„Azt szeretném csinálni, amit a bácsi a rádióban” – Hosszú Kávé Székely Dáviddal

– Városi gyerek volt, a blokkokkal körülölelt Pannónia utca környékén nőtt fel, mégis számtalan sportágat kipróbált gyerekként. Ennyire kíváncsi típus?     
– Szerencsém volt, édesanyám általános iskolai magyartanárként dolgozott, ráadásul olyan intézményben tanított, amelyben tényleg mindent ki lehetett próbálni. Két nagy tornaterem, óriási kert, hiába feküdt a belváros közepén, mindenféle sportágra volt mód. Kék Általános Iskola volt a neve. Olyan sok volt a gyerek a környéken, hogy egy másik iskola közelébe húzták fel a miénket. Emlékszem, kedden és csütörtökön jártam kosárlabdaedzésre, azt megelőzően a tekvandót is kipróbáltam. Az osztálytársakkal pedig a suli kertjében négy táskából alakítottunk ki kapukat, és fociztunk kifulladásig. Hétvégén aztán irány a Normafa!

– Síelni vagy csak túrázni jártak fel?     
– Ha volt hó, síeltünk. Ha nem, akkor meg nagyokat sétáltunk, kirándultunk.

– Ki ennyire aktív a családjában, hogy sohasem volt megállás?     
– Édesanyám. Úgy volt vele, a gyerek legyen a természetben, mozogjon minél többet. A barátnője fia szintén a sulinkba járt, amolyan közös program volt ez a hétvégéken. Már maga az odajutás is kihívást jelentett, metróra szálltunk, aztán fel a 21-es buszra, azzal mentünk a Normafához. De a Margitszigetre is rengeteget jártunk, mert sokkal közelebb volt hozzánk. Egyébként érdekes, ma már síelni nem járok, inkább – ha tehetem – a télből a nyárba repülök. De azért a fekete pályán még most is biztonsággal le tudnék jönni. Sőt, a síelés a mai napig közel áll hozzám, hiszen az első igazán nagy lehetőségként síközvetítés kommentátoraként kaptam esélyt, hogy világbajnokságról a helyszínről is tudósítsak. Alberto Tomba nagy kedvencem volt, még lázasan is úgy síelt, mint senki más.

– Igaz, hogy nyolcadikos korában, amikor papírra kellett vetnie, mi szeretne lenni, egy sportkommentátort rajzolt le?     
– Egészen konkrétan Knézy Jenő szerettem volna lenni. Ő volt az első nekem, akkoriban mindent is ő közvetített, ikonikus alakja volt a magyar sporttelevíziózásnak. Miután ilyen sok volt a mozgás az életemben, a tévében a különböző sportágakat is meglehetősen korán kezdtem el nézni. A végső lökést egy harminc évvel ezelőtti U21-es válogatott meccs adta meg. Becsúszott néhány rossz jegy a suliban, így büntetésként a Svájc elleni mérkőzést nem nézhettem meg a televízióban, csupán rádión hallgathattam. A hazaiak két góllal vezettek, ám jött Szanyó Károly, Zavadszky Gábor és Dombi Tibor gólja, fordítottunk, aztán a skótok legyőzésével kijutottunk az atlantai olimpiára. Onnantól végképp tudtam, azt szeretném csinálni, amit a bácsi a rádióban.

– Otthon a tükör előtt is gyakorolt?     
– Sokszor beszéltünk róla Hajdú B. Istvánnal, hogy amíg neki odahaza a saját gombfocimérkőzéseit kellett közvetítenie, én már a videójátékok idejében nőttem fel. Levettem a tévén a hangot, és közvetítettem a meccseket. Igaz, hogy csak a szüleim hallottak, de nagyon komolyan vettem. Különböző statisztikákat írtam, ki hány gólt szerzett, kivel nyertem meg legtöbbször a világbajnokságot.

– Profi sportoló sohasem akart lenni?     
– Nem éreztem, hogy bármiben kiemelkedő tehetség lennék. És a szüleim sem erőltették, talán nem is baj.

–  Nem is volt példaképe? Olyan, akiért rajongott? 
– Arra emlékszem, hogy kerékpározásban Lance Armstrong ellen például kifejezetten szurkoltam, úgy voltam vele, valaki verje már meg! Később, amikor az eltiltása után visszatért, akkor meg neki szurkoltam, mutassa meg a nagy öreg, hogyan is kell ezt csinálni. Ma inkább a magyaroknak drukkolok. A világ egyik legjobb sportolójának pedig a kerékpáros Tadej Pogacart tartom. Ezért is örülök nagyon, hogy a nyártól mi közvetítjük a Tour de France-t. Olyan műsorral szeretnénk szolgálni, ami a régi közvetítések hangulatát is visszaadja.

– És a hivatásában volt olyan, akire felnézett?     
– Knézy Jenő volt az első, később Hajdú B. István lett a másik nagy példakép. Ahogyan a kétezres Európa-bajnokságot közvetítette, az egészen új volt. Az a felkészültség, alázat, ami jellemző rá, egészen egyedi. Az olaszok mérkőzéseinek napján nem sajnálta az időt és energiát, a feleségével itthon, Budapesten megvetette az egyetlen helyen kapható olasz sportnapilapot, a La Gazzetta dello Sportot, a délelőtti gyorsvonattal elküldték Méhes Gáborhoz, ő elolvasta, majd telefonon elmondta Pistinek a legfrissebb híreket. Ma ez már elképzelhetetlen. Azóta sem találtunk az övéhez fogható hangot a magyar sportmédiában.

– Az idei Knézy Jenő-díjat hová teszi magában? Mit jelent önnek?     
– Nagyon sokat. A díj formálisan nekem szól, de valójában az egész M4 Sport csapatának. Visszajelzés arról, hogy amit csinálunk, annak van értelme. Ha megnézzük a korábbi díjazottakat – beleértve Hajdú B. Istvánt is –, az ember óhatatlanul is megáll egy pillanatra. A díj ezért is van itt velem a Kunigunda útjai irodámban. De arra is büszke vagyok, hogy ugyanaz a kíváncsi, lelkes gyerek maradtam, aki egykoron a rádió mellett ülve izgulta végig a meccseket.

– Szakmailag mi lesz a következő időszak legnagyobb kihívása?     
– Nyugodtan mondhatom, amióta létezik a csatorna, az egyik legkeményebb időszak jön. Az év első két hónapja elképesztően sűrű lesz: téli olimpia, férfi kézilabda Európa-bajnokság, futsal és gyorskorcsolya Eb, a Ferencváros Európa-liga-mérkőzései, a Fizz Liga tavaszi szezonjának rajtja. A nyáron pedig a labdarúgó-világbajnokság, a száznégy mérkőzés mindegyikét adja a közmédia, ami óriási kihívás. Akkor nekem is be kell ülnöm a mikrofon mögé. Nagyon sajnálom, hogy nem várhatjuk magyar érdekeltséggel a tornát. De van egy álmom is a 2026-os esztendőre: leültetni a magyar futball különböző szereplőit, és megbeszélni velük, hogyan, merre tartson a labdarúgásunk.

– Kikapcsolódni miként szokott?     
– Leginkább sporttal. Tudom, nem hangzik túl eredetien, de tényleg így van. Persze nézek sorozatokat, filmeket is, de igazán kikapcsolni a sporttal tudok.

– Karácsonykor a konyhába azért bemerészkedik?      
– Mindenki jobban jár, ha távol maradok a konyhától. Egyébként sem vagyok az a típus, aki egy hónapon át hangolódik az ünnepekre. Inkább akkor szeretem, amikor már minden lenyugszik. A karácsony a többségnek egyenlő a Reszkessetek, betörők! című filmmel, bevallom, én inkább megnézem századszor a Die Hardot. Végül is az is karácsonykor játszódik… Olyan is előfordult, hogy karácsonykor édesanyámmal elutaztunk a néhány napra, de idén idehaza voltunk. Ilyenkor szeretek nagyokat sétálni, elgyaloglok a Szent István-bazilikához, gyertyát gyújtok az édesapám és a nagyszüleim emlékére.