Csúcsra ért a Dunaferr – 30 éve nyert először hokibajnokságot a Dunaújváros

Hat egymást követő alkalommal a Ferencváros volt a bajnok. Megpróbálta a zöld-fehéreket legyőzni a jászberényi Lehel, az Újpest, majd az Alba Volán is, de nem sikerült. 1991 után egyeduralkodónak számított a Fradi a magyar jégkorongsportban, pedig már érezhető volt, hogy érkezik az új hullám, és valamikor elmossa a fővárosi dominanciát.

A hoki két vidéki fellegvárában, Dunaújvárosban és Székesfehérváron az 1990-es években rengeteg tehetség bukkant fel: ők már más játékot játszottak, jobban, gyorsabban, többet koriztak, többségük technikásabb is volt, úgy tűnt, csak idő kérdése, hogy fizikailag is megerősödve felvegyék a harcot az akkori kiemelkedő egyéniségekkel, például Hudák Gáborral, Pindák Lászlóval, Dobos Tamással, Kiss Tiborral, Szajlai Lászlóval. A Volán többek között Palkovics Krisztiánnal, ifjabb Ocskay Gáborral 1994-ben és 1995-ben sem volt esélytelen, hogy letaszítsa a trónról a Ferencvárost, de a rutin még nem a fehérváriakkal volt, és a szép emlékű Budapest Sportcsarnok hangulata sem, ahol a döntő meccseit rendezték.

Az 1995–1996-os idény alapszakaszában azonban érezhető volt, hogy a Dunaferr csapata végképp megérett rá, hogy bajnok legyen. Gyümölcsözött Kercsó Árpád nevelőmunkája, a székely szakember a nyolcvanas évek második felében maga szedte össze a dunaújvárosi iskolákból a gyerekeket, tanította meg őket korizni, a bottechnikára, a taktikára, a fegyelemre. Csak néhány név, akik közül később meghatározó játékosok lettek az 1975-76-os korosztályból: Ladányi Balázs, Szélig Viktor, Tőkési Lajos, Simon Csaba, Erdős Péter, Gebei Péter, Holló István, Berényi Norbert, Bali Zsolt, Faragó Gyula, Kővágó Kristóf.

Ők adták annak a csapatnak a magját, amely tíz győzelmet aratva s két döntetlennel megnyerte az alapszakaszt, aztán a rájátszásban sem kapott ki, és magabiztosan jutott be az 1996-os döntőbe, amelyet ismét a BS-ben rendeztek, és ez inkább a Ferencvárosnak jelentett hazai pályát.

„Feldobott minket a hangulat”   „A bajnoki döntő mindig más, két meccset kellett csak nyerni az aranyéremhez, és tudtuk, a BS-ben a Fradi ellen bármi előfordulhat. Hiába volt egy-két év rutinunk a felnőttmezőnyben, így is volt bennünk drukk. Tízezren voltak a lelátón, elképesztő volt a hangulat, ez feldobott minket. Az első meccset megnyertük, a második előtt talán végigfutott bennünk, hogy itt állunk egy olyan siker előtt, amiben még nem volt részünk. Bár vezetett a Fradi, de a meccs közben nem foglalkoztunk már semmivel, megérdemeltük a bajnoki címet, ami nagyon érett akkor már nekünk.

 „Nagy ereje volt a gárdának, hogy saját nevelésű játékosokból állt, kiegészülve három légióssal meg néhány erdélyi sráccal – elevenítette fel Kercsó Árpád, a 30 évvel ezelőtti bajnokcsapat mestere. – Igazi hokiláz volt már a városban, négyezer szurkoló kísért fel minket a döntőre Budapestre, konvojban haladtunk a buszokkal a BS felé. Szövetségi kapitányként nagy élményként éltem meg a franciák és a fehéroroszok legyőzését a világbajnokságon, de ez a döntő csoda volt. Sikerült az alapszakaszt és a rájátszást is veretlenül lehoznunk, a döntőben talán esélyesebbek is voltunk.”  

Akkor még az egyik fél második győzelméig tartott a finálé, s bár az első összecsapást kissé idegesen, kapkodva kezdte a Dunaferr, az olló hamar elkezdett nyílni, és végül 4–1-re nyert a Kercsó-csapat. Sajnos a meccs nemcsak a játékról emlékezetes, a vereséget nehezen kezelő Ferencvárosból többen elvesztették a hajrában a fejüket, főleg a játékos-edző Farkas András, aki csak azért cserélte be magát a végén, hogy verekedést provokáljon, végül bottal csépelt mindenkit, aki szembejött, még a játékvezetőt is fellökte.

  „A Fradinak érdeke volt, hogy balhé legyen, mert a második mérkőzésre az esetleges eltiltások miatt így lehetett volna esélye – tette hozzá a legendás szakember. – Szélig Viktor és Ladányi Balázs a padról be akart ugrani, úgy kellett visszarántanom őket, nehogy hülyeséget csináljanak. Nem verekedett senki, mert nem engedtem!”  

A dunaújvárosi jégkorongozóknak sikerült legyűrniük a lámpalázat, tízezer néző előtt addig nem játszottak, és a tévé is ritkán közvetített hokimeccset. Ám a második összecsapás előtt még nagyobb lett a nyomás, hiszen az arany kapujába ért a Dunaferr, és ez meg is látszott a játékán, mert hiába szerzett vezetést, a Ferencváros még vett egy nagy levegőt és fordított, sőt, 3–1-re is vezetett. Az idő és a jobb felkészültség viszont a Ladányiéknak dolgozott, akik összekapták magukat és hengereltek, végül 6–3-ra nyertek, és először lettek bajnokok!

Szerettünk hokizni, élveztük a játékot   – Mi maradt meg a 30 évvel ezelőtti idényből, a bajnoki címből?   – Jön minden sorban… A hangulat, az ünneplés, ahogy a szurkolók autóznak mögöttünk vissza, Dunaújvárosba konvojban a győzelem után. Az biztos, rengeteget melóztunk és nyeltünk is a bajnoki cím érdekében. Pofátlanul fiatalok voltunk, és visszagondolva úgy, hogy voltam már öreg játékos is, marha idegesítő tud lenni, ha a fiatalabb tempósabb nálad. Addig és utána is Dunaújvárosban olyan közönségünk volt, annyira szerettek minket, hogy az leírhatatlan. Azt hiszem, nagyon sokat jelentett, hogy többségében helyiek voltunk, és a haver, a szomszéd vagy az osztálytárs jött ki a meccseinkre, és nem tudtunk úgy kimenni edzésre, hogy az utcán ne kellett volna megállnunk valakivel dumálni. A bajnoki cím utáni ünneplésen, a színház melletti téren nem tudtunk átvágni a tömegen, az emberek adogattak minket kézről kézre, mint a rocksztárokat, a lábunk nem érte a földet. – Ez volt az az idény, amikor Ladányi Balázs végleg berobbant a magyar hokiba, és országosan, a nagyközönség előtt is ismert lett? Pontkirályként, gólkirályként zárta a bajnokságot.   – Az a durva, hogy akkoriban – még nem volt internet – senki sem nézte még januárban sem, hogy ki hogyan áll a kanadai táblázaton. Engem is meglepett, hogy gólkirály lettem, fogalmam sem volt róla, hogy vezetek. Persze tudtam, hogy jól megy a játék és eredményes vagyok, de sohasem kérkedtem, vagánykodtam vele, csak tettem a dolgom. Manapság mindenki figyeli a statisztikát, hajt a számokért, akkoriban nem így volt. Szerettünk hokizni, élveztük a játékot, hajtottunk, ahogy a csövön kifért. Kercsó Árpád maximalizmusa belénk ivódott, azt a keménységet, amit belénk nevelt, talán sohasem lehet kiölni. – Többségében húsz év körüli fiatalok alkották a csapatot. Hogy viselték az esélyesség terhét a Fradi elleni döntő előtt?   – Nem gondoltunk ebbe bele, de utólag tudom, hogy a fiatalságnak megvan az az átka, hogy megremegnek a végén a kezek. De nagy volt a sebességkülönbség, mi napi szinten edzettünk, az ellenfél talán nem, és ez megalapozta a sikert. A tapasztalat viszont nem nálunk volt. Az első meccsen nehezen viselte a rivális, hogy jön egy fiatal és lekorcsolyázza, megpróbáltak kizökkenteni, talán megfélemlíteni minket. Ez benne van a hokiban. A meccs után azt nyilatkoztam, ott sem voltam a balhé környékén, aztán a felvételeken láttam, hogy alig tudtak visszafogni… Forrófejű voltam, aztán rájöttem, hogy nekem nem az segít, ha beleállok a bunyóba, hanem ha kimaradok, és a jégen töltöm az idő többségét. – Ez a győzelem a képzeletbeli polc tetején van a többi sikerei előtt?   – Mindig mindenben az első a legédesebb. Ráadásul Dunaújvárosban mi voltunk az elsők, akik csapatsportágban bajnokok lettünk, ez tovább növeli az értékét.

 „A meccsek előtt mindig a taktika betartását kértem  tőlük – mondta Kercsó Árpád. – Az nem volt megszabva, hogy kötelező nyerniük, de játsszanak jól, hozzák ki magukból, amit tudnak. Ezzel próbáltam a második találkozó előtt is levenni róluk a terhet. Amikor 3–1-re vezetett a Fradi, talán átfutott az agyamon, hogy baj lehet, de aztán nem bírta a tempót az ellenfél, az edzésmódszereim mindig a nagy intenzitáson és a sok játékszituáción alapultak, így elképesztő kondiban volt a csapat.”  

A győzelem óriási eufóriát váltott ki a BS nézőterének dunaújvárosi feléből, és otthon, a városban is. Hosszú volt a hazafelé vezető út a fővárosból, a Bartók Béla téren hatalmas tömeg várta a csapatot, addig sohasem látott ünneplés vette kezdetét, Dunaújvárosban a jégkorongozók lettek az igazi sztárok.

A 30 évvel ezelőtti, első bajnoki címet még három követte Dunaferrként, további kettőt pedig már Dunaújvárosi Acélbikák néven szereztek az utódok. A múlt fényes, a Fejér vármegyei városban mindenki boldogan emlékszik a csodálatos diadalra.

Talán a szürke jelennek és a remélhetőleg szebb jövőnek is arra a szellemiségre kellene alapoznia, ami az első bajnokcsapatot jellemezte…

A Dunaferr első bajnokcsapatának játékosai
Ancsin János, Bali Zsolt, Baróti Zsolt, Berényi Norbert, Bernei Gergely, Borsos Attila, Csata Csaba, Erdősi Péter, Holló István, Horváth András, Kővágó Kristóf, Igor Kugyimov, Ladányi Balázs, Pavel Mihonyik, Orsó László, Simon Csaba, Szélig Viktor, Tokaji Viktor, Tőkési Lajos, Dmitrij Tyeplakov, Vargyas László. Vezetőedző: Kercsó Árpád

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. május 23-i lapszámában jelent meg.)