányát, amelyet Max Planck jóvoltából (1906) ismerünk relativitáselméletnek – a csúcson hagyom abba.