„A vitorlázás olyan, mint a művészet” – interjú Vadnai Benjaminnal
Még meg sem születtek, amikor már elkezdődött a vitorlázó Vadnai testvérek, Benjamin és Jonatán története: édesapjuk, Vadnai Péter még egyetemistaként a pesti metrón utazott az egyik iskolatársával, aki elmesélte neki, mennyire élvezi a vitorlázást Agárdon. Így aztán ő is kipróbálta, sőt, egészen a válogatottságig vitte, és annyira beszippantotta a sportág, hogy szerette volna, ha a fiai is magas szintre jutnak benne – bár azt talán maga sem gondolta, hogy végül mindkettő nemzetközi szintű válogatott versenyző és olimpikon lesz.
Az idősebb fiú, Benjamin már gyerekként is kiugró tehetségnek számított, és óriási sikereket ért el, mert mögötte volt az egyre keményebb munka és az a családi összefogás, ami aztán az öccsét repítette a csúcsra. De ne szaladjunk ennyire előre!
Született: 1995. december 30., Veszprém  |
ÚTTÖRŐ FELFOGÁS: TÉLEN IS EDZETTEK A BALATONON
„Ugyanúgy kezdtük, mint mindenki más, vitorlástáborba jártunk, ám apu úgy érezte, ez kevés, és szeretett volna nekünk valami pluszt adni – mondta Benjamin a Képes Sportnak. – Öt-hat éves koromban nagyapával kijöttek velem a vízre egy kis családi hajóval, én mellettük egy még kisebb vitorlással kanyarogtam, ismerkedtem a hajóval, mert meg kellett tanulnom kezelni. Úgy emlékszem, elég sok órát eltöltöttünk így, sőt, van olyan emlékem is, amikor öcsit berakták mellém, hogy menjek egy kört vele. Így szerettük meg a vitorlázást.”
Amikor a fiúk tehetsége megmutatkozott és egyre jobb eredményeket értek el, édesapjuk elkezdett morfondírozni azon, hogy ki kell lépni a megszokott rutinból, mert a külföldi vitorlázók jóval többet edzenek, nemcsak a hétvégén és a telet sem hagyják ki. Így nemegyszer előfordult, hogy decemberben is kivitte őket vitorlázni a Balatonra, amikor kisütött a nap, ami plusz edzésórákat jelentett. Ez a felfogás úttörőnek számított itthon, és meg is lett az eredménye, mivel nekik nem esett ki két-három hónap, évről évre látványosan javultak az eredményeik.
Ráadásul a csillagok szerencsés együttállásának köszönhetően volt egy másik testvérpár a generációjukban, Gyapjas Balázs és Gyapjas Zsombor, akik klubtársaik is voltak Balatonfűzfőn. A hasonlóan elhivatott fiatalok egymást sarkallták jobb és jobb eredményekre, a hazai ranglistát felváltva vezették. Az Európa-bajnokságokon is remek teljesítményt nyújtottak, köszönhetően annak is, hogy a lelkesedésük töretlen maradt.
„Gyerekként szerintem nem nehéz edzeni, a problémák kamaszként adódnak, akkor válik el, hogy érdemes-e folytatni a profi sportolást – fogalmazott az idősebb Vadnai testvér. – A tanulást mindig meg tudtam oldani, de idővel jöttek a haverok, a bulik, nekem viszont készülnöm kellett, rengeteget utazni és motiváltnak maradni, mert időközben arra is rájön az ember, hogy itthon csak egy szintig tudsz eljutni, és ha feljebb akarsz lépni, nem elég a heti három-négy edzés, külföldre kell menni, ahol stabilabb a szél. Akkor is bele kell tenni ugyanazt a munkát, vagy inkább egyre többet, amit már kevesen vállalnak.”
Mivel Benjamin fiatalként szinte berobbant a sportág élmezőnyébe és kiemelkedő sikereket ért el, sorban hozta haza az érmeket a korosztályos világversenyekről, az olimpiára jutás célját hamar megfogalmazta magában. Saját bevallása szerint kissé naivan azt gondolta, ha az utánpótlásban így remekel, biztos megy ez később is. De a felnőttmezőnyben vele is szembejött a valóság, már nemcsak két-három generáció vitorlázói csaptak össze, hanem az elmúlt húsz év összes nagy tehetsége, akik ugyanúgy rengeteg energiát raknak bele, ráadásul tapasztaltabbak, ami óriási előny ebben a sportágban.
KÉT NYÁRI OLIMPIA IS BELEFÉRT A PÁLYAFUTÁSÁBA
Bár kézenfekvő lett volna, öccsével, Jonatánnal sohasem ültek egy hajóba, mert egyrészt nagyságrendekkel drágább, és a szülőknek már így is óriási áldozatot kellett vállalniuk, másrészt egyesben egymás edzőpartnerei lehettek, húzták egymást, aminek akkor lett igazán nagy jelentősége és eredménye, amikor két és fél évvel fiatalabb testvére erőben is felnőtt hozzá, és egy mezőnyben versenyeztek. Egymásnak is nagyban köszönhették, hogy magas szintre jutottak, de aztán teljesen természetes módon eljött az az idő, amikor egymás ellen kellett küzdeniük az olimpiai kijutásért.
„Mindig jó testvérek voltunk, de akadtak azért nehéz időszakok, mondjuk, a kvalifikációs sorozat, amelyben két-három verseny alapján dőlt el, ki megy az olimpiára. Mindez úgy, hogy együtt edzőtáboroztunk, együtt laktunk, és igyekeztünk fair módon eldönteni, ki a jobb. Mint amikor elfelezed a csokit kiskorodban, az egyik eltöri, a másik meg választ, hogy igazságos legyen. Törekedtünk arra, hogy ne legyen különbség, egyenlő esélyekkel készülhessünk, hogy aztán ne nehezteljünk egymásra. A vízen persze »gyilkoltuk« egymást, kitakartuk a másik szelét, oda-vissza szövegeltünk, de a parton nem volt harag. Mindig jó volt a hangulat, tartottuk a rutint, vittük mindenhova a kis kézi kávéőrlőnket, ugyanúgy raktuk be a zenéket, melegítettünk, a házimunkát megosztottuk, és úgy voltunk vele, győzzön a jobbik. Biztos kakaskodhattunk volna, de tudtuk, az olimpia véget ér, mi viszont örökre testvérek maradunk.”
Már csak életkoránál fogva is Benjaminnak jött össze először az olimpiai indulás, sőt, kétszer is megadatott neki. 2016-ban Rio de Janeiróban húszévesen, a magyar vitorlázás történetének legfiatalabb férfi olimpikonjaként 48 indulóból a 33. helyen végzett, öt év múlva Tokióban pedig a 18. lett. Közben pedig sorra indult a laser hajóosztály világ- és Európa-bajnokságain, valamint a világ- és Európa-kupa-versenyeken.
„Rióban még nem volt elég tapasztalatom az új hajóval, de büszke voltam rá, hogy kijutottam, és újoncként nem is szerepeltem rosszul. Tokióban már szerettem volna jó eredményt elérni, kicsit konzervatívan, de jól vitorláztam, sokáig álltam a 14-15. hely körül, a végén hátrébb csúsztam” – elevenítette fel Benjamin, aki aztán némileg váratlanul, 2024 szeptemberében, 28 évesen úgy döntött, abbahagyja az olimpiai vitorlázást, és átadja a stafétát öccsének, Jonatánnak.
Döntésének több oka is volt, a harminchoz közel már szeretett volna saját egzisztenciát, járni a maga útját, felépíteni a sportolás utáni életét. A versenyzés mellett mindig tanult, és mindig is szeretett volna létrehozni egy céget, megalkotni egy rendszert, és kereste, hogy a civil életben miben lehet majd hasonlóan sikeres. Ez pedig azt eredményezte, hogy egyre inkább eltávolodott a versenysporttól.
A vitorlázásban persze benne maradt, meghívták taktikus pozícióba egy nagy vitorlásra, ami némileg edzői szerepet is jelent a csapatban: ő állítja a nagyvitorlát, ő dönti el, merre menjenek a pályán, a fő feladata a taktika és a stratégia összeállítása. A kormányos vezeti a hajót, de a taktikus mondja meg, hogyan rajtoljanak, mikor és milyen manőverek kövessék egymást. Szereti az új szerepét, mert úgy érzi, értékelik a munkáját, és nemcsak felelősséget jelent, nagy koncentrációt is igényel, mert sokat edzenek, külföldre járnak versenyezni, készülnek a világbajnokságra. És közben öccse, Jonatán edzéseit is segíti.
A TÉTVERSENYEKRE ELUTAZIK, AZ EDZÉSEKET LEVEZÉNYLI
„Szerintem Jonival mi mindig is egymás edzői voltunk abban a tekintetben, hogy rengeteget figyeltük a többieket, próbáltuk megérteni, ki mit és miért csinál a vízen, hogyan szerelik a hajójukat, vagy egyáltalán milyen hajóval mennek. Mindent megbeszéltünk. Kiskorában persze tanítgattam, ha valamit nem értett vagy nem ment neki, hiszen gyerekként még nagy volt a különbség köztünk, utánpótlásban két és fél év rengeteget számít. De amikor idősebbek lettünk, már ő is sok mindent tanácsolt nekem. A riói olimpiára például még édesapa kísért el, de Tokióba már a tesómmal utaztam, többek között azért is, hogy lássa, milyen az olimpia légköre, és legyen némi tapasztalata, ha esetleg Párizsba már ő megy.”
És Párizsba már valóban Jonatán jutott ki, ám a bátyja is vele tartott, és nemcsak az edzői tanácsai segítettek az olimpiai negyedik hely megszerzésében, hanem a puszta jelenléte is. Nem kellett ugyanis szakítaniuk a megszokott rutinnal: ugyanúgy megfőzték a kávét, bekapcsolták a zenét, mintha csak világbajnokságon, Európa-bajnokságon, esetleg egy közös edzőtáborban lennének.
Majdnem olyan volt, mint régen, de persze akadt, ami változott: most már az idősebb testvér főzött, pakolt, készítette a proteint, vásárolt, hogy Jonatánnak legyen ideje pihenni a futamok között. Ahogy visszatért a vízről, együtt elrakták a hajót, Benjamin lement a partra még egyszer mindent ellenőrizni, elintézni a szükséges papírmunkát, mert az olimpián rengeteg szigorú szabály van, és jó, ha ezekkel nem a sportolónak kell foglalkoznia.
„Figyelnünk kellett arra, hogy Joni ne zökkenjen ki, ne nyomja agyon az olimpia terhe, és szerintem nagyon jól csináltuk. Bezártuk az ajtót, és ugyanúgy követtük az olimpiát, mintha otthon néznénk, figyeltük a magyar sportolók eredményeit, esetleg felhoztam, hogy mi a helyzet odahaza. Nem akartam magáról a versenyről beszélni, négyszer is meggondoltam, mit mondok neki, közben meg legszívesebben én is azt taglaltam volna vele, hogy az aznapi futamokon mi volt jó, mi volt rossz, mi lesz holnap, de mindig elharaptam, hogy eltereljem Joni gondolatait. Próbáltam sportpszichológus is lenni, ezért aztán mentálisan szerintem én fáradtam el jobban az olimpia végére” – mondta Benjamin, aki felelevenített egy mentálisan nehéz szituációt az éremfutamban.
Történt, hogy Jonatán felborult, de mivel leállt a szél, újraindították a futamot, a testvérének pedig el kellett érnie, hogy ne maradjon benne ez a hiba.
„Gyorsan váltottunk néhány szót, Joni mondta, hogy hú, ezt a tévében biztos sokan látták, én pedig azt válaszoltam neki, hogy Magyarországon még senki sem jutott ebben a hajóosztályban erre a szintre, az olimpiai éremfutamig, ez a királykategória, úgyhogy egyáltalán nem kell aggódnia, ki mit gondol, mert ő itt és most a legjobb. Nagyon jól felállt belőle, ki tudta zárni, és végül negyedik lett.”
Benjamin edzőként továbbra is segíti a testvérét tanácsaival, meglátásaival, ami már csak azért is nagyon hatékony, mert nála jobban senki sem ismeri Jonatánt. A tétversenyekre elutazik vele, az itthoni edzéseit ő vezényli le, ha kell, segít a nemzetközi csapat gyakorlásain, kereskedőként pedig rengeteg alkatrészt tud szerezni, amiből ki tudják választani a legjobbat. Így támogatja a lehető legjobb technikai felszerelés megszerzésében, hogy ne az öccsének kelljen ezzel foglalkoznia.
„Jonival kicsit mindig mások voltunk, én például könnyű csontozatú vagyok, nekem mindig nehéz volt a laserhajót megfogni, ezért sokat kellett kondiznom és híznom hozzá. Joni fizikailag felkészültebb, erre amúgy is nagyon ráfeküdt, szerintem ő az egyik legerősebb versenyző a mezőnyben, aminek nagy szelekben óriási hasznát veszi. Engem inkább a finomságok érdekeltek, a vitorlázást mindig úgy képzeltem el, mint a művészetet, amelyben lehet szép és új dolgokat kitalálni, sohasem szerettem a németes vonalat, amikor monoton módon kell minimalizálni a kockázatot. Még akkor sem, ha valójában az a célravezető. Én jobban szeretem a hátszeleket, amikor a hullámokat elkapod, és lehet rajtuk szörfözni.”
2024 szeptemberében nemcsak Benjamin sportolói karrierje ért véget, elkezdődött a civil élete is, amire már készült. Van egy üzletük otthon, Balatonfüreden, Benji kereskedelmi marketinget végzett, a diplomamunkája témája az volt, hogy a sportolók mit kezdhetnek magukkal, amikor abbahagyják a sportolást. De nemcsak írt róla, a gyakorlatban is foglalkozott vele, az egyetem alatt alapította a céget, egy vitorlásboltot. A márkákkal az évtizedek alatt jó kapcsolatot alakított ki, így többnek ő lett a képviselője Magyarországon, és idővel egyre többel sikerült megállapodnia.
Az elején még csak havi néhány órát foglalkozott vele, ha kellett valami, megrendelte és átadta, de ez a visszavonulása idejére odáig fejlődött, hogy állandó elfoglaltságot adott, és nem kellett azon aggódnia, mit fog csinálni, ha már nem az edzések és versenyek töltik ki az ideje java részét. Kezdetben dobozokban állt a szobájában minden cucc, de a készletnövekedés miatt ezt egy idő után kinőtte a vállalkozás, amit türelmesen fel kellett építenie.
Úgy vélték, hogy „azt forgalmazzuk, amit használunk”, hajókat, felszereléseket, ruházatot, mert azt jól ismerik. Már van webshopjuk és egy üzletük Balatonfüreden, amit az unokatestvérük vezet heti négy napon át. Benjamin tulajdonosként napi szinten belefolyik a cég ügyeibe, de az ő feladata már inkább a kapcsolattartás a kikötőkkel, a fix partnerekkel itthon és külföldön, például a környező országokban. Sokszor kérnek tőlük a versenyzők, excsapattársak vitorlát, felszerelést, amit meg kell oldaniuk szállítással együtt.
Megváltozott az élete, de élvezi.
„Minden rugalmasabb lett, nem kell azt figyelnem, hogy úristen, mikor érek haza, mert reggel korán kell kelnem az edzés miatt. És ha lemegyek a konditerembe, annyit edzek, amennyi jólesik, nincs kötelező program. Most is szeretek egészségesen étkezni, de az étel eddig táplálék volt, ami az energiát adta, most viszont már az lehet a fő szempont, hogy ízlik-e. Januárban végre elmegyek síelni, eddig nem jártunk a sportolás mellett, mert sérülésveszélyes. Örülök, hogy van szabadidőm, elmehetek focizni vagy teniszezni a haverokkal, egy füredi kézilabdameccset megnézni az egyik játékossal, Hornyák Petivel. Járok koncertre, kint voltam a magyar–ír focimeccsen, ezek nekem olyan élmények, amikre eddig nem volt lehetőségem. Igyekszem még jobban megismerni a Balatont, a füredi közösséget, most végre van rá időm. Vagy olyan apróságok, ami talán viccesen hangzik, de végre lehet otthon növényem, mert eddig az utazások miatt nem tudtam volna róla gondoskodni. Sőt, talán lesz egy kutyám. Élvezem, hogy most már gondolkodhatok ilyesmiben.”
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. január 3-i lapszámában jelent meg.)
