Ez ám a hírös város!

A kecskeméti kisnyugdíjas – nagy rezsivel – épp a fikuszt locsolta az erkélyen, amikor eleddig szokatlan módon elrepült a balkonja előtt egy színes léggömbökre akasztott labda. Az asszony nem tudta hová tenni e különös égi tüneményt, pedig ha sejti, milyen érték libeg, lebeg előtte, bizonyára utánaveti magát. A szóban forgó labdán ugyanis a Kecskeméti TE futballistáinak aláírásai díszelegtek, megörökítve az utókornak és átengedve a szelek játékának – hadd landoljon ott, ahol a sors akarja. Ekkor már túl voltunk a széktói stadion mellett rendezett pörköltfőzőversenyen, amelyet Nyúl sporttárs nyert meg egy ízletes harcsapaprikással. Miközben a finomságok rotyogtak a kondérokban, szép lassan megtelt a helyi aréna – jöttek, csak jöttek a lilába öltözött kecskeméti polgárok, dudáltak, énekeltek, bajnokavatásra készültek.

„Írjatok történelmet!”

Ez a hatalmas transzparens fogadta a melegíteni induló, tiszta fehérbe öltözött hazaiakat, akik pontosan tudták, mekkora lehetőség kapujához érkeztek. Az egész idényben derekasan küzdöttek, ha kellett, bravúrt bravúrra halmoztak, és a tréner, Tomiszlav Szivics irányításával egységes, ütőképes és bizony, már-már NB I-es szintű csapattá formálódtak.

A találkozó előtt befutott Kisteleki István MLSZ-elnök, no meg jött vele a bajnoki serleg és megannyi aranyérem – mintha már az egész világ biztosra vette volna, hogy ezen a langyos szombat estén a KTE jól megveri a Vácot. Azt az együttest, amelynek kispadján a feltűnően nyugodt, mosolygós Verebes József foglalt helyet. A Mágus, aki egykoron dolgozott itt edzőként, és aki pályafutása során számtalanszor megtapasztalta, mit jelent a szurkolók számára egy felejthetetlen futballünnep. De visszatérve Kisteleki Istvánra: nemcsak ő ült a díszpáholyban, hanem elődje, Bozóky Imre is. Hogy nem beszélgettek egymással, az egészen bizonyos…

Amikor elkezdődött a meccs, mintegy ötezer izgatott, optimista kecskeméti és 12 váci hangorkánja töltötte be a hangulatos helyi arénát. Zengett-zúgott a hajrá, lilák, talán csak akkor lett picit csendesebb az aréna, amikor Takács János játékvezető piros lap helyett (alighanem ez dukált volna…) sárgát mutatott fel a hazaiak védőjének, Gyagya Attilának egy rossz szerelést követően, a mérkőzés 12. percében. Úgy lehetett vele a játékvezető, ne legyen ő semmi jónak az elrontója. Aztán a kezdeti bágyadtságból magához tért a KTE, és gyakorlatilag hét perc alatt NB Iessé avatta magát. Ez idő tájt háromszor vette be a váci fiatalok hálóját, de Verebes József ekkor sem mozdult, nem gesztikulált, csendben figyelte az eseményeket. A hazaiak ugyanakkor minden egyes találatot követően saját kispadjuknál ugrottak egymás nyakába – boldogan, eksztázisban.

Már a szünetben megkezdődött a bajnokavatás. Valaki egyszer csak takaros kis asztalt helyezett a pálya szélére, aztán rátette a bajnoki aranyakat, no meg az első helyért járó serleget. Az öltözőből felettébb jókedvűen kikocogó kecskeméti fiúk alaposan szemügyre vették a „felhozatalt”, majd újra nekiestek a Vácnak. Valóságos örömfutball következett – méltó a bajnokcsapathoz. Egyik helyzet a másik után, a közönség hol felállva tapsolt, hol pedig teli torokból kiabálta, hogy „Bajnokcsapat! Bajnokcsapat!” A hangulat percről percre emelkedett, a szurkolók már úgy beszéltek a csapatról, mint a legkedvesebb családtagról, és bizony lehet lelkesedni ezekért a fiúkért. A kapus például már negyvenesztendős, de azt mondta, naná, hogy jövőre védeni akar az NB I-ben.

A meccs egésze felejthetetlen élményt jelentett a kecskemétiek számára. Még azoknak is könnybe lábadt a szemük, akik hat-hétezer ember társaságában nézték a KFC–KTE helyi derbit. Rég volt. Most már mindenki előre néz, hiszen a Kecskemét labdarúgócsapata története során először feljutott az NB I-be. Amikor a bíró lefújta a találkozót, mindenki felállva tapsolt, és senki sem mozdult. Kivéve a pályamunkásokat, akik alkalmi emelvényt állítottak, amelyre nem sokkal később az NB II Keleti csoportjának bajnoka, az ekkor már lila mezben pompázó KTE futballistái állhattak fel. Az érmeket, a serleget a hatalmas füttykoncerttel fogadott Kisteleki István adta át, majd jött a konfettieső és a Himnusz.

Egy pillanatra megnémult az addig hangos aréna, hogy aztán újra betöltse Kecskemét városát az örömünnep hangja.

Az emberek, a stadion gyepére betóduló szurkolók immár joggal mondhatták, amit addig is énekeltek…

Ez ám a hírös város!