Vb-füstölgéseim (3. rész) – Bobory Balázs publicisztikája

Jaj, de izgi, itt a célegyenes! Bő egy hét van hátra a labdarúgó-világbajnokság küzdelmeiből, aztán visszakerülünk a régi körforgásba – mi, magyarok a saját kis bajnokságunkba, illetve a számunkra már július elején elkezdődő nemzetközi kupaküzdelmekbe. De addig még dübörögjön ezerrel a vb!

Mondjuk úgy, ahogy a franciák dübörögnek, és olyan ménesnek is tűnnek, amely átgázol mindenkin, patáik nyomát évekig emlegetik az ellenfelek. Nem látni azt a széles kapujú karámot, ahová be lehetne fogni őket, és betörni, hogy ne száguldjanak tovább, adják végre meg magukat. 

A franciák vezetésével Európa dominál, mint oly sokszor, ez most is világosabb, mint a nap. Nyilván látjuk, hogy jók az afrikai csapatok, ügyesek az ázsiaiak, a dél-amerikaiak meg olyanok, mint általában szoktak lenni. Az öreg kontinens sztárcsapataival azonban nem tudnak mit kezdeni, hiába: a tapasztalat, a tradíciók, a versenyeztetés minősége és a pénz koncentrálódása összességében olyan minőséggel vértezi fel őket, hogy a végén egymás között rendezik le a vb-cím sorsát – és ebbe már csak a címvédő Argentína tud beleszólni, amelynek eddig elég könnyű sorsolása volt, és még a svájciakba sem feltétlenül kell beletörnie a bicskájának. 

Semmi baj, a FIFA majd veszi a lapot, tanul a történtekből és a következő világbajnokságra már több kijutó helyet biztosít Európának. Ja, várjunk csak, nem…

A világ futballját irányító szövetség teljesen kiírta magát a komolyan vehető szervezetek sorából, ha még a vb előtt akadtak is olyan szurkolók, akik hitelesnek, a labdarúgás fejlődése szempontjából előremozdítónak látták Gianni Infantinót és bandáját, akkor a torna alatt ők is bizonyára egytől egyig eltűntek. A jelenlegi FIFA-t a jelenlegi működéssel a szurkolók legszívesebben a lehető legmelegebb éghajlatra zavarnák el, pedig nagyon nehéz elképzelni, hogy még több játék- és sportágellenes döntést képesek lennének még hozni. 

No, de ne becsüljük le őket, mert mindig van új a nap alatt!

A FIFA mindig ügyelt arra, hogy legalább az asztalok felett azt a látszatot keltse, hogy politikától, kormányoktól függetlenül működik, döntéseit nem lehet arról az oldalról befolyásolni, lényegében egy – nem is olyan kicsi – szuverén állam ezen a földkerekségen, hatalmas anyagi, társadalmi befolyással és támogatottsággal. Aztán eljön a pillanat, amikor elviszik abba az országba – immár másodszor – a vb-t, ahol nagyjából három évtizede kezdték el normálisan működtetni a sportágat, a lakosság egy része még mindig nincs tisztában a szabályokkal és nem elkötelezett, de legalább lelkes, ha a saját csapatáról van szó. 

Nos, a lakosság egyik tagja – történetesen az elnök – országa szerény képességű csapatát világbajnoknak vizionálta, ami nem baj, csak jó nagy szamárság. Az viszont már óriási probléma, hogy lobbival, nyomás alá helyezéssel, adminisztratív úton próbálta kedvencei sikerét elősegíteni. Igen, kitalálták volna már a nem túl nehéz – a televíziós vetélkedőkben is csak beszállóként használható – feladványt: az Egyesült Államokról és Donald Trumpról van szó. 

Én igazán sajnálom az amerikaiakat, hogy négyévente mennyire silány választékból dönthetik el, ki legyen országuk első embere, az előző ciklusban egy szenilis, láthatóan a környezete által irányított, befolyásolt bácsi csetlett-botlott négy évig, most pedig egy egoista, magát polihisztornak gondoló félőrült rögtönöz folyamatosan ahelyett, hogy mondjuk egy gondosan összeválogatott csapat tanácsait megfontolva cselekedne. 

Szomorú, és a FIFA-ra nézve szégyen, hogy Trump nyomására sikerült elintézni, hogy a legjobb tizenhat között jogosan kiállított Folarin Balogun játszhasson az amerikai csapatban a nyolcaddöntőben a belgák ellen. Mindezt úgy, hogy maga az elnök is elmondta, fogalma sincs, mit jelent egy kiállítás… Jártam életemben néhány fegyelmi tárgyaláson, nekem itthon azt mondták, hogy a piros lap az piros lap, akkor is, ha igazságtalanul lett kiosztva, és minimum egymeccses eltiltás jár érte. A nemzetközi szövetség precedenst teremtett, most már jogosan teszik fel neki a kérdést, ha Balogun büntetését fel lehetett függeszteni, akkor másokét miért nem? Persze a hangoskodókat eddig el lehetett hallgattatni ígéretekkel, kvótákkal, pénzzel, szankciók belengetésével, alkalmazásával, és talán ez még a későbbiekben is eredményt hozhat, de a baj akkor kezdődik majd igazán, ha a szurkolók teljesen elfordulnak. Igen, azok a szurkolók, akiknek már most sincs pénzük arra, hogy bejussanak méregdrága belépőkkel a meccsre, azok a fanatikusok, akik egy hétvégén nemcsak a szép stadionokba járnak ki, hanem a vasárnapi leves után a falusi pályákon is ezt a szép játékot csodálják. Na, pont ők unhatják meg először a piszkos játékokat, a túlszabályozott rendszert és labdarúgást, a sterilizált, mégis alantas cselszövésekkel átszőtt közeget. 

Az egyetlen reménysugár maga a labdarúgás, a játékosok, az edzők, a csapatok mentik meg eddig a FIFA és annak vezetőinek fenekét, mert a színvonal egy-két mérkőzéstől eltekintve nagyon magas. Az olyan meseszerű sztorik, mint amilyet mondjuk az Argentína–Egyiptom mérkőzésen láttunk, tovább építik a sportág mítoszát, és az öltönyös emberek káros tevékenységét felülírva hitetik el velünk, hogy érdemes szerelmesnek maradnunk a futballba. 

Ha valamit nem lehet elvitatni, az az állandó szakmai fejlődés. Amit látunk: nincsenek lassú, képzetlen játékosok a pályán, nincs olyan együttes, amely megmosolyogtató lenne amatőrségével, bárgyúságával, képességbeli hiányosságaival. Van harc, izgalom, fordulat, látvány és persze sztárok dögivel. 

Nagyon hosszú tanulmányt lehetne majd arról írni, hogy a hosszú távú hatása milyen lesz a labdarúgás egészére ennek a világbajnokságnak. Szakmailag mindenképpen nagyon érdekes a torna, az edzők, szakemberek csemegézhetnek az eddigi jegyzeteikben, mert a modern futball komplexitása egyre jobban kirajzolódik, ha valaki a játék valamilyen szegmensében gyenge, az ellenfél azonnal kihasználja azt. A szakma nagy kérdése, hogy hova lehet még fejlődni, előrelépni a legmagasabb szinten, de lehet, hogy a korabeliek ezt a kérdést tették fel 1954-ben, 1970-ben, 1986-ban vagy akár 2010-ben is. Aztán mindig változott valami, de talány, hogy van-e valahol határ, egy vonal, amíg egy futballista gyorsaságban, technikai, taktikai és mentális felkészültségben eljuthat és onnan nincs tovább, kész a tökéletes prototípus, és annak megalkotási folyamata is kidolgozva. 

A torna jövőjéről, a FIFA szabályairól, tevékenységéről is mindenképpen beszélni kell, a létszámról, a kontinenseknek kiosztott helyekről, a VAR-ról, a hidratációs szünetekről, a jegyárakról, a távolságokról, a profit maximalizálásáról vagy észszerűsítéséről. Még szerencse, hogy van ilyen világesemény, amely minden szempontból rávilágít az erényekre, a hiányosságokra, erős kifejezéssel élve a bűnökre is. 

No, de dőljünk még hátra, élvezzük a show-t – aki akarja, a szerintem teljesen felesleges és számomra vb-döntőhöz testidegen „halftime-ot” is. Én a játékra gondoltam, mert a franciákon kívül a spanyolok, az angolok és az argentinok is képesek olyan teljesítményre, amit szájtátva figyelünk, nem is beszélve a norvégokról, akik már eddig is jó messze eleveztek. 

Minden mással ráérünk később foglalkozni, persze csak akkor, ha valamelyik államfő vagy miniszterelnök nem kopogtat be a maradék időben a FIFA-hoz, hogy valamiféle kedvezményt vagy előnyt szerezzen saját csapatának…  

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!