Két perc sírásra, összetartozásra – interjú Sántha Xéniával

Csíkszeredában született, hat éve Angliában él, szándékai szerint utolsó karácsonyát tölti idén a szigetországban.     

„Annak idején időm nagy részét Csíkpálfalván töltöttem. Édesapám rengeteget túrázott, kvadozott, sokat gyalogtúráztunk, akkoriban ivódott belém a természetközeliség. Nem kimondottan a hegyek vonzottak, de maga a természet igen. Hat-hét éves lehettem, amikor egy téli túránk alkalmával egy-egy rossz lépés után mellkasig merültem el a hóban, küzdenem kellett, amíg felértem egy nagyobb dombra. Rettenetesen nehéz volt, nekem viszont nagyon tetszett, hogy nehézségek árán ugyan, de feljutottam oda, és lenézhettem.”      

Tízéves korától Nyíregyházán élt, édesanyjával költözött oda. Nemigen szerette, mert minden nagyon lapos volt, sehol semmi, amire fel lehetett nézni. „Nem voltak jó évek, mindig hazavágytam Erdélybe.” 2020-ban, a koronavírus-járvány idején költözött Angliába, illetve inkább ott ragadt, miután nem lehetett utazni. Aztán munkát is talált, maradt. Nem rajong az angliai életért, bár először nagyon izgalmasnak találta.

„Túl rohanós, pörgős, az emberek nem foglalkoznak egymással. Nem úgy, mint Csíkszeredában, ahol az utcán mindenki köszön a másiknak, mindenki tudja, ki kicsoda.”

Azért maradt mégis, mert több pénzt lehet keresni, az utazáshoz márpedig pénz kell, és ő mindig szeretett utazni. Még nem azzal a céllal, hogy feljusson magas hegyekre, csak távoli országokba akart eljutni.   

Meglehetősen aktív kisgyerek volt, lovagolt, versenyszerűen díjugratott, a mintát az édesanyja szolgáltatta. Aztán erőt vett rajta a tinédzserlustaság, azt mondja, semmihez sem érzett motivációt. Sportolni sem szeretett, a mozgás nem érdekelte, nem látott benne szépséget, az iskolában mindent kitalált, hogy ne kelljen testnevelésórára járnia. Aztán elkezdte foglalkoztatni a katonaság, de édesanyja lebeszélte róla, végül grafikusnak tanult.

A hegymászással való találkozása nem függetleníthető földijétől, Erőss Zsolttól, sokat hallott róla, látta a tévében. A késztetés, hogy ki is próbálja, valójában az Angliába költözését követően jött, ott pénzügyileg könnyebben megoldhatónak látszott. Eldöntötte, hogy megdolgozik érte, gyakorol, felépíti a tervét. Kezdetben 4000 méteres hegyekben gondolkodott, talán egy hatezresben is. A 6000 méter teljesítése után, rájött: nagyobbra is képes felkészülni. 2023-ban elindult megmászni egy nagy hegyet az Everest-régióban, amiről azonban kiderült, hogy nem mászható abban a szezonban, ezért speciális engedéllyel megmászták a 6400 méter fölötti Hidden Peaket.      

„Egész hónapot töltöttem gyakorlással, felkészüléssel egy nagyon jó barátommal, Delával, sokat tanultam tőle, például azt, hogyan másznak hegyet a nepáliak. Miután kisebb sziklákon gyakoroltunk, elindultunk megmászni azt a hatezrest, és bár nem sikerült – alpinista stílusban csináltuk, nem voltak fix kötelek a hegyen, mi vittük a sátrat, mi állítottuk fel, mi csináltuk az ételt –, annyira vadregényes, nehéz kaland volt, hogy visszavágytam. Annak az útnak a végén eljutottunk a Manaszlu-alaptáborhoz is, akkor láttam először nyolcezrest, és a látvány végleg megfogott.”     

Az elkövetkező évben, 2024-ben arra gyúrt, hogy vissza tudjon menni, de pénzügyileg nagyon nehéznek látszott, és amikor már majdnem összeállt az egész, májusban eltört a könyöke. A Manaszlu-expedíciót így 2025-re kellett halasztani, valamiért így kellett ennek lennie, tartja, örül, hogy végül így alakult.    

„Hogy mentálisan mi volt a legnehezebb? Rettenetesen hosszú volt az utolsó szekció, egyszerűen nem akart véget érni. Vártam, hogy feljöjjön a nap, de nem jött fel, sötétség volt. Láttam a fejlámpákat, összefolyt a fényük. Nem tudtam, hány óra van, fáradt voltam, éhes. Nem voltam olyan fizikai és mentális állapotban, hogy véghez tudjam vinni – ezen kellett túllendülni. Az emberek szavai segítettek, akik hittek bennem és támogattak. Minden egyes lépésemet ez és az anyukám születésnapja hajtotta: felmegyek, és elmondom neki a tervezett köszöntőt. Nemcsak a saját erőm, a családom ereje is vitt felfelé – ezek lendítettek túl a rettenetesen nehéz, 8000 méter fölött jellemző mentális állapoton.”     

Két percet tartózkodott a csúcson. Azt mondja, edzései során rengetegszer elképzelte az utolsó néhány métert, ehhez képest semmi sem olyan volt.     

„Öt méterre voltam a csúcstól, megfagyott a kezem-lábam, rettenetesen fáradt voltam, előttem nem haladt a sor. Adott pillanatban vissza akartam fordulni. Láttam a csúcsot, tudtam, hogy ott van: 8163 méter. Konkrétan alig néhány percre van, hogy megérintsem, de a bensőmben teljes ürességet éreztem. Meg is lepődtem, mert azt hittem, felemelő érzés lesz. Két méterre a csúcstól kezdett megfogalmazódni bennem, hogy valami történik.”     

Kifeszítette a zászlókat, elkattintották a fotókat, majd felállt, és kinézett a csúcs mögé – a csúcs ugyanis eltakarta a napot. Akkor látta a felhőket, és hogy semmi nincs magasabban, mint ő.

Megállíthatatlan sírás vett erőt rajta. Azt mondja, egyetlen pillanatba sűrűsödött az utóbbi két esztendő, minden lepörgött a szeme előtt, mindenki, aki beszélt hozzá, segített, ott volt vele fent, és ez hirtelen nagyon „megütötte”. Az első gondolata az volt, hogy le akar menni, pedig rövid szöveggel is készült, de se kedve, se ideje nem volt semmire. Annyira fázott a lába, hogy semmi pozitívra nem tudott gondolni.     

„Az ember talán egyszer van ott az életben, van rá két perce, de azért a végtagjai fontosabbak, olyankor az agy is SOS-helyzetbe kapcsol, mással nem lehet foglalkozni, csak azzal, ami igazán fontos. És hát le kellett menni egészen a hármas táborig, majd utána a kórházig túlélő üzemmódba kapcsolt a szervezetem, abszolút nem tudtam gondolkodni. A hármas táborból felnéztem a csúcsra, még akkor sem tudtam felfogni, hogy fent voltam. Utána végig kellett néznem a képeket, hogy képes legyek felidézni a szekciókat. És még mindig próbálom feldolgozni az egészet.”     

A kórházból való kikerülése óta sem állt a rendelkezésére pihenő, hogy végiggondolhassa a lépéseket, hol volt, mit érzett. Készül is írni egy kis összegzést. Azt mondja, személyes célkitűzése volt megmászni a Manaszlut, és most, hogy nemzeti dolog kerekedett belőle, furcsának érzi és szokatlannak. De nagy boldogsággal tölti el, hogy ezzel adhatott valamit másoknak, hogy ennyien örülnek annak, hogy a magyar és a székely zászló egy erdélyi nő révén került először egy nyolcezres tetejére. Hogy mit adott a sportszakmának, nem tudja. Rengeteg kritikát kap, hogy ez nem is sportteljesítmény, de sokan írják azt is, hogy történelmi sportteljesítményt hajtott végre.     

„Ennek ellenére olyan dolog ez, amit magamért, magamnak csináltam, és ez a későbbiekben sem változik. Persze ott volt velem a székely és a magyar zászló azzal az indíttatással, hogy megmutassuk, összetartozunk, legfőképpen összetartozunk a sportban. Viszont teljes mértékben önismereti út volt, önmegvalósítás, az álmom valóra váltása. Az, hogy én lettem az első erdélyi nő, vagy az első magyar nő a főcsúcson olyan címke, amelyet nem én aggattam magamra, ez tény. Amit viszont elértem, nagyon sok erőt adhat másnak, főleg az otthoni nőknek, hogy ők is képesek megmászni a saját hegyeiket, még ha nem is egy 8000-esről van szó.”     

A fő célja változatlanul az, hogy segítsen másokon, olyanokon, mint ő volt 8-10 évvel korábban. Akik nem hisznek magukban és nem hiszik el, hogy az álmok valóra válhatnak. Szeretné megmutatni nekik, hogy lehetséges, elindulhatnak egy olyan úton, amelyen ők is célba érhetnek. Leginkább azonban az érdekli, ami utána történik, amit az emberektől kap: a csillogást mások szemében.
Jövőre meg szeretné mászni az Everestet és a Lhoce-csúcsot, vagyis a legmagasabbat és a negyedik legmagasabbat. Egyelőre azonban hiányzik a szükséges pénznek legalább a fele, kérdés, hogy összegyűlik-e a szezon kezdetéig, áprilisig. Ha nem, ott van a világ hetedik legmagasabb csúcsa, a Daulagiri, és mindenképpen meg szeretne mászni egy 8000 méterest oxigénes segítség nélkül. Nem a csúcsteljesítmény gondolata hajtja, hanem az, hogy megmutassa magának, mire képes az emberi szervezet, az elme, az akarat.

Két és fél éve él párkapcsolatban egy brazil férfival, edzőteremben találkoztak Angliában. Ő is sportos lélek, Xénia talán nem is tudna kijönni más típusú emberrel.

„Nem űz olyan őrült sportot, mint én, testépítő, rengeteget segített nekem a felkészülésben. Mivel teljes műszakban dolgoztam, mellette pluszmunkát is vállaltam, no meg napi több órát edzettem, minden reggel elkészítette a reggelimet, ételt csomagolt a munkába, benne megfelelő fehérje-, szénhidrát-, zsír- és kalóriatartalommal. Ezért mindig azt mondom, hogy nem egyedül másztam meg azt a hegyet, hanem vele.”     

Lehet, ez lesz az utolsó karácsonya Angliában, a jövő tavasszal szeretne elmenni Brazíliába, hogy találkozzon a párja családjával, onnan Közép- és Délkelet-Ázsiába készül angolt tanítani. Két és fél évnyi tömény stressz után az idei karácsonyt a pihenésre szánja. Huszonöt éves, azt mondja, még nem gondolkodott családalapításon, gyermekvállaláson. Túl sok „őrült” terve van, és amíg meg nem valósítja, képtelen másra figyelni.     

„Persze valamennyire sportoló önző, elsősorban önmagunkra gondolunk, néha elhanyagoljuk a körülöttünk lévőket. Ez velem is teljes mértékben így van, de ilyen ez, ha az ember prioritása mindennap a hegy, az arra való felkészülés. Tisztában vagyok vele, hogy keveset foglalkozom a párommal, azóta is kérem tőle a bocsánatot, és próbálom jóvátenni.” 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. december 27-i lapszámában jelent meg.)