Budai barátok otthontalan csapata, a 33 FC
Egy krisztinavárosi kis kávéház különtermében kezdődött a 33 FC története: 1900 májusában néhány ifjú sportember egyesület alapításáról határozott, ahogy ők fogalmaztak: „Azért, hogy az Angliából akkoriban importált és hamar divatba jött labdajátékot, a futballt űzze és hogy e sport szeretetében összeforrva a baráti társaságot még jobban összefogja.”
A tömörülés vezérévé két műegyetemi hallgató, Hochstein Rezső és Koch Sándor vált. A különös névválasztás oka pedig az volt, hogy a klubot harminchárom sportszerető és a sport becsületes, lelkes kultiválására hivatott jó barát alkotta, akiknek létszámából éppen három futballcsapat telt ki.
1901-ben a gárda megnyerte a II. osztály küzdelmeit, ám a feljutásról döntő osztályozón 0:0-ra végzett a Budapesti Sport Clubbal, így nem jutott volna fel. Csakhogy az élvonalbeli Műegyetemi FC végül nem nevezett, így a 33 FC is indulhatott az élvonalban. Sőt, egyből bronzérmes lett az ötcsapatos mezőnyben. A kiírás furcsaságát mutatja, hogy a bennmaradásért így is osztályozót kellett vívnia, amelyen 2:2-es döntetlent ért el az MTK ellen, ami a tagság meghosszabbítását jelentette.
Az elkövetkezendő években a 33 FC jellemzően az első osztályban szerepelt, és a háború alatt sem szüneteltette működését. Saját pályája, valódi otthona viszont nem volt, olykor a Millenárison, máskor az Üllői úton vagy épp a Hungária úton fogadta aktuális ellenfelét. A húszas évek első felében a Harihárom ingázott az első és a másodvonal között, az 1925–1926-os idényt a nyolcadik helyen zárta a Budapesti Kerület I. osztályában, így profi csapattá szerveződve indulhatott a legjobbak között, immáron Budai 33 FC néven.
1925-ben, amikor negyedszázados fennállását ünnepelte a klub, a Nemzeti Sportban külön meghívó jelent meg, amely összefoglalta a harminchármasok addigi történetét: „Csak a taglétszám emelkedett 33-ról 300-ra: az ősi szellem azonban nem változott meg, a kis baráti társaságból jelentős társadalmi tényezővé növekedett clubban. A jelszó ma is: Barátság és Sport!”
A 33 erejét dicséri, hogy úgy tudott megragadni a magyar futballban, hogy más sportegyesületekkel ellentétben nem sorakozott fel mögötte a kerületi polgárság, nem volt gazdag mecénása, de még állandó sporttelepe sem. „A mi életerőnk titka, hogy a baráti összetartás és az áldozatkész clubszeretet szellemét sikerült átmentenünk a huszonöt esztendő sok-sok megpróbáltatásán keresztül a jelenbe” – olvashattuk több mint száz éve a Nemzeti Sportban. Talán még az akkori újságíróink sem sejtették, hogy ez a mentalitás mennyire meghatározó marad a jövőben is a budaiakkal kapcsolatban.
Merthogy a csapat a profizmus bevezetését követően 12 idényen keresztül a legmagasabb osztályban szerepelt. Pedig nehezen indult, az első idényben Vanicsek János (aki mellett Barna Sándor klubmenedzser nevét is ki kell emelni, ő később a Phöbusnál is sikeresen dolgozott) irányításával csupán három győzelmet aratott a Budai Harihárom FC néven szereplő együttes, holott a csapat kapuját a kor nemzetközi hírű kapusa, Zsák Károly védte. Az első sikert követően maga Zsák is bizakodóan nyilatkozott.
„Megérdemeltük a győzelmet, amely már ránk is fért. A csapat jó, de még jobb is lesz” – fogalmazott a kapus, miután 1926. szeptember 12-én az Üllői úton tizenötezer néző előtt a Budai 33 6:3-ra legyőzte a III. Kerületi TVAC együttesét.
Ám hiába a megerősített keret, a budai fekete-fehérek az utolsó, tizedik helyen végeztek, azonban a létszámbővítés miatt osztályozón vehettek részt, méghozzá a debreceni Bocskay ellen. „A jobb és többet támadó Bocskay balszerencséjének és főleg bizonytalan közvetlen védelmének köszönheti meg nem érdemelt vereségét” – summázta lapunk a 2:1-es budai sikert hozó találkozót. A két csapat debreceni találkozóján nem született gól, így a budaiak maradtak a legmagasabb osztályban.
Az együttes a következő években megszilárdította helyét, és mások mellett olyan kiváló futballisták is szerepeltek a fehér-feketéknél, mint a harminckétszeres válogatott Orth György vagy Lyka Antal. A húszas-harmincas évek fordulóján a profi és az amatőr csapat összekülönbözött a névhasználaton, így 1930. február 24-től Budai 11 néven szerepelt tovább az élvonalbeli klub.
„Ha az amatőrök azt mondják, hogy csak ők az igazi 33-asok, mi azt feleljük, hogy mi, mint Budai 11-esek, legalább olyan jó 33-asoknak tartjuk magunkat, mint ők. A 11 rokonszáma a 33-as, hiszen a 33 nem más, mint 3x11, három csapat játékosa. A nevünk más lesz is, szívünkben továbbra is 33-asoknak fogjuk érezni magunkat” – fogalmazott a budaiak egyik vezetője.
A Budai 11 rendre a középmezőnyben végzett a harmincas évtized első felében, az 1932–1933-as idényben Faragó Lajos irányításával elért ötödik hely a profi csapat történetének legjobb eredménye. Ősszel ráadásul mindössze kétszer veszített, a későbbi bajnok újpestiek ellen pályaválasztóként 3:3-as döntetlent ért el. Saját stadionja ekkor sem volt, a Hungária úton, a szomszédos BSzKRT-pályán (mai Sport utca) az Üllői úton és a Millenárison is játszotta „hazai” mérkőzéseit. Íme, egy nevében budai csapat, amely Pesten játszott.
1935 őszétől tizennégyre bővült a bajnokság létszáma, amely egyúttal felvette a Nemzeti előtagot is. Két kilencedik hely után érkeztünk el az 1937–1938-as évadhoz, amely a Budai 11 történetének utolsó élvonalbeli idénye volt, a csapat huszonhat forduló alatt csupán három győzelmet aratott. A Nemzeti SC-től például 7:6-ra kapott ki (!), Faragó mester szerint a budaiak védelme „hatósági szegénységi bizonyítványt kaphat…” A Hungária is alaposan kitömte a csapat kapuját, 1938 májusában 10:1-re verte meg a fehér-feketéket, egy fordulóval később a budaiak lejátszották fennállásuk utolsó élvonalbeli mérkőzését (6:2-es vereség a Nemzeti SC-től).
A kiesést követően a Budai 11 feloszlott.
A 33 FC neve viszont nem tűnt el, az elmúlt évtizedekben többször is újjáélesztették. Tavaly a BLSZ IV. osztály 2. csoportjában állt rajthoz a Harihárom, amely a Gázgyár sporttelepen fogadja ellenfeleit
„A 33 FC hagyományaira és az amatőr futball vonzerejére alapozva, óbudai kötődéssel szeretnénk olyan klubot építeni, amelynek a meccseire szívesen kijár az ember ilyen szinten is” – mondta Apjok Gergely csapatvezető a Nemzeti Sportnak még tavaly augusztusban, munkáját edzői minőségben a sportújságíróként is ismert Fehér György segíti. Múlt hétvégén a Csabagyöngye látogatott volna Óbudára, de ezt a csapatot időközben kizárták a bajnokságból. A hét végén Budatétényben vendégeskednek a fekete-fehérek.
Tizenhét évesen, 1912-ben igazolt a 33 FC-hez, amelynél 1927-ig szerepelt, akkor ugyanis az orvosok eltiltották a labdarúgástól. Az 1913–1914-es idényben az év labdarúgója volt, 49 éves korában, 1944. november 2-án hunyt el, a válogatottban harminc alkalommal szerepelt. „A feledhetetlen »Skaja« minden idők legnagyobb magyar kapusának tekinthető. Daliás termetében kivételes képességek lakoztak. Esztétikailag is élvezetes, harmonikus mozgása párducszerűen puha, villámgyors és vakmerő volt. Labdafogását, vetődéseit, öklözéseit és kifutásait biztonság és kitűnő ütemérzék jellemezte. Játékába rengeteg ötletet, egyéni színt vegyített. Kortársaira és utódjaira rendkívül nagy hatást gyakorolt. Valósággal új iskolát teremtett a kapus szakmában” – olvasható Antal Zoltán és Hoffer József Alberttől Zsákig – Válogatott labdarúgók könyve című munkájában.  |
Alapítva: 1926 – profi csapatként (jogelőd: 1900) |
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. március 28-i lapszámában jelent meg.)
Cadillac: lehetetlen álomból fényes valóság
