Itt is apadás – Bobory Balázs publicisztikája

Baj van, nagy baj…

Sajnos talán nincs is olyan megye az országban, ahol a Magyar Labdarúgó-szövetség helyi igazgatóságának tagjai ne küzdenének azzal, hogy úgy alkossák meg a versenykiírást, hogy a csapatok megfelelően legyenek osztályokba sorolva és ott elegendő mérkőzést játsszanak. 

Ezeket a sorokat talán Csillag Péter kollégámnak kellene írnia, aki évek óta próbálja felhívni a figyelmet az amatőr foci elsorvadására futballmentő túrájával, de nyilván a probléma már olyan mélyen gyökerezik, hogy azt még egy ilyen remek program sem tudja megoldani, sokkal inkább már szociológiai és gazdasági kérdés, és a labdarúgásért dolgozó vezetők, szakemberek nagyjából tehetetlenek. 
A minap arról olvastam, hogy Borsod-Abaúj-Zemplénben is negatív rekordokat döntöget a megyei bajnokságokban induló együttesek száma, mindössze 79-en jelezték részvételüket valamelyik osztályban. Egy kimutatás szerint 2000-ben, azaz 26 esztendeje még 207 alakulat készülődött a pontvadászatokra, 2010-ben már csak 127, míg 2020-ban 91. A tendencia világos és rendkívül szomorú. Fogynak a csapatok, a labdarúgók, ezzel együtt bizonyos településeken eltűnnek a szervezett sportolási lehetőségek, a pályákat ellepi a gaz, meg­eszi a rozsda. 

Tavaly, nyár elején a Heves megyei igazgatóság igazgatójával, Farkas Ádámmal beszélgettem, aki gondterhelten mesélte, mindössze kilenc csapat vállalta a megyei I. osztályú szereplést, ami nemcsak a mennyiség miatt szomorú, hanem a lebonyolítás miatt is nehézkes. A szervezet kénytelen volt háromfordulóssá tenni a bajnokságot, csapatonként így jött ki 24 meccs, a liga nyilván kissé belterjessé vált, hosszú távon pedig unalmas is lehet a játékosok, szurkolók számára is az egyre több egymás elleni összecsapás. A minap megnéztem, hogy állnak Hevesben idén, örvendetes, hogy az adatbank szerint ezúttal 12-en állnak rajthoz, de azért azt el tudom képzelni, micsoda meló volt összeállítani ezt a mezőnyt, rengeteg beszélgetéssel, néhány felkéréssel és adminisztrációval járhatott. 

Miután játékosként – több ízben edzőként – immár 25 éve a megyei labdarúgás körforgásának része vagyok, szinte a bőrömön tapasztaltam, tapasztalom meg az eróziót. Amikor 2001-ben az akkor megyei I. osztályú Bakonycsernyébe igazoltam, el sem tudtam képzelni, mekkora presztí­zse van a legfelsőbb osztályban való szereplésnek, micsoda harc zajlik a 16 csapatos ligában a dobogóért vagy éppen a kiesés ellen. Részese lehettem több szomszédvári rangadónak: játszottam több mint ezer néző előtt bornapi összecsapást a Csernyével Móron, de később a Velence–Kápolnásnyék találkozókon sem volt hely a pálya körül a korlátok mellett. Fixen tizenhat csapattal indult a megye I, felkerülni is bitang kemény volt oda, megnyerni még nehezebb. Minden településnek volt ikonikus játékosa, olyan spíler, akiről úgy tartottuk, jóval magasabb osztályban is megállná a helyét. Ha most álmomból felébresztenek, akkor is mondom, hogy Baracson Král Lacitól mennyire kellett félni, Adonyban Ecsődi Tibi húzatta a bal szélt, Baracskán Pál Pistáról valahogy mindig a kapuba jutott a labda, Martonvásáron Sipos Lajos belépőitől rettegtek a csatárok, Etyeken meg Mérey Márkkal nem szeretett ütközni senki. Óriási volt a verseny, voltak még nézők és kisebb balhék is, de a futball hamisítatlan, beszippantó vonzereje éltette az egész közeget.

Hogy hol romlott el minden, arra csak tippjeim vannak. 

Továbbra is azt gondolom, a világ változása, a digitális technika terjedése alapvetően elszívta a fiatalokat, a gyerekeket. A sokkal több alternatíva hatással volt a kitartásra, a sporttal való elköteleződésre, ha nem megy valami egyszerűen, nem jön magától, akkor sok fiatal feladja és más, valami könnyebben elérhető, megélhető felé fordul. Lehet, hogy az sokkal értéktelenebb, mégis örömöt szerez különösebb erőfeszítések nélkül, és ez így jó. 

Aztán néha azt is látom, hogy túl korán elvesszük a játékot a gyerekeinktől. A kicsikért a sportágak már az óvodában elindítják a harcot, próbálják gyorsan lekötni, megszerezni őket, aztán a legmagasabb szinten a képzés vagy az edzésszám olyan mértéket ölt, hogy a gyerek elkezdi munkaként felfogni a sportot, a kezdeti szenvedély sokaknál apad, kötelességgé alakul, kiveszik az öröm, minden elgépiesedik. Ezek után ne is csodálkozzunk, hogy kamaszkorra már sokan elvesznek azok közül, akik korán elkezdtek a legmagasabb szinten sportolni, mások az utánpótláséveik után fordítanak teljesen hátat a sportágnak, és inkább hobbiból valami egészen mást kezdenek el csinálni, annyira elmegy a kedvük az egésztől. Nem lehet amellett sem elmenni, hogy milyen közegben nő fel az adott lurkó, milyen mintákat lát otthon, mit kap útravalóul, van-e egészséges támogatás, motiváció, noszogatás, hogy a sport, a futball egészséges, jellemformáló, és ezernyi élményt, örömöt tartogat. Ha mi, szülők csak rácsukjuk a gyerekre az ajtót valami digitális eszköz társaságában, hogy legalább csöndben van, és nincs vele gond, akkor egy idő után meglepő változásokat tapasztalhatunk a társadalomban – illetve talán ezt nem is kell jövő időbe tenni… A szülők minden eddiginél veszélyesebb kötéltáncot folytatnak, úgy kell szabályokat hozniuk az ezerféle ingert, szociális behatást kiváltó környezetben, hogy ne ellenséget lásson bennük a gyerek, hanem szövetségest, aki az általános jó érdekében tilt esetenként, irányít, segít. Az eszközöknek, amelyekkel a futball- vagy éppen a sportpálya felé terelgetjük csemetéinket, nagyon finomaknak, szinte játékosnak kell lenniük, hogy a gyermek tényleg elköteleződjön, a belső motivációja hajtsa, megtalálja az igazi örömforrást, amely legyőzi a versenyben például a digitális tér csábítását. 

Én nem lepődöm meg azon, hogy elöregszik az amatőrfutball-társadalom. Megint csak saját példát tudok hozni: húszas éveimben a fehérvári városi kispályás labdarúgó-bajnokságban 14 remek együttes szerepelt évről évre, dicsőség volt nyerni, mérhetetlen csalódás volt kiesni onnan. A jelenlegi Alba Ligában a szervezők erőnek erejével alakítottak ki olyan rendszert, hogy létrejöjjön a sokcsapatos alapszakasz után egy olyan második kör, ahol a legjobb néhány csapat egymással küzd; egyszerűen nem volt elég együttes, amely vállalta volna az első osztályú szereplést akkor, ha a legerősebb három-négy alakulat is ott van, mert tudásban akkora a szakadék. Mondanom sem kell, hogy a régi fehérvári kispályás mezőny is körülbelül a felére apadt. Itt teszem hozzá, van recept arra is, hogy virágozzon egy város futballélete, csak el kell menni Dunaújvárosba, Petrás Gáborékhoz, és megkérdezni, hogy van tele mindig a pályájuk mindenféle korosztállyal, hányféle tornát rendeznek egy évben, és mennyien vállalják a szervezői tevékenységet ingyen, bérmentve, társadalmi munkában – csak a futball és a jó közösség szeretetéért…

Mi most az öregfiúk-bajnokságban is azt tapasztaljuk, hogy nincs utánpótlás, azok, akik kihúzzák 34 éves korukig a futballpályán, és esetleg abbahagyják az aktív játékot, többségükben tényleg eltávolodnak a futballtól, nem akarnak több hétvégét a játékra pazarolni, más tevékenység sokkal fontosabbá válik. Azok maradnak, akik nem tudnak „Nicoflex-szag” nélkül élni, akiknek kell a fű illata, a gólszerzés mámora, a játékvezetővel való veszekedés misztériuma, a meccsek utáni sörözés, zsírosdeszka-evés. De fogyunk, az átlagéletkor emelkedik, a sérülésszám nő, a sebesség és futómennyiség csökken. A szerelem hajt minket, de ez az, ami egyre ritkábban mélyül el a magyar ember és a labdarúgás között egy életre. 

Jó lenne erről többet beszélni, akár konferenciákon, megyei szövetségi közgyűléseken, akár a sajtó bevonásával. Mert szervezési trükkökkel, adminisztrációval lehet még egy darabig palástolni a rendszerszintű gondokat, csak egyszer ránk szakad majd a ház, és ott maradunk a romok alatt. 

Nem kellene ezt megvárni. 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!