„Csik, Csák, Lőrincz!” – N. Pál József publicisztikája

Milyen nap virradt reánk 1936. augusztus 9-én, ma kilencven esztendeje, nem tudom, ám hogy napnyugta idejére sok tízezer (tán több százezer) ember szíve fölforrt, abban biztos vagyok. Nem könnyű a történetet fölfejteni, de van, ami pontosan tudható. Volt már rádió, ami 1930-tól a sporteseményekről – hazai helyszíni közvetítéssel – is hírt adott. Nem volt az ország minden szegletében elérhető a sokaknak titokzatos masina persze (a falutól két-három kilométerre élő nagyszüleim és nyolcéves anyám például a rádió vagy az olimpia szót sem hallhatták akkoriban), az újdonságnak a városlakók lehettek jobbára részesei. Ám az az élmény, amit a berlini olimpia magyar diadalai adtak – metonimikus értelemben – az egész nemzetet hatotta át, az említett vasárnapra esett sikerek meg biztosan.

Augusztus 9-e a sorszám szerint tizenegyedik – 1932 óta tizenhat napos rendbe szorított – olimpia kilencedik napja volt. Egyre többen figyeltek a játékokra, ez kétségtelen, s még az is talán, hogy a sportsikerekre az 1920-ban porig alázott haza önbecsüléspótlékaként is tekintettek számosan, hisz a harmadára zsugorított országtól, amely az élenjárók között tudta magát az 1896-os kezdetektől (minden játékokon született magyar arany), nemcsak az 1920-as olimpia rendezési reményét vette el a háború veszteseit kirekesztő történelem, tőle még a részvétel is megtagadtatott. Évekig tartott a körénk font – többek között – sportblokád feltörése (Anglia a FIFA-ból is kizárt volna minket), s a párizsi meghívót (1924) megkaptuk ugyan, ám mint páriákra néztek reánk, legalábbis így észleltük akkor.

Nos, tizenkét esztendő múltán becsült nemzetként tekinthettünk önmagunkra, a sport területén biztosan. Világ- és Európa-bajnokságokat, nemzetközi sportkongresszusokat rendeztünk, volt Testnevelési Főiskolánk, keresték a magyar szakembereket, s nem az addigra a világ élvonalába tartozó labdarúgásunkban csupán. Míg Párizsban kettő, Amszterdamban (1928) öt, Los Angelesben (1932) hat, addig Berlinben tíz aranyat nyertünk, látens mércét is adva a következő évtizedekre ezzel, a rendező Németország és az Egyesült Államok mögött harmadik helyen végeztünk az éremtáblázaton, sporthatalomnak érezhettük magunkat tehát.

Szó, mi szó, soha ekkora figyelem nem kísérte a játékokat még. Negyvenkilenc ország csaknem négyezer versenyzője jelent meg Berlinben, s hogy az esemény monumentalitását hangsúlyozzák, mindent elkövettek a házigazdák. Száztízezer néző volt a megnyitón, volt az országban körbeutaztatott hatalmas méretű olimpiai harang, volt a görögországi Olümpiából startolt láng több ezer fáklyavivővel, tradíciót teremtve, s tölgyfacsemete a győzteseknek, amit ki-ki odahaza elültethetett. A két hétről Leni Riefensthal máig látványosnak elismerhető filme(ke)t forgatott (az atlétikai versenyek szakmai szemmel is élvezhetők), sőt, behatárolt hatósugarú – a városban „kivetítőkön” nézhető – televíziós közvetítés is létezett. Egyáltalán: ez volt az első olimpia, ami a világ „civilizált” részén a történtekkel gyakorlatilag egy időben lett követhető (megannyi rádiós „szpíker” beszélt, ahogy az említett filmen látszik ez).

Az, hogy a játékokat a három és fél éve kancellár Adolf Hitler Harmadik Birodalmának nem is rejtegetett legitimációs akarata szőtte át (a rendezést a weimari Németország nyerte el, 1931-ben még), a későbbi borzalmak fénytörésében jelentősen fölerősödött, igen rossz mintát teremtve egyben, ám higgyük el: az olimpiát a versenyzők és segítőik döntő többsége a sport ünnepeként fogta fel. S akadtak bár, akiknek fordulatait a „korszellem” gyarlósága hatotta át (volt, aki Csik Ferenc győzelmére például mint a „fehér” ember diadalára nézett a „sárga faj” fölött!), mindez a szívbéli örömöt s annak emlékezetét nem törölheti el.

Mekkora volt a várakozás (az „elvárás”) idehaza, nem tudható pontosan, a manapság agresszív jósláskényszer az edzőket, a versenyzőket, a sportvezetőket nem nyomta még. Az, hogy a görög földről induló láng Magyarországon is áthaladt, az eseményről sajtóból, mozihíradóból, esetleg személyes élményből tudók reményeit följebb srófolta alighanem, de valaminő országos átfűtöttségre ne gondoljon senki sem.

Nos, azt állítom merészen, hogy a kilencven esztendővel ezelőtti augusztus 9-e épp ennek – az országos átfűtöttségnek – hozta el hazánkban az idejét, szinte egy csapásra. Pedig nem így indult a versenysorozat. Nem mondanám, hogy pánik ült a magyar lelkeken – elsején volt a megnyitó, aztán három nap eltelt s nem született magyar érem még –, ám nem tombolt a bizakodás. Nem volt divat a későbbi őrült „hírverseny”, nem hajszolták az olvasóvadász sugallatokat annyira. Jellemző, hogy a játékok idején reggeli és esti kiadással is jelentkező két sportlap (Nemzeti Sport, Sporthírlap) kitért egymás elől, amikor megjelent az egyik (a Sporthírlap szerdán és szombaton), nem jelent meg a másik (a Nemzeti Sport), tárgyszerűek voltak a híradások, nem állították pellengérre a gyengén szerepelteket, s a „felelősséget” sem firtatták azon melegében. Tán csak az atléták reméltnél harmatosabb teljesítménye fölött búsongtak a beszámolók, s leíratott: már csak a magasugró Csák Ibolyában bízhatunk.

Aztán negyedikén este meglódult a magyar szereplés, holott sem Kárpáti Károlyt, sem Zombori Ödönt, Los Angeles ezüstérmeseit, de még a tőrvívófenomén Elek Ilonát sem harangozták be elvárható győztesnek a vezetők.

Kárpáti a hazaiak reménységével birkózva, ellene szurkoló ezrek előtt lett a játékok első magyar aranyérmese a berlini éjszakában. Az Eötvös Kollégium olimpiatörténeti szemináriumán úgy emlékezett a bajnok 1983–1984 körül, hogy a Wolfgang Ehrl elleni meccse negyedikén kezdődött, de másnap, 5-én fejeződött be, az egykorú hír éjfél utáni küzdelemről beszél, ám ami lényeges: szűk órán belül Zombori Ödön ugyanabban a csarnokban diadalmaskodott. Két arany hírére ébredhetett a honi sportimádó hát, s aznap délután a harmadik – Elek Ilona, egyben a magyar női sport első olimpiai bajnoksága – is megszületett.

Sok-sok szurkoló örvendett, de a mámornak az a foka, ami négy nap múlva elkövetkezett, nem volt átélhető akkor még. Az kilencedikén jött el, s hogy miért akkor, annak titka azóta sem egyértelműen fölfejthető. Akárki tanút hallgattam valaha, mindannyian Csik „Ferkót” emlegették az olimpia magyar szenzációjaként, Csák Ibolyától Elek Ilonán át Gerevich Aladárig, s oly szeretettel beszéltek róla, hogy elszorult a torkom, erre jól emlékezem.

Mi lehetett az úszó Csik győzelme egyediségének a titka? Tán mert nem volt esélyes, legjobb ideje (57.8) a vele napra egyidős Peter Fick világcsúcsától (56.4) eléggé elmaradt, s szorgalma előtt hódoló edzője, Vértessy József, valamint Bárány István, a kapitány is legfeljebb éremben reménykedett? Tán mert Los Angeles japán misztikumát – egy kivételével minden férfiszámot ők nyertek – zúzta széjjel a mi fiunk, vagy tán mert a száz méter, az száz méter, s aki nyer, a világ leggyorsabbja abban a pillanatban? Vagy tán – s ezt nagyon fontosnak gondolom! – mert e verseny természetéhez a felszökő mámor könnyen hozzátapad. Igen rövid idő alatt, szinte pillanattá sűrítetten dől el az egész, lényegében vitathatatlanul, s a váratlanság lélektana a „csoda” metafizikai mélységével ragadja meg a lelket, s aztán nem engedi el. Aki ilyen győzelmet lát, az élmény „foglya” marad, míg él, elég Egerszegi Krisztina szöuli „csodájára” emlékezni alighanem. Csák Ibolya mondta el, hogy az atlétikai stadion szomszédságában született diadalról a versenye közben kapott hír mámorként hatott reá, s hatalmas erőt adott az ő győzelméhez is.  S ha mindehhez Csik Ferenc lényét, Pluhár István emlékezetes közvetítésével együtt ma is meghallgatható, kivételes arány- és minőségérzékről tanúskodó szavait, példás életét is hozzáveszem, átélhető talán, miért égett a Nemzeti Sport telefonvonala, miért ölelkeztek össze ismeretlenek az utcán azon a délutánon, s mért lehetett az a győzelem, s az a nap a magyar sport 1945 előtti idejének tán legemlékezetesebb, mondanám, ikonikus pillanata.

A három arany napja („Csik, Csák, Lőrincz” – így köszönt a színpadra lépő Salamon Béla a legenda szerint, s mindenki azonnal s boldogan nevetve „vette” a lényeget) még a játékok második hete eredményeit is meglódította alighanem, s örvendve emelhettük föl fejünket mi, akkori magyarok, azokban a napokban, hetekben legalább!  

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!