Edzők újratöltve – Malonyai Péter publicisztikája

Nem volt váratlan, hogy Feczkó Tamásé lett a DVTK kispadja. Az edző szabad volt, a csapat továbbra is pocsék, adta magát a váltás. Már a nyár elején felröppent a hír, hogy ő lesz a következő diósgyőri áldozat (a kifejezés az elmúlt évek miatt nem perelhető), de akkor Vincze Richárd sportigazgató még Takács Péter mellett kiállva verte a mellét, azt szajkózva, hogy az edző a barátja, gyerekkora óta diósgyőri, tudja, mit jelent a klubcímer, a legfőbb ok pedig, hogy „szeretnék ismét identitást adni a DVTK-nak”. Így, szerényen, egyes szám első személyben. Ehhez képest 95 nap és hat pontot érő öt meccs után már a Feczkó mellett szóló érvekkel lobogtatta a zászlót, leginkább azt tűzve rá, hogy már három csapatot (Balmazújváros, MTK, Honvéd) feljuttatott az NB I-be.

Azzal is eldicsekedett, hogy Feczkó Tamás volt már a DVTK edzője 2019 szeptembere és 2020 decembere között, ám azt elfelejtette megemlíteni, hogy úgy ment el, hogy – küldték. Alapos feszültség közepette, hiszen nem fogadta el a közös megegyezést, miközben megállapította: „A klub »Együtt vagyunk, győzni fogunk!« jelszavából az utóbbi csak akkor valósulhat még, ha az előbbi is.” Nehéz félreérteni a megállapítást, az pedig mellékszál, hogy a Feczkót követő Geri Gergely úgy volt 30 napig edző, hogy két hétig szabadságon voltak a játékosok. Nem tartozik szorosan ide (de talán mégis), hogy azért kellett mennie, mert új többségi tulajdonos jött. A neve hangzatos (Borsodi Sport Holding Kft.), ám a székhelye Budapest, „kötődése Borsod-Abaúj-Zemplén megyéhez elsősorban funkcionális, érzelmi és névleges” – olvasom, természetesen az „identitás” jegyében.

Remélem, Feczkó az aláírás előtti tárgyalásokon beleszámította az árába az előzményeket, már csak azért is, mert a májusban feljutó Honvédtől úgy rúgták ki, hogy érvényes szerződése volt. A szakmai megújulás jegyében persze, amelynek a svájci negyedosztályból (BSC Old Boys) érkező Maurizio Jacobacci a letéteményese, a csapat pedig most éppen utolsó az NB I-ben (6 meccs, 6 pont). „Még csak nem is kedvelem Feczkót, de azért tényleg letett valamit az asztalra, míg a korábbi csodaedzők csak elvettek onnan” – íme egy kivételesen higgadt komment, amely összefoglalja a lényeget. Vajon mit látnak benne a diósgyőriek, amit nem tudhattak a feszült múlt alapján? Nem megbántva az edzőt, leginkább az nyomhatott sokat a latban, hogy van neve, és éppen ráért, így nem kellett sokat gondolkozni, ki jöjjön. 

Persze nem Feczkó Tamás az egyetlen, aki újratöltve folytatja ott, ahol már pórul járt, ahonnan kiebrudalták. Nem vagyok híve az újratöltött kapcsolatoknak a futballban (sem). Pedig van rá példa éppen elég itthon és külföldön egyaránt. Az egyik igazán látványos a Ferencváros esete Dalnoki Jenővel. Az edző megújította a Fradit, nála lettek ismertek azok, akiket korábban az ifiben ő pallérozott (így Nyilasi Tibor, Ebedli Zoltán, Magyar István, Rab Tibor). Velük 1973 és 1978 között nyert bajnokságot (1976), volt második (1974) és harmadik (1975, 1977), háromszor kupagyőztes (1974, 1976, 1978), nem beszélve a KEK-döntőről (1975). Mégis kitelt az ideje 1978-ban, amikor a csapat a 12. forduló után a 10. helyen állt.

Dalnoki sohasem volt türelmes edző, menesztése előtt rosszul tűrte, hogy „egyesek már nem olyan szerények, mint régen voltak”, s akadt két-három játékos, akinek „túl hangos a magánélete”. Enyhén szólva is voltak súrlódások az edző és a játékosok között, végül a futballisták nyertek. A feszültségre jellemző, hogy Dalnoki kifejezetten megkönnyebbült, amikor kirúgták, mint mondta, illúziói nem voltak, de nem így képzelte el távozását az Üllői útról – 32 esztendő után. „Nem tudtam megőrizni a csapat fiatalos, jókedvű hangulatát. Bármivel próbálkoztam, nem jött be, megmozdíthatatlan lett a társaság. Matt. Kiestek a hatásom alól” – összegzett, majd, amikor a csapat épphogy megúszta a kiesést 1985-ben – köszönhetően a beugró Sárosi Lászlónak – visszahívták.

Nem indokolták, hogy miért éppen ő, ferencvárosi múltja miatt mindenki természetesnek vette. Tulajdonképpen azt is, hogy két 5. hely után a harmadik idény 11. fordulója után ismét mennie kellett. Hargitay Károly elnök: „Nem volt felhőtlen a viszony a játékosok, illetve a játékosok egy része és az edző között. Az viszont nem igaz, hogy a megbuktatása érdekében játszottak gyengén.” Erre nem vennék mérget, főként, hogy Hargitay szerint a fiatal társaság az edző szigorával szemben „taktikusabb bánásmódot igényel”. Nyilván, hiszen Dalnokinak – mint mesélte – azt is el kellett viselnie, hogy egyik játékosa így intette le: „Mit idegeskedik? Nem látja, hogy nyolc NB II-es játékosa van?” Az edző zárszava: „Ezek után nagyon büszke vagyok arra, hogy ezzel a csapattal kétszer az ötödik helyen tudtam végezni.”

Magyarán, Dalnoki nem változott (miért változott volna), az FTC-vezérkar ezzel tisztában lehetett volna. Ám azt sem tudták, hol lakik, az őt kereső kollégámnak, Kiss Lászlónak rossz címet adtak meg a klubházban, miközben születésétől kezdve ugyanott lakott Pestújhelyen, akkor már 55 éve. 

Persze a futballban jobban jegyzett országokban is gyakori az újratöltés. Közülük igazi sikertörténet Németországban Jupp Heynckesé. Négyszer (1987–1991, 2009, 2011–2013, 2017–2018) volt a Bayern München edzője, az első alkalom úgy ért véget 1991 őszén, hogy kirúgták. Uli Hoeness később klubvezetői pályafutása (1979–2019) legnagyobb hibájának nevezte a menesztését. Nem véletlenül hívták vissza háromszor is, hol tűzoltásra, hol a nagy sikerek reményében. Legyen elég annyi, hogy 2013-ban mindent nyert a csapat (bajnokság, kupa, Bajnokok Ligája), 2018-ban pedig körmük szakadtáig igyekeztek maradásra bírni a müncheniek, de hajthatatlan volt. Beugróként dolgozott, a Bayern az idényt Carlo Ancelottival kezdte, akit szeptember végén menesztettek. Heynckes októberben vette át a csapatot és vezette bajnoki címig, kupadöntőig, BL-elődöntőig. Hogy nem folytatta, abban szerepe volt, hogy már 2013-ban megígérte a feleségének, hogy befejezi edzői pályafutását, s csak azért tért vissza, mert Iris asszony és Kerstin lánya átmenetileg feloldotta a fogadalma alól.

Hasonlóan híres José Mourinho esete a Chelsea-vel, azaz Roman Abramovics tulajdonossal. Az edző első körben (2004–2007) két bajnoki címet nyert a csapattal, ám aztán Abramovics kezdett érteni a futballhoz, beleszólt a munkájába, olyannyira, hogy Avram Grantot sportigazgatóként alkalmazta – fölé. Ez vezetett a kenyértöréshez. Aztán 2013-ban látványosan megbékéltek. Mourinho azt mondta, érettebb edző lett, Abramovics pedig tapasztaltabb vezető. A hozzáértők viszonyukat tiszteletteljesnek, de nem közelinek nevezték, ami annyit jelent, hogy kibékültek, újra bíztak egymás szakmai értékeiben, tehát érdekszövetséget kötöttek, ami elég volt két idényre (egy bajnoki cím).

Miközben rögzítem, hogy a DVTK Feczkóval a Magyar Kupában lelépte a Videotont (mindig így kezdődik…), hozzáteszem, hogy nem érdemes következetességet keresni a futballban (sem). Hihetünk a németek vaskancellárjának, Otto von Bismarcknak („Csak az ökör konzekvens”), esetleg a szatíráiról ismert (Gulliver), a 18. században publikáló Jonathan Swiftnek, aki szerint „Nincs semmi állandó ezen a világon, csak a következetlenség.” Szakmaibb megközelítés, amit Lakat Károlytól tudok, a mesteredző szerint egy-egy klubnál „az első év szép, a második jó, a harmadik elég.” Ehhez képest a „Tanár úr” a Tatabányához háromszor tért vissza.

Tanulságként citálhatom még Bismarck és Swift élcének népies változatát, amely szerint felmelegítve csak a töltött káposzta jó, ám óvatosan teszem, mert a gasztronómia mégiscsak komoly, tiszteletet érdemlő, tekintélyt parancsoló találmányáról van szó.

Másnapi tálalásnál is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!