Rab keze messzire ért – Pucz Péter publicisztikája

A mai labdarúgásban elfogadott, talán kissé magyartalan mondat az, amikor arról esik szó, hogy az edző kénytelen volt „belenyúlni” a játékba. Mivel a sportnyelvezet is folyamatosan változik, muszájból el kell fogadni ezt a kis képzavart. Tegyük ezt most annak tükrében, hogy felemlítünk három olyan példázatot, amikor egyesek valóban kézzel tették a dolgukat olyan sportágban, amelyben ez kevesek joga, kiváltsága. Normál esetben ezek a személyek a kapusok meg azok a futballisták, akik az oldalvonal mentén bedobással hozzák ismételten játékba a labdát. Már előre közölhetjük, az emlékezetes „hencek” csupán kevesek kiváltságai. Ahhoz képest az edzői manőverek kedvtelésből elkövetett „maszatolások” a történések megváltoztatása érdekében. Valóságos alapokról elindulva, némileg meggörbítve a teret, a végén mindenki levonhatja a maga következtetéseit – furcsa összefüggések kuszaságán túllépve.

Itt van rögvest Rab Tibor esete öt évtized távlatából. Róla érdemes sokat tudni, aki beéri kevéssel, annak csupán annyit: a Ferencváros védője remek futballista volt. Ennek hite nem csak azokban alakult ki, akiknek a vére bizonyítottan zöld-fehér, még IV. kerületi lila-fehér szemüvegen keresztül szemlélve is igaz a megállapítás. 

Ötven éve, 1976. május 1-jén a Magyar Népköztársasági Kupa (MNK) döntőjében az FTC az MTK ellenében lépett pályára a Népstadionban. Lehettek vagy 15 ezren, többségében persze fradisták. Az állás 1–0 volt a ferencvárosiak javára, ám a 89. percben ereikben meghűlt a vér, ugyanis egy balos (nem politikai értelemben, mert akkoriban a másik szélen nyilvánosan csupán kevesen álltak) beadást követően, középen Rab kézzel ért a labdához. Ezt szinte mindenki láthatta, ha éppen nem sörért állt sorba, netán a korábban megvett „folyékony kenyér” lecsapolásával lett volna elfoglalva a mosdóban. De legalább három ember lemaradt róla, bár más feladatuk sem akadt, mint észlelni a trükköt. Sajnos éppen Hámori László játékvezető, Jaczina Róbert, illetve Tompa István partjelző alkotta az elmélázó triót. Mivel a televízió is adta a finálét, rengetegen csodálkoztak rajta, miképpen maradhatott el a tizenegyes. Magam még a fekete-fehér készülék előtt is azt hittem, valami turpisság van a dologban, ekkora balekság nem létezik. Mintha valaki a munka ünnepén, az Önök kérték! műsorában valami vidámat szeretett volna látni a központi adón. Mondjuk Markos Józseftől, bár őt inkább Alfonzó néven kérték volna mint humoristát, amúgy kiváló sportembert. Visszanézni nem lehetett a történéseket, az már egy másik műszaki színvonal a XXI. századból, bár ott sem minden egyértelmű. Ez viszont az volt, annyira kirívóan pimasz „benyúlásnak” számított, amit vitatni sem lett volna érdemes. 

A tettestől mégsem lett volna elvárható a feltáró vallomás. A legközelebbi másik ági érintett, Kiss Tibor (MTK) nyilván mondott valami „szívhez szólót” (elvégre Petőfi Sándor Anyám tyúkja című versét tanították már az általános iskolákban is). De Hámori sporttársat nem hatotta meg az irodalmi példázat, mert a méltatlankodót hamarabb küldte el zuhanyozni, mint a csapattársait. A lefújást követően még Csetényi Csaba is bekerült a jegyzőkönyvbe mint olyan izgága egyén, aki nem tudta fegyelmezni magát. Ami nem csoda, ha azt állítjuk, Rab labdaérintése röplabdás megoldásnak számított. De aki ügyes, az ügyes, kupagyőztes lehetett általa a IX. kerületi gárda. Azzal a pályaszéli bölcsességgel meg sokra nem mentek a háborgó lelkek, miszerint jobb egy meg nem adott büntető, mint egy kihagyott ilyen lehetőség. Igaz, elrontani csupán azt lehet, amit a „feketerigó” befúj. (Abban a világban a ciklámenszínű bírói felső még éppen annyira számított ismeretlen viseletnek, hogy a milánói divathéten sem fért volna fel a kifutóra szakmai rendbontás nélkül. Ennek okán a népnyelvben madárként emlegették az ítészeket, ha éppen nem akartak bárkit is valami nyomdafestéket taszító gúnynévvel illetni.)

Időrendben haladva, 1982-ben, a világbajnokságon Magyarország Argentína ellen futott ki a gyepre a csoportkörben (a vége 1–4). A mienk Rabbal, az ellenfél meg Diego Maradonával. Innentől kénytelenek leszünk kilépni a valóság keretei közül, mert ez ebben a pillanatban nélkülözhetetlen eszköz. Ha Mihail Bulgakov megtehette A Mester és Margaritában, vagy William Shakespeare a Szentivánéji álomban, legyen szabad a csapongás! Olyan hálás a legnagyobbakat tisztelettel utánozni. Ki nem szeretett volna álmában, legalább egy esetben, világbajnoki döntőben sorsdöntő gólt elérni?

Szóval a dél-amerikai zseni úgy gondolta, megnézi magának azt a magyar legényt, aki képes tenyérrel is eldönteni jelentős tétre menő meccset. Mert ugyan az argentin lábbal, fejjel, testtel minden cselt ismert, a tapasztaltabbtól nem szégyen átvenni egy működő rendszert. Összevillant a pályán a tekintetük, érezték ők egymást, mint amikor a Deep Purple varázslatos billentyűse, Jon Lord a gitáros virtuózzal, Ritchie Blackmore „kollégával” szédítette el a közönséget egy japán koncerten. Amiből örök érvényű lemezpár készült. Gondoltak azokra is, akik aznap nem értek rá, mert éppen meccset kellett játszaniuk a távol-keleti megyei I-ben. A talentumoknak szerencsére nem kell a sok beszéd, közös nyelvük a muzsika, itt meg a labda. Az viszont földrészeken átívelve köt össze embereket egy életen át, még akkor is, ha abban a pillanatban nem is sejtik a másodperc üzenetét.

Így értünk el időben 1986-ig. Addig a pontig, amíg az isteni Diego paskolt egy gólocskát az angolok kapujába, becsapva Peter Shiltont meg a fél világot. A kapus sosem bocsátotta meg neki. Ugyanis ezt követően még kapott egy szabályos gólt is, amely a futballtörténelem egyik leglátványosabb szólóját követően került a hálójába. Ha nincs a „becsalt” vezetés, talán a folytatás is másképpen alakult volna. Argentína viszont világbajnok lett, az angolok meg Shilton vezetésével azóta is átkozódnak. Hiába, aki jó helyen lesi el egy szakma fortélyait, annak nincsen mitől rettegnie. Nem fog rajta a bíró varázssípja, képes elnémítani. Pán Péter csupán egy kedves mesefigura, az élet néha egészen más!

A „kisember” annyira belejött a dologba, hogy 1990-ben is véghez vitt egy olyan csínyt, amit csak vásott utcagyerekek tudnak megtenni. Akkor, szintén egy világbajnokság keretei között, egy gólba tartó labdát ütött elvetődve szögletre, a saját gólvonalán. Nem szeretett volna szégyent hozni lelki társára, a bíró ezt is „megkajálta”. Lassan tehát elkezdhetik Rab Tibor szobrának alapozását Buenos Aires egyik főterén. Sehol se lennének a magyaros támogatás hiányában, így, többes számban!

Visszazökkenve a félig elképzelt, amúgy részben igaz eszmefuttatásból a valóságba, azért akadt még egy csavar a históriában. Ugyanis a pécsi Hámori László az 1976-os Bajnokcsapatok Európa-kupája (BEK) döntőjére kijelölt határbírónak hihette magát. Egészen addig, amíg az MNK-döntőben elkövetett eget verő hibája következtében a hazai futballvezérkar „le nem vette” a végjátékról. Palotai Károly „kereshetett” magának másik útitársat a skóciai Glasgow városába. Ahol a német (akkor még nyugatnémet) Bayern München 1–0-ra verte meg a francia St.-Étienne együttesét. Az 54 864 néző közül senki sem kereste az „elmeszelt” sportembert, igaz, jó eséllyel feltételezhetjük, nem is értesültek a korábbi közjátékról. Nem sejthették, hogy akinek az ügyében Rab Tibor „kézbenjár”, annak alaposan megváltozhat a sorsa. A két főszereplő már az égi pályákra költözött, ezért aki nem hiszi el ezt a mesét, az kérdezze Rabot! Hiszen ügyes vagy annál azért kiemelkedőbb futballistaként gondolhatunk rá vissza, fél évszázad fénytörésében is!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!