Es(end)őember – Bodnár Zalán publicisztikája

Barry Levinson 1988-as filmklasszikusa, a Dustin Hoffman és Tom Cruise főszereplésével készült Esőember hívta fel a világ figyelmét az autizmusra, de ez a jellegű idegrendszeri fejlődési rendellenesség központi témát jelentett a magyar futballról szóló közbeszédben is az elmúlt napokban, miután Kleinheisler László válogatott labdarúgó lapunknak adott interjújában így fogalmazott, amikor az jött szóba, miért nem hívják magyar klubcsapatok: „Eljutott hozzám, méghozzá magyar kluboktól, hogy állítólag a fiam – aki autista – az oka, hogy nem akarnak engem, meg hogy ez a helyzet problémát jelent nekik. Őszintén szólva nehéz és fájdalmas ezt hallani. Nem tudom elhinni, hogy valakinek a családi helyzete, különösen egy autista gyermek ok lehet arra, hogy valakit szakmailag elutasítsanak. A fiam számomra nem probléma. Ő a legnagyobb áldásom és motivációm. Ő nem visszatart, hanem még inkább előrevisz.”

Az interjúnak nagy visszhangja lett, szinte minden hírportál átvette, idézte, rengetegen osztották meg és szóltak hozzá. „Kleinheisler: A hazám nem becsül meg” – állt a főcímben, és ez nyomban bebizonyosodott a kommentszekcióban is: javarészt támadták, kritizálták a 32 éves középpályást, aki Csíkszeredáról történő nyári távozása óta csapatot keres. 

A támadások három irányból érkeztek. Az egyik csoport tagjai vagdalkoztak, hogy a vörös hajú futballista máig a 2015-ös oslói góljából él, és semmi maradandót nem alkotott azóta. Egyrészt: szeretnék én abból élni, hogy a gólommal kijut a magyar válogatott 44 év után az Európa-bajnokságra – de szerintem a kommentelők is. Másrészt: játszott három Európa-bajnokságon, és két Eb-meccsen választotta meg őt az UEFA a mérkőzés játékosának, köztük a franciák elleni találkozón, amelyen pályára lépett Mbappé, Pogba, Benzema vagy Griezmann is. Úgyhogy erről ennyit. 

A támadások másik iránya szerint Kleinheisler már „lejárt lemez”, évek óta „kallódik” nincs számára visszaút a csúcsfutballba. Vagy van, vagy nincs, ezt majd az idő eldönti. 

A harmadik, legfőbb irány pedig az volt: „beteg” (az autizmus egyébként nem számít betegségnek!) gyermeke mögé bújik a futballista.

Ezen érdemes hosszabban elidőzni.

Pontosan mivel is „vádolható”? Azzal, hogy egy nehéz családi helyzetet szóvá tett? Hogy csapatot keres, edz, szeretne visszakerülni a pályára, és közben elmondja, mi fáj neki? Hogy bántja, ha a gyermeke állapota ellene szóló érvként jut vissza hozzá? Vagy azzal, hogy miközben a pályafutásáról kérdezik, nem tudja és nem akarja leválasztani magáról az apát? 

Egyik megválaszolásához sincs szükség arra, hogy egy gyereket bevonjunk a vádiratba. Kleinheisler nem azt mondta: szerződtessenek, mert autista a fiam. Nem azt kérte: járjon nekem válogatott meghívó, mert nehézségekkel küzd a családom. Éppen ellenkezőleg: arról beszélt, hogy a teljesítményével akarja meg­győzni leendő klubcsapatát és Marco Rossit, a válogatott szövetségi kapitányát, azért edz mindennap, hogy készen álljon, amikor lehetőséget kap. „Ő nem visszatart, hanem még inkább előrevisz.” Ebből a mondatból önfelmentést kiolvasni legalábbis különös értelmezés.

Van persze egy fontos körülmény, amelyet nem szabad átugranunk. Azt, hogy melyik klubnál ki, mikor és pontosan mit mondott, ebből az interjúból nem derül ki. Kleinheisler a hozzá eljutott információkról számolt be; ez önmagában nem bizonyítja egyetlen meg nem nevezett egyesület felelősségét sem. Tisztességtelen volna konkrétumok nélkül ítéletet hirdetni fölöttük, de ugyanilyen tisztességtelen bizonyíték nélkül kijelenteni a futballistáról, hogy csak ürügyet keres. A bizonyítás igénye nem lehet olyan esernyő, amelyet kizárólag az egyik fél fölé tartunk.

Bármely klubnak joga van nemet mondani, egy korábbi válogatottnak sem jár állás alanyi jogon. De a döntés szakmai indoklása és a családjára tett megjegyzés között van egy határ. Elvégre az apa munkájáról beszélünk, nem a gyermeke alkalmasságáról. A „gyereke mögé bújik” ráadásul olyan vád, amely ellen szinte lehetetlen védekezni. Ha az ember hallgat a családjáról, nem ismerjük a körülményeit, mégis ítélkezünk fölötte. Ha beszél róluk, máris sajnáltatja magát. Ha azt mondja, nehéz: kifogást keres. Ha azt mondja, erőt merít belőle: érzelmi nyomást gyakorol. Általánosságban, mit várunk egy sportolótól a családja kapcsán? Hogy a hozzátartozóit kizárólag addig említse, ameddig beleillik a győztes sportoló fényképalbumába? A lelátón mosolygó családtag szép történet, a nehézségről beszélő apa már kellemetlen? A futball köré szívesen építünk emberi történeteket, csak aztán zavarba jövünk, ha az ember nem kizárólag sikert, hálát és rendíthetetlen magabiztosságot hoz magával. Pedig attól, hogy valaki nyilvánosan futballozik, még nem köteles magánemberként sérthetetlennek mutatkozni. 

Különösen bántó, hogy ebben a vitában éppen a gyerek szorul háttérbe. Róla beszélnek, de többnyire csak úgy, mint valamilyen állítólagos magyarázatról, akadályról vagy kommunikációs fogásról. Pedig ő nem érv az átigazolási vitában. Nem bizonyíték az apja mellett, és nem bizonyíték ellene. Az apjának pedig lehessen már anélkül kimondania, hogy szereti, hogy valaki rögtön kiszámítsa, hány együttérző mondatot remélhet ezért cserébe. Nem kell minden állítását elfogadnunk ahhoz, hogy ezt belássuk. Nem kell biztosnak lennünk a visszatérésében, és azt sem kell elhinnünk, hogy minden elutasítás mögött igazságtalanság áll. Elég a mondatainál maradni, nem pedig rosszhiszemű szándékot írni mögéjük. Azt állítani azonban, hogy valaki a gyermeke szeretetéből vagy a családja nehézségeiből akar hasznot húzni, súlyosabb dolog annál, mint amit egy odavetett komment könnyedsége elbír. 

Lehet, hogy Kleinheisler László még visszajut arra a szintre, amelyre vágyik. Lehet, hogy nem. Erről majd a futball mond ítéletet. Addig is lehet bírálni a játékát, a helyzetértékelését, akár a sértettségét is. Csak azt ne nevezzük gyávaságnak, hogy egy apa kiáll a fiáért. Nem mögé bújik. Mellé áll. A kettő között óriási a különbség.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!