Rajongás – Morvai Katalin publicisztikája

Minden elismerésem a televíziós sportközvetítések riportereié. Óriási teljesítmény a pillanat tört része alatt változó helyzetre élő adásban a megfelelő módon reagálni, tájékoztatni, és még egy kicsit el is emelni a szorosan vett sportteljesítménytől. 

Emlékszem, gyerekkoromban, a fekete-fehérben sugárzott tévéműsoron családi körben nagyokat somolyogtunk, olykor egyenesen gúnyolódtunk a szpíkereken, amiért nem tudták megmondani, kinél van a labda, rosszabb esetben még azt se, ki rúgta a gólt. Pedig a sportközvetítésekkel szemben nem csak ez az egy kívánalom létezik.

Aztán fejlődött a technika. Színes lett a kép, megjelentek a visszajátszások, a lassítások, s egyre több kamera segítségével zajlott az adás. A sportriporterek számára egyre kínosabb volt a mikrofonba butaságokat mondani, nem kellően tájékozottnak lenni. 

Egyetemista koromban, mint a Magyar Televízió Sportosztályának külsős slapaja már azt láttam, hogy egy-egy élő közvetítésre kifejezetten alaposan igyekeztek felkészülni a nagyok. Például a külföldi válogatott atlétikai viadal előtt Gyulai István és állandó szerkesztő- és közvetítőpartnere, Szalay Pista órákig „dolgozott” a kinyomtatott rajlistákon, hogy a nevek mellé mindenféle rövidítéseket írjanak az illető eredményeivel kapcsolatban. Ezenkívül sztorik után kutatva átlapozták a nemzetközi sportlapokat, a verseny előtti órákban a lelátón edzőkkel, külföldi kollégákkal beszélgettek. Nekik még a sportolók is (nem csak a magyarok!) megálltak egy rövid csevejre. Nem kellett hozzá interjúzóna. Azok voltak a szép idők… 

Nem volt még számítógépes segítség a riporterfülkében, egy kis monitor az adásképpel és egy még kisebb a rajtlistákkal. Az olyan segítők, mint én, azért kellettek, hogy mögöttük ücsörögve a fülkében külön lapokon kövessék az ügyességi számok állását, a dobások nagyságát vagy magasugrásban az atléták kísérleteit, és azt kézbe csúsztassák, ha a riporter épp arról kezdett el beszélni. A mi dolgunk volt elszaladni a versenyirodára a kinyomtatott eredményekért. Közben a fiúk meg csak mondták és mondták – és élvezetes volt, amit csináltak. 

A mai világban így már nem lehetne. És ez egyáltalán nem baj. A szpíkerek egyre több segítséget kapnak az adásmonitorokon és más készülékeken, s amióta online adatbázisokban lehet kutakodni és tényleg mindent tucatnyi kameraállásból mutat az adásrendező, gyerekjátéknak tűnik a televíziós sportriporteri munka. De ez nincs így. Mert időközben a szurkolók tudása és elvárásai is megsokszorozódtak, másrészt mégiscsak az a lényeg, hogy hogyan sikerül a pillanatot szavakba önteni, és lehetőleg keveset hibázni. 

Nálam az egyik fokmérő a televíziós sportriporteri tevékenység megítélésében az őszinteség. A hibák bevallása, az apróbb pontatlanságok ügyes korrigálása. Különösen kedvelem azokat, akik megszólalása emberi, kellően humoros és egyedi. Az egyéniségekért egyenesen rajongok. A sportközvetítések vonzerejét számomra nagyban növeli, hogy azokat valamelyik kedvencem csinálja-e vagy sem. De az igazság az, hogy mindenevő vagyok, nagyon sok sportágat és nagyon sok sportriportert szeretek. És csak nagyon kevesek kedvetlenítenek el vagy bosszantanak.

Természetesen, ha például egy szertorna vagy műkorcsolya világversenyt egyazon időben ad a közmédia és az Eurosport, azt választom, amelyik adásban élvezhetőbb a közvetítés. Sokszor a riporter mellé behívott szakértő hangszíne, hanghordozása, stílusa dönti el a kérdést. 

S hogy egyáltalán miért jutott most eszembe erről írni? 

Közeleg a nagy kedvenc, az általam legjobban szeretett sportközvetítések egyike, a háromhetes országúti kerékpáros körversenyek leghíresebbje, a Tour de France. Sok-sok évvel ezelőtt kaptam rá a Grand Tourok nézésére, amikor szeretett egykori gimnáziumi magyartanárom egyszer lelkesen szóba hozta, hogy ő mennyire várja és élvezi ezeket a közvetítéseket, elsősorban a három tour első viadalát, a Giro d’Italiát. Érdekelt, mit ehet ezeken a rettentően hosszú és vélhetően nem is különösebben izgalmas (hiszen órákig teker egy kupacban egy csomó felismerhetetlen srác) kerékpáros etapokon egy alapból humán beállítottságú asszonyság, és készségesen elmondta, ez neki elsősorban úti film. Gyönyörűek a tájak, a városkák, a sok légi felvétel…

És ahogy elkezdtem nézni, azonnal szerelmes lettem én is ebbe a sportágba és konkrétan ebbe a három nagy viadalba, s annak közvetítésébe. Aki látott már akár egy versenynapot is a maga teljességében, az tudja, miről beszélek. Élvezetéhez nem kell különösebben érteni a bringasporthoz se. Persze jó, ha ismerjük nagyjából a sztárokat, a versenyistállókat, a pontozást és a verseny lényegét. Ha a megkülönböztető trikók színének jelentését esetleg nem tudjuk fejből, az bocsánatos bűn. Különös tekintettel arra, hogy a három nagy viadalon más és más színű trikóval jelölik példának okáért az összetettben élen állót (az idén július 4-én kezdődő Touron a sárga a menő, de a Girón a rózsaszín a legfontosabb szín, míg a spanyol körversenyen, a Vueltán a piros). És jár kiemelt trikó a pillanatnyilag a pontversenyt vezetőnek éppúgy, mint a hegyi összetettben élen állónak meg a legjobb 25 év alattinak, a továbbiakat most hagyjuk. De vajon mitől is olyan klassz ez a háromhetes? És hogy lehet a bringás eurosportos hazai közvetítés Facebook-oldalának, az esbringa digitális tartalomkészítőnek 37 ezer követője? Mit szeretünk bennünk? És kik és mivel viszik a hátukon ezt a maratoni közvetítést? 

Az állandó kommentátorcsapat tagjai: Bodnár Gergő, Lantos András és Szathmári Attila, s a vendégeik között profi kerékpárosok, dietetikusok, versenyszervezők, bringás apukák, edzők és mindenféle szakértők vonulnak fel. Olykor van játék is a nézők, online hozzászólók számára, ráadásul a nyeremények egyediek és nagyon is bringásak. Egy igazi kulturális utazás a verseny 21 napja. Ahol a napi többórás közvetítésbe a szigorúan sportszakmai kérdések mellett mindenről (is) szó esik. A riporterek kedvesen húzzák egymást, mindenkinek megvan a maga nünükéje, ki a történelemből, térségi legendákból, hiedelmekből készül fel (hiszen a helikopterről be-bemutatják az útvonal melletti híres épületeket, romokat, tájegységeket), ki a helyi gasztronómiából. Ki a táplálkozástudományban van otthon, ki nagyon erős a sportági pletykákban. Az is kiderült, hogy a helyszíneken többnyire jártak már, jó a memóriájuk, több nyelven beszélnek, számos honlapot követnek és menet közben is készek minden apróságra lecsapni, amelyet valamelyik istálló vagy a verseny szervezői osztanak meg. A kommentátorok érzékenyek az emberi drámákra, de nem vetik meg a kissé bulvár ízű információkat sem, ráadásul mindig készek észrevenni egy magyar zászlót vagy hozzánk köthető feliratot az aszfalton, ami ugyebár az országúti versenyek praktikus üzenőfüzete. Az élő közvetítés közben mindig készek a friss közösségi bejegyzésekből meríteni, vagy a nem ritkán nekik feldobott kérdésekre reagálni. Ez a sokoldalúság és a gyors reagálás teljes mértékben lenyűgöz!

Idén a Giro különösen izgalmasra sikeredett, mert volt a mezőnyben egy Jonas Vingegaard, aki a Tour és a Vuelta mellé behúzta a rózsaszín trikót, vagyis a Giro-győzelmet, mert került egy új sztár, Afonso Eulálio, aki nagy fejfájást okozott a legnagyobbaknak is, és ráadásul olyan sztorik is beestek, mint Victor Campenaerts kulacsos ügye. A belga ugyanis, mint saját Insta-oldalán bevallotta, olykor verseny közben megállás nélkül könnyít magán, azaz a kulacsba pisil, amelyet aztán eldob, vagy átad a mögötte haladó kocsiknak. Nem rosszaságból tesz így, hanem hogy ne veszítsen pozíciót, ráadásul – s ezzel védekezett Campenaerts is – így elkerülheti, hogy az út mentén, a nézők szeme láttára álljon le kisdolgát végezni, és mondjuk illetlen viselkedésért büntesse a versenybíróság.

Ha nem néztem volna ezeket a közvetítéseket, nem tudnék a milánói boszorkányról, aki megátkozta a rózsaszínt, mondván az a beteljesületlen álmok és a gyász színe, s aki jót akar magának, az nem igyekszik túl korán magára ölteni. A ghisallói Madonna történetét is ezekben az adásokban hallottam, meg azt is, hogy miért van mindig rossz idő a Stelvio hágón, s miért nevezték el az itteni hegycsúcsot a kerékpáros legendáról, Fausto Coppiról. Most pedig napokon belül itt a 113. (!) Tour de France, és kíváncsian várom, a sportverseny mellett milyen régi és új, még nem hallott legendákról lebbenti fel a fátylat a közvetítő csapat. 

Az idén először az Eurosport és annak streaming változata mellett az M4 Sport is beszáll a nézők kegyeiért folytatott harcba. Kíváncsian várom, melyik gárda hogyan oldja meg. De, hogy jó lesz, az nem kérdés. 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!